Éppenséggel ki is számolhatnánk, hányadik Pókember-film ez, de nincs kedvünk. Odakint meleg van, a moziban meg hideg, úgyhogy nem számolgatunk, hanem ösztönösen döntünk az új Pókember mellett. Már csak azért is, mert az előző epizódról csupa kellemes emléket őrzünk, főleg Michael Keaton összevont szemöldökét. Volt az a jelenet, amelyben Peter Parker rájön, hogy Keaton, azaz a gonosz Keselyű pont annak a lánynak az apja, akivel ő (mármint Peter) el akar menni az érettségi bankettre. Ennél kevés ütősebb suspense-jelenetet tudnánk felsorolni a szuperhősfilmes össztermésből.
Az új epizódban megint a csajozás okozza a legnagyobb fejfájást a szuperhősnek, bár ezúttal nem Liz Allen, hanem MJ érdekli a legjobban - persze már az előző rész végén tudhattuk, hogy Peter Parkernek valójában vele kell összejönnie. Tőrőlmetszett tinifilmes konfliktusok sorakoznak: Petert leginkább cikis haverja, nagypofájú, bunkó osztálytársa és egy új lovag felé kacsintgató nagynénje társaságában látjuk, és ez jól is van így. Ebbe a filmbe úgy kell Nick Fury, a szuperhősös házi feladatokat adogató kémfőnök, mint levesbe a pók, de ezt ő is tudja magáról.
A Pókember: Idegenben hamisítatlan, John Hughes-iskolás tinifilm, amelyben sajnos a főhősnek néha fel kell emelnie egy leszakadó tornyot, vagy arcba kell rúgnia egy lávaszörnyet.
Ehhez senkinek nincs kedve: Pókembernek sem, a lávaszörnynek sem, és nekünk, nézőknek sem, akik sokkal szívesebben néznénk az izzadó, de kedves kamaszfiú és a fekete humorú, de bájos kamaszlány bimbózó románcát. Ami most országokon átívelve bontakozhat ki, mivel a queensi Midtown High középiskola diákjai európai osztálykirándulásra indulnak, a terv szerint Velencét és Párizst, a valóságban végül Velence után Prágát, Berlint és Londont útba ejtve. Peternek szüksége is van a kikapcsolódásra, mert továbbra is gyászol. Úgy fest, a Bosszúállók közül őt érintette a legmélyebben, hogy mentora, Tony Stark, azaz Vasember meghalt a Thanos seregeivel folytatott, hosszú csatában.
A nyaralni és szerelmet vallani készülő Peter éppen azért áll még szóba Nick Furyval, mert Tony belé vetette a bizalmát, Pókember pedig - ahogy szokta - ezúttal is túl nagy felelősséget vállal. Így aztán belerángatják őt egy szuperhősakcióba, amelyben a multiverzum egy másik Földjéről érkezett elementálokat kell megfékezni (ne is kérdezzék!). Furyt és Pókembert Mysterio, egy eddig ismeretlen, hógömbfejű hős segíti, de aki kettőnél több Pókember-képregényt olvasott, az ismeri Mysteriót, és arról is lehet némi fogalma, hova fog kifutni ez az elementál-sztori.
Csak annyi kifogást emelhetünk az új Pókemberrel szemben, hogy túl sok benne az elementál.
A robbantgatással töltött egy óra helyett sokkal szívesebben néztük volna az okoskodó, messzemenőkig ökotudatos MJ-t, Peter kebelbarátját, az egy csapásra becsajozó Nedet, meg Flash Thompsont, az osztály ügyeletes seggfejét, aki flashmobnak hívja a követőit minden egyes Facebook Live-bejelentkezéskor. Ez a tinifilmes gárdát csupa remek fiatal színészből jött össze: a Disney Channel színvonalánál hatszor jobb Zendaya, vagy Jacob Batalon és a Grand Budapest Hotelben megkedvelt Tony Revolori minden megmozdulása izgalmasabb Nick Fury dörmögésénál. A csapat élén pedig ott van Tom Holland, az eddigi legkamaszosabb Pókember - ő most 23 éves, míg Tobey Maguire 27, Andrew Garfield pedig 29 volt az első Pókember-filmje bemutatásakor.
A szuperhősakció oldalán a félálomban tesitanárkodó Samuel L. Jacksonon kívül Jake Gyllenhaalnak kell érdekesebbé tennie a cselekményt, és a szuperhősfilmhez most először aláíró sztár ki is hozza Mysterio szórakoztató és hálás szerepéből, amit lehet. Mégis az az érzésünk, Jon Watts rendezőnek is csak kötelező köröket jelentettek az elementálos-mysteriós kalandok, és szívesebben rendezett volna egy olyan Pókember-filmet, amelyben Peter Parker mégis inkább otthon hagyja a jelmezt osztálykirándulás előtt.
Az így előálló műfaji hibridben, a szuperhősfilm és a gimnáziumi tinifilm ügyes, frappáns és üdítő keverékében viszont a gyerekközönség is megtalálhatja a maga szórakozását. Szüleik pedig arra lehetnek figyelmesek, hogy Watts és stábja a fake news korának eminens szuperhősfilmes allegóriáját találta meg a Pókember: Idegenben történetében, ahol semmi sem az, aminek látszik, és a főgonosz megtévesztő, hermetikusan zárt álvalóságot képes felépíteni az átlagemberek félelmeire alapozva. Mindennek nincs akkora drámai ereje, mint Sam Raimi második Pókember-filmjének, de azt már olyan rég láttam, hogy kezdem azt hinni, Watts sorozata valójában Raimi két epizódjánál is jobb (és akkor nem is kell úgy tennem, mintha a harmadik Raimi-filmet már elfelejtettem volna).
2017-ben mutatták be a Pókember: Hazatérést. Az új Pókember azóta a Bosszúállók-filmekben is fontos szerepet játszott, idén pedig Oscar-díjat nyert az animációs Pókember: Irány a Pókverzum!. A Pókember: Idegenben tehát két éven belül már a szuperhős sokadik mozgóképes kalandja, mégsem unalmas. Persze, ezek a filmek könnyedebbek és kisebb a tétjük, mint a korábbi Pókembereknek. De ez ne tévesszen meg minket: csendben, a Marvel-cunami oldalvizén beevezett és megvetette a lábát az eddigi legszórakoztatóbb filmes hálószövő.
Pókember: Idegenben (Spider-Man: Far From Home), 2019, 129 perc, 7/10
Kiemelt kép: InterCom
