Hosszú időn át kevés jelenet váltott ki olyan egyöntetű nevetést az emberekből, mint a banánon elcsúszás, így kabaréjelenetek, szkeccsek és vígjátékok tízezrei próbáltak meg ezzel célt érni a nézőknél, akik közül évről évre egyre kevesebben emlékeztek arra, hogy az egy évtizedeken át mindennaposnak számító problémát idéz fel:
a New York utcáin sétálók ugyanis tömegesen törték el a kezüket és lábukat a szerteszét hagyott sárga héjakon.
1907-ban Anna H. Sturla egy kompra való felszállás közben csúszott meg, majd 250 dollár kártérítést követelt a hajózási társaságtól, azt állítva, hogy három orvos is megvizsgálta, sőt, műtétre van szüksége. A cég végül 150 dollárt fizetett neki, ami jóval kevesebb volt ugyan az igényénél, de ugyanakkor megegyezett a nők közel fél éves átlagbérével.
Távolról sem ez volt Sturla egyetlen banánokkal kapcsolatos balesete:
négy év alatt tizenhét balesetet szenvedett, összesen 2950 dollárt kasszírozva - ezek közül tizenegy esetben a trópusi gyümölcsöt hibáztatva.
Híre egészen a Times-ig jutott, a nőnek ekkor azonban már hazugságai miatt kellett felelnie a bíróság előtt, az esetek egy részéről tehát kiderülhetett, hogy nem pont úgy, vagy épp egyáltalán nem történt meg.
Mindez persze egyáltalán nem jelenti azt, hogy mások tényegesen nem szenvedtek volna eleget a banánhéjaktól, hiszen azok
tényleg elárasztották a város utcáit.
Az amerikai kontinensre előbb egy dominikánus szerzetes, majd portugál hajósok által már a XVI. század hajnalán eljutott gyümölcs a polgárhábrú után nehezen elérhető, drága státuszszimbólummá vált, hiszen a Jamaikában lévő legközelebbi ültetvényekről érkező vitorlások három hét alatt értek el New York kikötőjébe, majd a partra szállítás után rövidesen megbarnultak.
Egy kereskedőnek köszönhetően rövidesen persze megszületett a megoldás: a hajó hűvös rakterében hagyott áru tovább maradt fogyasztható, a rövidesen megjelenő jéggyáraknak - köztük az Indiába is szállító Frederic Tudor üzemének - köszönhetően pedig a banán filléres tömegcikké vált, így hirtelen mindenki megengedhette magának.
A Jégkirály, aki Amerikából szállított jeget Indiába
A világ legélelmesebb vállalkozója a környékbeli tavak fagyott vizét hajóztatta át a fél világon.
Megvolt persze ennek az árnyoldala is: az emberek mindenféle fenntartás nélkül
ott dobták el a héjakat, ahol éppen befejezték az evést, számtalan balesetet okozva,
hiszen a XIX. század utolsó harmadának, illetve a XX. század hajnalának lapjai rendszeresen számoltak be a legmeglepőbb esetekről.
Egy hetvenöt éves, gazdag kereskedő […] banánhéjon csúszott el az otthona előtt, és eltörte a jobb lábát, közel a csípőjéhez. Felépülése nem várható.
- írta a Times 1884-ben, harminc évvel később pedig egy másik lapban Halált okozott a banánhéj címmel született egy riport, ami egy, a járdán megcsúszó, majd az útra zuhanó gyári munkásról számol be, akit az esése után egy teherautó ütött el.
De hogyan nem vették észre az emberek a sötét utcakövön sárgálló héjakat, hogy aztán kikerülhessék őket? - merülhet fel a kérdés, melynek válaszát a kor köztisztasági intézkedéseinek teljes hiányában kell keresnünk:
az utcákat ugyanis sokszor hosszú időn át nem igazán takarították, a járókelőknek tehát barnára rohadt héjak rétegén kellett átgázolniuk.
A városban 1881-ben ugyan megszületett az utcaseprőket összefogó Department of Street Cleaning, de őket is a város fejlődésére több mint százötven éven át óriási hatással lévő demokrata Tammany Hall-csoport tartott kézben, akik ebben a korban a korrupció szinonimáinak számítottak, a munkákat pedig nem a valós képességek, hanem a párthűség alapján osztották ki, a munkák elvégzésére pedig nem figyeltek.
A helyzetet New York 1895-ben kinevezett rendőrségi megbízottja, a később az amerikai alelnöki (1901) és elnöki (1901-1909) posztot is elfoglaló Theodore Roosevelt, és a polgármester, George Waring próbálta kézben tartani, akik végül sikeresen felvették a harcot a korrupció és a banánhéjak ellen. Munkájukat a főként a szegények által lakott negyedek megtisztításával kezdték, fehér egyenruhát viselő beosztottjaik pedig pillanatok alatt az utcakép szerves részévé váltak, noha eleinte egyáltalán nem szerették őket.
A szegényebb rétegek zsigeri gyűlöletet éreztek ugyanis a hatalom bármiféle megnyilvánulása ellen, még akkor is, ha az ő körülményeiket jobbá tenni akaró utcaseprőkről is volt szó, így a munkásokat eleinte
botokkal kergették, vagy épp téglákkal dobálták,
remélve, hogy sosem látják őket viszont.
A reformok egész sorát véghez vinni akaró Waring kitartása azonban meghozta a gyümölcsét, sőt, a fehér ruhások hamarosan a városi szervek leginkább megbecsült részévé váltak, a banánhéjak pedig a századforduló után rövidesen eltűntek az utcákról, a város pedig jóval biztonságosabbá vált, habár a probléma a következő évtizedekben is okozott baleseteket.
Nem csak New Yorkban
St. Louis 1909-ben egyenesen betiltotta a banánhéjak közterületen való eldobását, de az ország más nagyvárosai is ugyanezzel a gonddal küzdöttek - még két évtizeddel később is.
Tökéletesen bizonyítja ezt egy hetvennégy éves dán bevándorló Tennessee államban kelt halotti bizonyítványa is, melynek lapszélein a következő felirat olvasható: a beteg röviddel a halála előtt egy banánhéjon csúszott meg, majd esett el.
Borítófotó: Banánárus Detroitban, 1902 körül. Fotó: Kongresszusi Könyvtár
