A XIX. század utolsó éveiben New York még furcsább hely volt, mint ma: a mai felhőkarcolók helyén a szíriai negyed, valamint egy nyomornegyed állt, a közelben pedig a Dohány utcai zsinagóga közel pontos - ma is álló - mása várta a környék zsidóit, de a város kocsmái sem voltak épp mindennapiak:
minden sör, vagy épp whisky mellé a csapos, vagy a pincér egy szendvicset is letett, bár annak megevésére senkit sem bíztatott.
Jobb ötlet volt nem is próbálkozni vele, hiszen azok számos esetben akár már egy teljes hete is aszalódtak az alkoholgőzös levegőben.
Egyáltalán nem túlzás tehát, ahogyan az amerikai drámát megteremtő, Nobel-díjas Eugene O'Neill az Eljő a jegesben leírta:
minden asztal közepére kiraknak egy kellékszendvicset, mumifikálódott sonkával vagy sajttal fedett, öreg, kiszikkadt, porlepett kenyérszeletet, melyet tán csak a legrészegebb, bugris vidéki nézhet másnak, mint visszataszító asztaldísznek.
A felszolgált szendvicsek számos esetben csak néhány másodpercre maradtak az asztalon, majd a következő rendeléshez csapták őket, és a szomszédos asztaloknál bukkantak fel újra és újra.
De miért volt minderre szükség?
A választ az amerikai törvénykezés egy furcsa fejezete adja meg, 1896 április eslsején New York államban ugyanis törvénybe iktatták:
alkoholt vasárnap - a legtöbb dolgozó ember egyetlen szabadnapján - sehol sem szolgálhatnak fel, továbbá a legtöbb hely igazi vonzerejét jelentő, egy ital vásárlása esetén ingyen járó ételeket, így legfőképp a kekszet is el kellett tüntetniük a helyekről.
A Raines-törvény néven elhíresült, a fentiek mellett még két fontos változást hozó - az alkoholfogyasztás korhatárát 16-ról 18 évre emelő, az éttermek és ivók italmérési jogának árát évi 800 dollárra (a csak sört felszolgáló helyeknél ez tízszeres drágulást jelentett) emelő - rendelkezéssel minden politikai oldal egyetértett, hiszen a jórészt nem nagyvárosok szívében élő, templomba járó republikánusok a lerészegedők számának csökkenését várták tőle, a demokraták - köztük a későbbi elnök, Theodore Roosevelt - pedig úgy gondolták, hogy ennek köszönhetően a bűnözés is visszaesik majd az európai bevándorlás miatt elképesztő ütemben növekvő New Yorkban, illetve az állam más városaiban.
Eleinte minden a várakozásaiknak megfelelően alakult: New York nyolcezer, számos esetben törött székekkel teli, sötétbe burkolózó, szagló kocsmája szombat éjjel kiürült, vasárnap pedig ki sem nyitott, tudva, hogy az embereknek egyáltalán nem lesz kedve vizet vagy limonádét inni a jól megszokott sörök és borok helyett. A főleg középosztálybeli protestánsok által forszírozott törvény a legtöbb népréteget azonnal felbőszítette, különös tekintettel a német és ír bevándorlókra, valamint a népes zsidóságra, akik a sabbat korlátai alól szabadulva a következő napon sem ihattak alkoholt.
Volt azonban egy apró kis lyuk a törvény szövegében: a legalább tíz szobával rendelkező fogadók és hotelek a hét minden napján szolgálhattak fel alkoholt, feltéve, ha ételt is biztosítottak hozzá. A tehetősebb New York-iak így épp úgy hozzájuthattak a napi rutin részévé vált teli korsókhoz, de a kevésbé tehetőseket sem kellett feltétlenül félteni, hiszen a belvárosi ivók tulajdonosai megpróbálták feszegetni a törvény adta korlátokat: a pincéik, illetve tetőtereik nem használt részeiben szobákat alakítottak ki, öszefogtak a szomszédos épületekben lévő fogadókkal, a biliárdasztalokat pedig asztalterítővel borították, legalább minimális éttermi hangulatot kölcsönözve a szegényes, kopott belső tereknek.
Az ételkínálatot sem igazán szerették volna túlgondolkodni, így a legegyszerűbb megoldáshoz nyúltak:
egy kenyérszelet és némi feltét találkozásából megszületett tehát a Raines-szendvics, amit néha nemes egyszerűséggel gumiból gyártottak le, hogy még tovább tartson.
A törvény őrei és az állami bíróság meglepő módon elfogadták ezt az ötletet, azzal érvelve, hogy a korábban ingyen adott keksz, vagy más apróságok egyáltalán nem voltak ételnek nevezhetők, a szendvics viszont annál inkább, így egyáltalán nincs szó jogsértésről, még akkor sem, ha - amint a város legszegényebbjeit leíró és fényképező Jacob Riis 1902-ben leírta - a csapos egy téglát helyez két kenyérszelet közé, és ezt egy vendég egy rendőr orra előtt próbálja elfogyasztani. A beszámoló szerint az ételnek egyáltalán nem nevezhető műalkotást végül
a rendőr állította össze újra a csapos számára, őrizetbe vétel pedig nem történt.
A törvényhozók természetesen a legmerészebb álmaikban sem hitték volna, hogy a polgárok eddig képesek elmenni egy pohár italért, a fent említett bírósági ítélet pedig csak még inkább olajat öntött a tűzre: az akkor még nem New York részét képező Brooklyn hoteleinek száma például mindössze fél év alatt
13-ról 800-ra nőtt,
az évek óta létező kocsmák egy része pedig egyszerűen csak zártkörű, csak tagsági kártyával látogatható klubbá változott.
A Raines-hotelek és kocsmák 1902-ig játszhatták ki a szabályokat, ekkor azonban a hotelek felárat kezdtek kérni a szendvicsért, így egy-egy pohár sör, vagy bor ára a másfél-, vagy akár a kétszeresére is nőtt, így a vasárnapi ivás a tehetősebbek kiváltsága lett, a legszegényebb néprétegek pedig a tiltott italmérések minden pillanatban letartóztatásukat kockáztató vendégei lettek.
Az évtized végére a helyzet tovább rosszabbodott: az italgyárak a rájuk nehezedő nyomás miatt egyre kevesebb helyet láttak el utánpótlással, és egy idő után már a visszataszító szendvics sem volt már elég ahhoz, hogy az ivók legálisan működhessenek. Mindez azonban még mindig csak gyenge előképe volt annak, ami 1920-ban, az országos méretű alkoholtilalom életbe lépésével kezdődött…
