Aki azt hiszi, Ethan Hawke csak egy színész, téved. Színész is, persze, mára úgy tűnik, nemzedéke egyik legjobbja. Emellett regény- és drámaíró, színházi és filmrendező, társulatvezető és producer. A november 6-án ötvenedik születésnapját ünneplő Hawke-ról nem túlzás azt állítani, hogy egyszemélyes intézmény, miközben az intézménnyé válást feltehetően ő utasítaná el a legélesebben.
Pontosabb, ha úgy fogalmazunk, hogy mára Hawke az amerikai művészeti élet jelentős szervező- és előadó-egyéniségévé érett.
Rengeteg, párhuzamosan futtatott kezdeményezését segíti a megvalósulásban, hogy négyszer jelölték Oscar-díjra (kétszer színészként, kétszer íróként), egyszer pedig a színházi Tony-díjra. Ezek az elismerések főként azért fontosak neki, mert ezeknek köszönhetően könnyebben szerez támogatókat és alkotótársakat következő munkáihoz.
Ethan Hawke jó ideje nem pihen. A Showtime csatorna jelenleg is vetíti The Good Lord Bird című sorozatát, amelynek nemcsak az egyik főszerepét játssza, hanem ő hozta tető alá a teljes produkciót, és írt forgatókönyvet az amerikai polgárháború kitörése előtt játszódó történetből. A sorozat újabb mérföldkő Hawke művészi önmegvalósításának folyamatában, így nincs is jobb alkalom, hogy sorra vegyük változatos pályájának legfontosabb állomásait.
Tinisztár soha nem lett belőle
Ethan Hawke Texas államban született, amit pontosan tudhat mindenki, aki alaposan ismeri a munkáit. A Richard Linklaterrel közösen készített Mielőtt-trilógiában és a Sráckorban is texasi figurát alakított, ahogy a saját, önéletrajzi regényéből forgatott Mi a gond velem? című filmjében is. Déli háttere azzal együtt, sőt, talán éppen azért annyira fontos a számára, mert ő maga négyéves korától nem Texasban élt. Szülei elváltak, anyjával néhány költözés után végül New Jersey-ben telepedtek le, és Hawke-ra kulturális értelemben sokkal nagyobb hatást gyakorolt a keleti parti értelmiségi közeg, mint texasi gyökerei. Mindazonáltal az apjával töltött hosszú hétvégéken mindig megpróbált újra megfelelni valamiféle elképzelt déli szerepnek, saját elmondása szerint például folyamatosan váltogatta a texasi és a New York-i akcentust.
Anyámmal mindketten folyamatosan megjátszottuk magunkat - nyilatkozta erről az időszakról a New Yorkernek. - Én azt játszottam, hogy texasi vagyok, ő pedig azt, hogy nem az.
New York-i iskolaéveit tizenhárom éves korában szakította meg először, amikor édesanyjával Los Angelesbe költöztek, miután Hawke szerepet kapott egy készülő családi sci-fiben, az Űrrandevúban. Akkor már egy ideje színiiskolába járt, és nagyon vonzotta a színészi pálya, a hollywoodi kísérlet azonban komoly próbatételnek számított. Az Űrrandevú forgatásán megismerte River Phoenixet, aki már gyerekszínészként is Hollywood-szerte híres volt arról, hogy egyszerre vette nagyon komolyan a színészetet és ment öntörvényű módon a saját feje után.
Hawke-nak szakmai értelemben ő jelentette az első fontos mintát és inspirációt, éppen ezért fájt neki különösen, hogy a Joe Dante rendezésében elkészült Űrrandevú - amelyben három fiú űrhajót épít, hogy ufókkal találkozzanak - a bemutató idején nem lett túl sikeres, és csak utólag, videón és a tévében találta meg a közönségét, a nyolcvanas évek egyik szívmelengető, az E. T. és a Vissza a jövőbe nyomdokain haladó ifjúsági sci-fijeként. Hawke-ot a premier után nem marasztalták Hollywoodban, miközben Phoenix továbbra is sorra kapta a szerepeket, egy évvel az Űrrandevú után már az Állj mellém! egyik főszerepét játszotta. Ethan Hawke-ból nem lett új barátjához és példaképéhez hasonló tinisztár. Visszatért a keleti partra, River Phoenix pedig néhány évvel később már nem élt.
A Budapestről Bécsbe tartó vonaton futott be
Hawke ezután éveket várt az újabb kiugrási lehetőségre. Pittsburghben tanult, de már elege volt az iskolapadból, és amikor hírét vette, hogy New Yorkban diákkorú szereplőket keresnek egy ausztrál rendező, Peter Weir következő filmjéhez, vett egy buszjegyet, és otthagyta az egyetemet. Nem bánta meg, mert fontos szerepet kapott a Holt költők társaságában, és valósággal berobbant Hollywoodba.
A Holt költők társaságában, minden középiskolai irodalomtanár kedvenc filmjében Hawke volt a jófiú, aki eleinte nem akar lázadozni, de magával ragadja őt Keating tanár úr szabad szelleme és a konzervatív fiúiskolában botrányosnak számító tanítási módszerei. Végül az ő karaktere az első, aki a kirúgott Keatinggel vállalt szolidaritásból feláll az iskolapad tetejére a nyolcvanas évek egyik legtöbbet idézett - és legtöbbször parodizált - nagyjelenetében.
Ennek az ártatlan, mégis szenvedélyes kamasznak nem tudott ellenállni Hollywood, és a következő években sorra kapta a felkéréseket ifjúsági filmek hősszerepeire. Néhányat el is vállalt: főszereplő volt a Disney-féle Fehér Agyarban, és komikusként is kipróbálta magát a Kockázatos üzlet és a Hóbortos hétvége ötvözeteként leírható Szombat esti frászban. Valójában viszont nem az ilyen szerepek érdekelték. Visszaköltözött New Yorkba, és 1991-ben, huszonegy éves korában színitársulatot alapított, amelynek produkcióit a filmekért kapott gázsiból maga finanszírozta.
Egyszerre kerülte a sztárságot, de használni is akarta a vele járó előnyöket. "Nem akarok filmsztár lenni, de azt sem akarom, hogy ne legyek filmsztár" - írta ekkoriban a naplójába.
Végül a kilencvenes évek független filmjeiben, saját nemzedéke közérzetét tükröző, kisebb költségvetésű művekben talált otthonra. Újabb fordulópontot hozott a karrierjében, mikor Richard Linklater alkotótársa lett a Mielőtt felkel a nap forgatása előtt. A nyolcvanas évekbeli, nagy függetlenfilmes generációval - Steven Soderberghgel, Quentin Tarantinóval, a Coen testvérekkel - együtt induló, de náluk kevésbé ambiciózusnak tűnő, csak kisrealista, generációs mozikat forgató Linklaterrel texasi hátterük miatt is könnyen megtalálták a közös hangot. A Mielőtt felkel a nap forgatókönyvét Linklater Kim Krizannel együtt írta, de miután megtalálta filmje két főszereplőjét, Hawke-ot és Julie Delpyt, közösen átdolgozták a párbeszédeket. A rendezőnek fontos volt, hogy a színészek minél jobban magukénak érezzék az Európában utazgató amerikai fiú, Jesse és a francia lány, Celine történetét, akik a Budapestről Bécsbe tartó vonaton ismerkednek össze.
A Mielőtt felkel a nap végül sokkal több lett, mint egy szép romantikus film a kilencvenes évekből. Két folytatása készült, a három film pedig a színészek öregedését is a történetbe építve mesél egy párkapcsolat alakulásáról. Linklaternek, Hawke-nak és Delpynek sikerül az a ritka bravúr, hogy úgy mutatnak hiteles és valószerű képet a két főhős szerelméről, hogy eközben egy pillanatig sem válnak cinikussá vagy kiábrándulttá. Celine és Jesse kapcsolatában rengeteg a hullámvölgy, és egyáltalán nem biztos, hogy együtt maradnak - ez a 2013-as Mielőtt éjfélt üt az óra legvégén sem egyértelmű -, abban viszont biztosak lehetünk, hogy folyamatosan próbálják megérteni egymást. Kitartóan empatikusak és figyelmesek a másikkal, ezzel pedig nemcsak párkapcsolati mintát kínálnak, hanem egyszerűen elérik, hogy minden gyarlóságukkal együtt is hasonlítani akarjunk hozzájuk.
Vagy legalábbis ezt érezhették sokan, akik egy generáció hősét látták meg Hawke-ban: az érzékeny és sebezhető, mégis vad és lázadó fiatal férfit, aki számot vetett szülei nemzedékének, a hippikorszak gyermekeinek kompromisszumaival, és a saját életében minden áron próbálja elkerülni, hogy hozzájuk hasonlóan visszavonhatatlan alkut kössön a rendszerrel. Részint erről a folyamatos szabadságkeresésről, a kíváncsiság megőrzésének vágyáról szól a Mielőtt-trilógia vagy a szintén kultikussá vált Nyakunkon az élet, amelyben - ki más? - Hawke alakította a felnőtté válás kapujában álló hősnő igaz szerelmét.
Hawke azóta a legemlékezetesebb szerepeiben ugyanennek a karakternek különböző életszakaszait, kisebb sikereit és jóval nagyobb kudarcait mutatta be. A Sráckorban és a Mi a gond velem?-ben már apaként ábrázolta ezt a férfitípust, és nem hallgatta el, mennyi szenvedést okoz egy ilyen nyughatatlan, megbízhatatlan figura a gyerekeinek. De a Mielőtt-trilógiából nemcsak jellegzetes karakterét, hanem a Richard Linklaterrel kötött baráti és munkakapcsolatát is megőrizte: a Mielőtt lemegy a nap, a Mielőtt éjfélt üt az óra és a Sráckor mellett együtt forgatták a Newton fiúkat és a Visszajátszást, de Hawke egy-egy apróbb szerepben feltűnt Linklater Az élet nyomában és Megetetett társadalom című filmjeiben is. Linklater pedig Hawke első rendezésében, a Chelsea Wallsban cameózott - mára valószínűleg egymás mondatait is be tudják fejezni.
Másodszor is hátat fordított Hollywoodnak
Hawke tehát a kilencvenes években végérvényesen befutott, és ekkor következett a valódi kísérlet, hogy világsztárt faragjanak belőle. Több mint húsz év távlatából úgy látszik, ezúttal is inkább a producerek tolták Hawke-ot a klasszikus főhősfigurák felé, míg ő nem érezte magát különösebben jól ezekben a szerepekben. A Gattaca forgatásán mindenesetre megismerte későbbi feleségét, Uma Thurmant, és együtt emelkedtek Hollywood legkeresettebb fiatal színészei közé, ami, későbbi nyilatkozataik szerint, nem tett jót a kapcsolatuknak.
Egyszer te vagy otthon két hónapig a gyerekekkel, amíg a feleséged forgat, aztán ő hazajön, hogy te utazhass el dolgozni. Így soha nem vagytok együtt huzamosabb ideig. Próbáld meg ezt csinálni kilenc hónapig, és meglátod, mennyire marad épségben a kapcsolatotok
- mondta Hawke erről az időszakról a már idézett interjúban. Thurmannel 2005-ben váltak el, Hawke jelenleg második feleségével, Ryan Shawhughes-zal él együtt.
A Gattaca, a Szép remények és a Kiképzés három, egymástól gyökeresen különböző film, de közös bennük, hogy Hawke főhősfigurái valamiféle naivitást, nyitottságot, tanácstalanságot képviselnek, és útmutatásra szorulnak. A sci-fiben az életunt aranyifjú (Jude Law), a Dickens-adaptációban egy szökött fegyenc (Robert De Niro), a rendőrthrillerben a korrupt zsaru (Denzel Washington) avatja be Hawke-ot abba, hogyan is működnek a dolgok a kegyetlen valóságban.
A kívülálló szerepe Hawke hollywoodi pozícióját is jól jellemzi, voltaképpen a mai napig.
Rendszeresen vállal szerepet stúdiófilmekben, és nem is tűnik úgy, hogy félvállról venné ezeket - némiképp váratlanul főszerepet játszott az utóbbi évek több sikeres horrorfilmjében, a Sinisterben, a Daybreakers - A vámpírok korában és A bűn éjszakájában is -, valójában azonban nem a hollywoodi fősodor érdekli. A kisebb, személyes függetlenfilmekben, a kísérletező, kockázatot jelentő produkciókban inkább elemében van. Valamint, természetesen, saját rendezéseiben, amelyek felé az ezredforduló után fordult.
Az önző széplelkek költője
Miközben hollywoodi szerepajánlatokkal bombázták, Hawke, amikor ideje engedte, folyamatosan dolgozott New Yorkban saját társulatával, a Malaparte-tal. Több darabot is színpadra állított, és így jutott el a filmrendezésig is. Első filmje, a Chelsea Walls drámaadaptáció: epizodikus építkezésű, több különböző, egymással párhuzamosan kibontakozó történetet bemutató film, amelynek részeit az kapcsolja össze, hogy ugyanabban az egykor szebb napokat látott manhattani szállodában játszódnak.
A Cannes-ban bemutatott, majd nagyon gyorsan elfelejtett Chelsea Walls tipikus első film abból a szempontból, hogy Hawke túl sokféle embert, túl sok élethazugságot és kapcsolatkezdeményt próbál bemutatni, és az is nagyon fontos neki, hogy lehetőleg minden szereplője elénekeljen egy dalt vagy elszavaljon egy verset. Kevés ennyire széplelkű film készült az ezredforduló körül Amerikában. Hawke dicséretére legyen mondva, hogy a Chelsea Walls csak az első felében tűnik elviselhetetlenül modorosnak, utána közel kerülünk a karakterekhez - segít, hogy Kris Kristofferson- és Uma Thurman-kaliberű színészek alakítják őket -, és elhisszük nekik, hogy a farzsebükbe dugott cetliken az új amerikai nagyregény vagy egy édesbús country-dal vázlatait őrzik.
Romantikus életszemlélete és művészeteszménye tisztán látszik Hawke két következő nagyjátékfilmjén, a saját regényéből adaptált Mi a gond velem?-en és a tragikus sorsú Blaze Foley countryénekes életét feldolgozó Blaze-en is. Ám ezek a filmek már azzal is szembesítenek, milyen árat fizetnek makacsságukért a szabadságukat mániákusan féltő hősök és a szeretteik. A Mi a gond velem?-ben - rémes ez a magyar cím, az eredeti a Texasra utaló The Hottest State - a főhős akkor jön rá, hogy mégiscsak jó tartozni valahova, mikor a szerelme elhagyja, a Blaze-ben pedig a címszereplő zenész nehéz természete, öntörvényűsége lehetetleníti el a házasságát. (Country-kedvelő olvasóink figyelmét kiváltképp szeretnénk felhívni erre a filmre, amely mindkét, ezzel a műfajjal foglalkozó és az utóbbi években készült életrajzi darabnál, A nyughatatlannál és a Láttam a fényt-nél is simán jobb.)
A józanabb, kiegyensúlyozottabb karakterábrázolás mellett Hawke rendezései stílusukat tekintve is egyre kiforrottabbak és egységesebbek. A Chelsea Walls vadul színezett, többnyire kisrealista, helyenként viszont szürreális jelenetekből felépített képkavalkádja után a Mi a gond velem? elmozdult a könnyebben befogadható, Linklater-tapintású nevelődési történetek felé. A Blaze-ben pedig Hawke már ravasz időkezeléssel ábrázolja azt a folyamatot, halála után hogyan növekszik szinte mitikussá a főhős legendája.
Ethan Hawke, szabad ember
A Blaze Foley-ról készített film arról is árulkodik, Hawke az utóbbi években mennyire fontosnak tartja, hogy reflektorfénybe állítson elfeledettnek tűnő amerikai hősöket.
Mondhatni, színházi és filmrendezőként is kultúrtörténeti kutatást végez, és olyan művészekre vagy történelmi személyiségekre irányítja a figyelmet, akik szerinte úttörők vagy forradalmi hatásúak voltak a maguk szakmájában.
Ezért rendezett portréfilmet Seymour Bernstein zongoristáról és játszotta el Chet Baker jazztrombitást a Born to Be Blue-ban, most pedig emiatt készített sorozatot a rabszolgaság eltörléséért harcoló politikusról, John Brownról.
A hétrészes minisorozatként forgatott The Good Lord Birdben egyébként Hawke, legtöbb szerepével ellentétben, már egyáltalán nem tűnik vonzó férfinak. Aki a vagány srácot keresi a Nyakunkon az életből vagy a szelíden szerelmet valló Jesse-t a Mielőtt-filmekből, az csalódni fog, és nem csak azért, mert Hawke-nak ötvenévesen már nem állnának olyan jól ezek a szerepek. John Brownként a színész ápolatlan szakállal, ijesztő, kék kontaktlencsében és vöröslő fejjel üvölt mindenkivel, aki az útjába kerül. Egyáltalán nem vagyunk meglepve, hogy ezt a dühös anarchistát rövid úton fel fogják akasztani.
Ethan Hawke mára megteheti, hogy mindenfajta elvárást, megfelelési kényszert vagy kompromisszumot elutasítson. Abban vesz részt színészként, íróként, rendezőként vagy producerként, amiben csak akar, és úgy tűnik, nem különösebben érdekli, ha egyik-másik vállalkozása nem lesz sikeres.
Minden munkalehetőségben azt keresi, hogy őt mi érdekli alkotóként, milyen művészi szerepet lát hitelesnek abban a kulturális örökségét megkérdőjelező és újraértékelő, láthatóan valamiféle általános értékvesztésen keresztülmenő Amerikában, amelynek egyre inkább szuverén és jelentős krónikásává, a közéleti szerepvállalást is fontosnak tartó értelmiségi sztárjává emelkedik.
Legközelebb tervei szerint dokumentumfilmet rendez Paul Newmanről és feleségéről, Joanne Woodwardról, akiket egyedülállónak lát a tekintetben, hogy hírnevüket és népszerűségüket milyen hatékonyan tudták a számukra fontos társadalmi és egyéb ügyek szolgálatába állítani. Mikor Newmanék gyerekeivel megállapodott a film részleteiről, Hawke azt mondta:
Nem szeretnék egy évet fektetni az életemből olyasvalamibe, ami nem árul el semmit arról, milyen művészi elképzeléseim vannak.
Ez a mondat valószínűleg bármi másnál pontosabban kijelöli, mire számíthatunk Ethan Hawke-tól pályafutása most következő, még az eddigieknél is izgalmasabbnak ígérkező szakaszában.
