Kultúrsokk, honvágy, a nyelvtudás hiánya – nem volt egyszerű az elmúlt egy év. A gyerekek azonban imádják, és nemcsak azért, mert mindenkinek zokniban kell lennie az oviban és az iskolában. A finn oktatási csoda nyomában.
Ha össze kellene foglalni, hogy miért lett a finn iskola példaértékű a világon, kiderülne, hogy nagyon fontos az oktatásba tolt pénz, de nem csak az számít. Az a bizalom, ami a tanárok felé árad a társadalom minden rétegéből, az a megbecsültség, az autonómia, amivel a pedagógiai módszereiket megválaszthatják, mind olyasmi, ami túlmutat az állami szinten az oktatásra szánt milliókon.
Eszter és férje nagyot lépett tavaly nyáron: felszámolták otthoni életüket, és Finnországba költöztek négy gyerekükkel, akik közül a két kicsi még csak óvodás, két- és négyévesek. Ma már mindegyikük beszél finnül, és ha rájuk néznek, egy pillanatra sem bánták meg a döntésüket. De hogy kezdődött ez a kaland? A kitelepülő magyarok külföldi oktatási rendszerben szerzett tapasztalatairól szóló sorozatunkat most velük folytatjuk.
– Mikor és miért indultatok útnak?
– Tavaly augusztus 31-én szállt le itt velünk a gép, és a magyar oktatási rendszer miatt települtünk ki. Én nem akartam, hogy a gyerekeimet bedarálja az, ami otthon van. Nekem a lelkük is fontos, és nem gondolom, hogy a magyar rendszer bármelyik gyereknek is jót tenne azzal, hogy annyira leterheli őket, hogy nem marad idejük gyerek lenni, nem marad idejük játszani.
– Mi alapján döntöttetek Finnország mellett?
– Nyilván a fő szempont az volt, hogy az itteni oktatási rendszernek nagyon jó a híre, de ugyanakkor szerencsénk is volt, mert épp itt éltek olyan ismerőseink, akik segítettek nekünk az elindulásban: fordítani, dolgokat intézni, úgyhogy a kellemest a hasznossal így kötöttük össze.
– Mennyire volt nehéz az első időszak, mennyire nehéz kiigazodni a finn rendszerben?
– A kiigazodás még mindig nem könnyű. Szerencsére a lakhatás megoldása nem okozott gondot, abban a kiváltságos helyzetben vagyunk, hogy az ismerősünknek ez a ház, amiben most élünk, nagy volt, ők kisebbet kerestek, nekünk pedig pont megfelelt ez a méret, hiszen négy gyerekünk van. Így otthon eladtuk, amink volt, itt pedig ezt megvettük tőlük. Ettől függetlenül az első év, főleg nekünk, felnőtteknek, nagyon nehéz volt, minden téren.
Az itteni társadalombiztosítási rendszer is elég bonyolult lett, amióta online működik, bőven el lehet csúszni egy banánhéjon is az útvesztőiben. Persze azt is hozzá kell tenni, hogy a szociális háló erős, megtart anyagilag, de azért nehéz kiigazodni azon, hogy kinek mi jár, honnan jár, mit kell hozzá beadni, szóval az egész indulás nem volt könnyű.
– Munkát is egyből találtatok?
– A legkisebb gyerekem most is csak kétéves, amikor kijöttünk, 9 hónapos volt, szóval nálam ez nem volt szempont, én most nyelviskolába járok. A férjem talált munkát, de nem tudott még elhelyezkedni a szakmájában, mert ahhoz kellene nyelvvizsga meg nyelvtudás. Azt nagyon furcsának tartom, hogy mind a két ország európai uniós, mégis minden egyes bizonyítványt, papírt külön el kell ismertetni, vagy ha nem sikerül elismertetni, akkor újra ki kell járni az iskolát, mert a finnek a saját képzésüket kérik. Néha elgondolkodom azon, hogy miért vannak nekünk, magyaroknak nemzetközileg elismert bizonyítványaink, ha nem fogadják el azokat. Ezzel nem vagyok kibékülve. A férjem most is egy cipőgyárban dolgozik, amíg a nyelvet meg nem tanulja rendesen. Amúgy egészségügyi dolgozó volt, mentős. De alkalmazkodunk a helyzethez, mondhatnám a célegyenesben vagyunk, kutyakozmetikát nyitunk a házunkban, mi most már ebben gondolkodunk. A garázst alakítottuk át, ott fog üzemelni.
– Mikor kezdődik Finnországban az iskola?
– Már augusztus 15-én elkezdődik, mi 31-én érkeztünk meg, ez egy csütörtöki nap volt, és a gyerekeim a következő kedden, 5 nap múlva már jártak iskolába.
– Hogy találtátok meg a megfelelő intézményt?
– Ez egy kicsi város, mondhatnám, egy nagy falu. Itt egyetlen nagy iskola van, sok-sok gyerek jár oda, de Finnországban amúgy sincs választási lehetőséged, itt oda jár a gyereked iskolába, ahol laksz. A nagyobbik lányom most lesz 11 éves, és most múlt 9 éves a kisebbik. Tavaly vesztettek egy évet, vagyis újra járták azt az osztályt, amit otthon már elvégeztek, mert meg kellett tanulniuk a finn nyelvet. Így most negyedikes és harmadikos a két gyerek. Ez azért nem volt kis váltás nekik semmilyen téren, de nincs nálam szerencsésebb ember, mert nagyon ügyesen alkalmazkodnak, nagyon okosak, könnyen, gyorsan megtanulták a nyelvet, úgyhogy nagyon büszke vagyok rájuk és nincs okom panaszra.
– Pedig a kultúrsokk, amiről beszéltél, nyilván őket is megérintette. Hogy élték meg az első napokat a finn iskolában?
– Izgultak nagyon, de minden élményük pozitív volt. Megkaptak minden felszerelést, nagyon tetszett nekik,
Pedig ott is igyekeztünk őket erőnkön fölül is jó iskolába íratni, a város másik végébe jártak, egy jónak számító iskola volt az övék, kedves tanító nénikkel, de maga a rendszer az, ami nem enged mozgásteret senkinek, úgyhogy mi ezért jöttünk el.
– A gyerekek tudták, hogy miattuk költöztök el az országból?
– Itt nálunk nincsnek titkok, igen, tudták.
– És tetszett nekik az a lehetőség, hogy akkor irány Finnország…
– Abszolút. De hát mi is úgy indultunk neki, és szerintem ennek csak úgy szabad nekiindulni, hogy ez egy nagy váltás de egyben egy nagy kaland is. Ezért izgatottan vártuk velük együtt. Mindannyian féltünk kicsit és mindannyian izgultunk, de a mai napig igyekszünk úgy állni a nehézségekhez, hogy ezt mi megoldjuk, és jól jövünk ki a végén az egészből.
– Hogy fogadták a lányokat az új osztályban a többiek?
– A tavalyi évet egy olyan osztályban töltötték, ahol nem finn gyerekekkel voltak együtt, hanem más olyanokkal, akik szintén csak most tanulták a nyelvet, szóval nagyon multi-kulti volt a tavalyi évük, de
Idén már bekerültek az igazi osztályba, finnekkel járnak együtt, itt kifejezetten várták őket. Bemenetek az első nap az osztályba, és úgy jöttek haza, hogy még a ceruzafaragót is megkapták ingyen. Az elején akad néhány furcsaság, amin meglepődsz, például, amit említettem, hogy zokniban kell lenni az oviban, iskolában, mi is zokniban vagyunk, ha bemegyünk, de az ember a jót olyan gyorsan megszokja, hogy egy csomó mindent már nem is veszek észre, mert természetes.
– Az első, nyelvi évben kik jártak együtt a gyerekeiddel az előkészítő osztályba?
– Zömében ukránok, a háború miatt. Volt egy orosz család is, akadt, aki Szudánból vagy Etiópiából érkezett.
– Mondtad, hogy te is tanulod még a nyelvet. Tényleg rokon nyelv a magyarral? Érezni valami könnyebbséget, amikor tanulod?
– A kiejtésben a hangképzésben nagyon hasonló. Minden betű ugyanúgy számít, mint nálunk. Meg szintén toldalékoló nyelv, az is nagyon hasonló logika alapján működik. De nem sok rokon szavunk van, nem érted meg őket attól, hogy tudsz magyarul. Nekem azért megy gyorsabban a nyelvtanulás mint a férjemnek, mert én intézek mindent a gyerekekkel kapcsolatban, ha orvoshoz megyünk, ha az iskolával, ovival kapcsolatos dolgok vannak... ebből sokat tanulok. Alapvetően énekművész vagyok és nagyon szeretek kórusban énekelni, most találtam is egy kórust, ahová nem csak azért megyek, mert szeretem, hanem hogy ez is segítsen nekem a nyelvet gyakorolni. Összességében azt mondanám, a magyarok mekegnek, a finnek meg makognak. Azaz sokkal több a mély hangrendű szavuk, mint nekünk. Nehéz nyelvnek tartják, mert sokféleképpen ragoznak, emiatt nem egyszerű felismerni a szavakat, de szerintem a magyaroknak lényegesen könnyebb megtanulni finnül, mint az ukránoknak akár.
– Bent ebédelnek a gyerekek az iskolában?
– Igen, sőt én is az iskolában ebédelek, ingyen. Itt ugyanis az a rendszer, hogy akik részt vesznek az oktatásban, azoknak jár az ingyenes étkezés is. Sőt, az ukrán menekülteknek, akik itt kötöttek ki, a 90 százaléka az iskola kollégiumában lakik családostól, ők teljes ellátást kapnak szintén ingyen, ezen kívül egy minimális, 2-300 eurós támogatást is havonta.
– Milyen a menza?
– Sokkal változatosabb, mint otthon, sok a gyümölcs, sok a zöldség. Egy-két féle hús biztosan van a választékban minden nap, de nem nagyon esznek levest. Ha néha mégis, akkor kétféle levest adnak, amiket ők nagyon szeretnek: a lazac levest és a sárgaborsó levest.
Nagyon odafigyelnek azokra is, akiknek van valamilyen ételérzékenysége vagy allergiája: a beiratkozásnál már felírják és annak megfelelő ételeket kap. A finnek zöme laktóz érzékeny, szóval erre nagyon fel vannak készülve.
– Mit csinálnak a gyerekek a szünetekben?
– Itt nem cukorból vannak az emberek, nagyon-nagyon nem érdekli őket, hogy hány fok van odakint. -15 fokig simán kimennek a gyerekek az udvarra, tornaórára is akár, de előtte írnak egy üzenetet, hogy most kint lesznek, hozz magaddal sícuccot, korcsolyát, és úgy öltözz fel. Nem csinálnak az időjárásból különösebb problémát.
– Most már egy éve ott járnak a gyerekeitek iskolába, mit gondolsz, miért világhírű a finn oktatási rendszer?
– Azért ennyire jó, mert nagyon sok benne a pénz, emiatt minden felszerelés elérhető, ami a tanárok és diákok minden igényét kielégíti. Másrészt Magyarországon sokkal jobban le vannak terhelve a gyerekek, mint kellene.
Az én lányaimnak van olyan nyelvi órája, amikor második idegen nyelvként tanítják nekik a finnt - ez egy plusz óra az órarendjükben. Év elején az iskola engedélyt kért tőlünk, szülőktől, hogy emiatt az óra miatt egy órával hamarabb mehessenek be a suliba, de cserébe egy órával előbb eljöhetnek, nehogy elfáradjanak. Én ezzel nem mindig értek egyet, de nem lehet minden tökéletes.
– Nem lehet, hogy csak nem vagyunk ehhez hozzászokva? Mert a nemzetközi felméréseken mindig gyönyörűen teljesítenek a finn gyerekek...
– Talán mert megoldás-fókuszú az oktatásuk, nem a lexikális tudásra koncentrálnak, hanem ha adódik egy probléma, akkor megtanítják őket azt megoldani. Van a gyerekeknek olyan órájuk, hogy kézimunka, és ott mindenféle anyaggal dolgoznak, nem csak kötnek, varrnak, de fával is foglalkoznak, ezzel szerintem sokat segít az iskola, hogy kitalálhassák, milyen szakmát válasszanak később. Vagy az ének-zene órákon mindenféle hangszert kipróbálhatnak, ez is azt mutatja, hogy itt az életre nevelnek. Az alap tantárgyakon kívül van valami, amit úgy tudok lefordítani, hogy világnézet.
– Mi a kedvenc tantárgya a lányaidnak az iskolában?
– Hát a kesityö (ejtsd: keszitüő).
– Bocsánat, ez egy finn szó?
– Igen, azt jelenti, hogy kézimunka. A kesi (keszi) a kéz, a työ (tüő) a munka.
– Hogy készülnek a karácsonyra?
– Adventi naptárt ők is készítettek, van fenyő az iskolában, de amúgy nagyon hasonlóan megy minden, mint otthon.
– Miben másban hasonlít még a finn oktatási rendszer a miénkhez?
– A rendszer felépítése hasonló, ugyanúgy 12 évig járna iskolába, a 9 éves általános iskolát 3 éves középiskola követi, egy nagy különbség, hogy a 12. évet nem járják végig, hanem félévkor befejezik, és az utolsó fél évben csak az érettségire tanulnak otthon. Itt elsőtől 12-ig ugyanabba az iskolába jár mindenki, a tanárokat cserélik kétévente, nem egy osztályfőnök viszi őket végig. Ezen kívül itt integrálják a gyerekeket, együtt jár mindenki mindenkivel. Ha van egy autista vagy down-szindómás vagy más problémával küzdő gyerek, ahhoz ad az iskola egy plusz felnőttet. Amúgy a 15-18 gyerekre jut egy tanár és egy pedagógiai asszisztens.
– Milyen tapasztalataitok vannak az óvodával kapcsolatban?
– A két kicsi ovis, és ami feltűnt, hogy Finnországban minden nagyon-nagyon gyerekbarát. Félévente tartanak fogadóórát, ilyenkor megbeszéljük, hogy mit látnak ők a gyerekeknél és megkérdezik, hogy mi hogy vagyunk megelégedve az óvodával, de hát
Alapvetően a finnekről azt tartják, hogy zárkózott, távolságtartó emberek, na hát ennek az oviban és az iskolában nyoma sincs.
– Hogy tanították meg nekik a nyelvet?
– Nem voltak külön nyelvóráik, a közösségben tanulták meg. A fiam tavaly októberben kezdte az ovit, 5 nap után már értette, hogy mit beszélnek hozzá. A kislányom kétéves és nem veszi észre, hogy mikor beszél magyarul és mikor finnül.
– Most már eltelt több, mint egy év, mióta kiköltöztetek. Hogy látod: megérte?
– Ahhoz, hogy összességében meg tudjam mondani, el kell még telnie nagyon sok időnek. Nekünk, felnőtteknek semmiképp nem könnyű.
A gyerekek miatt viszont nagyon megérte, ők már most is két nyelven beszélnek. A két nagylányom mindig azt mondja, hogy ők már csak látogatóba akarnak hazamenni.
