Mit nyernénk azzal, ha mind kikapcsolnánk az okostelefonunkat? - tette fel valaki a kérdést Byung-Chul Hannak a CEU előadótermében tartott beszélgetésen, mire ő gondolkodás nélkül felelt:
Az életet.
Ebben a tömör és sarkos válaszban tulajdonképpen ott rejlik a koreai születésű, de évtizedek óta Berlinben élő filozófus alapállítása. Han ugyanis épp azzal lett az elmúlt évtized egyik legkelendőbb kultúrkritikusa, hogy mindenkinél velősebben ábrázolta hanyatlástörténetként - sőt, elemi katasztrófaként - a 21. század robbanásszerű technológiai-társadalmi fejlődését. Szerinte hiába hisszük azt, hogy a közösségi hálókkal és ránk zúduló információtömeggel megnyíló távlatok gazdagítják az életünket, valójában sokkal többet veszítünk, mint amennyit nyerünk ebben a folyamatban. Például olyan apróságokat, mint a szépség, a szabadság, a fájdalom, a szerelem, a közösség, a természet, a költészet vagy épp a valóság maga. Az okostelefonnak pedig kitüntetett szerepe van ebben az észrevétlen létvesztésben. Han szerint ugyanis ez nem pusztán egy hasznos és divatos eszköz, amit mindenhova kényszeresen magunkkal hordunk, hanem egyben modern gyóntatószék és digitális világunk kegytárgya. Ilyen szempontból hasonlóan rituális funkciót tölt be a valóságtól elszakadó mindennapjainkban, mint a bármikor morzsolgatható rózsafüzér a vallási életben. Han a budapesti előadásában sem mulasztotta el felhánytorgatni, hogy sokan még a fogorvosnál is a telefonjukat szorongatják félelmükben/fájdalmukban, míg gyerekkorában ő ilyenkor még inkább az anyja keze után nyúlt. Ez a változás szerinte kiválóan jelzi, hogy ma egy érintés nélküli társadalomban élünk, ahol szép lassan elveszítjük a valódi kötődés képességét.
Kapcsolódó
Nincs szükség elnyomásra, önként és dalolva zsákmányoljuk ki magunkat
A megfélemlítés a múlté, a 21. században már a szabadság és a végtelen lehetőségek zászlaja alatt hajszoljuk magunkat depresszióba és totális kiégésbe.
Han ennek a nagy tétekkel bíró hanyatlástörténetnek a különböző vetületeit mutatja be aprócska, ám roppant sűrű könyveiben, és ez alapján nem is nehéz belátni, miért lett akkora igény a gondolataira. A nemzetközi áttörést a németül már több mint 10 éve, magyarul viszont csak 2019-ben megjelent műve, A kiégés társadalma hozta meg számára, amelyben hatásosan írja le, hogy a teljesítmény bűvöletében élő késő kapitalista berendezkedés hogyan sző béklyót a szabadság illúziójából. Hiszen hiába lehetünk végre a magunk urai, ha közben a belsővé tett kényszerek szolgáinak szegődünk, és az önmegvalósítás jegyében zsákmányoljuk ki saját magunkat.
A neoliberális termelés, valamint a közösségi média káros lelki és szociálpszichológiai hatásait persze sokan kritizálták és kritizálják, Hant leginkább költői stílusa és enigmatikus tömörsége teszi különlegessé ezen a téren. Könyvei úgy válnak sorra bestsellerré, hogy nem nagyon tesznek engedményeket a népszerűsítő hangvételnek. Han kifejezetten híve a titokzatosságnak, így nyugodt szívvel hagy elvarratlan szálakat is a gondolatmenetben. Szövegeiben jól megférnek a vaskos közhelyek az eredeti meglátásokkal, akárcsak a szentimentalizmus a hűvös elemzéssel. A keleti szemlélet játékos letisztultsága találkozik nála a német, és általában a kontinentális filozófia fogalmi nehézfegyverzetével.
Kicsit olyan, mintha Heidegger egy reggeli tea fölött, haikuk füzéreként próbálta volna megírni súlyos filozófiai főművét, a Lét és időt.
Han CEU-s beszédében is kitért a kulturális gyökerek fontosságára, mondván, örömére szolgál, hogy Németország és Korea egyesültek az ő személyében. És ha már a gyökereknél tartott, azt is kifejtette, hogy a talajba kapaszkodó fákhoz hasonlóan ő sem igazán szeret utazni. Arról is évekig kellett győzködni, hogy Budapestre ellátogasson, végül a MOME, a Goethe Intézet, a Koreai Kulturális Központ, valamint a könyveit itthon gondozó Typotex kiadó közös szervezésében csak összejött a látogatás, és népszerűségét jól mutatja, hogy szerda este dugig megtelt érdeklődőkkel az előadóterem.
Han beszélt arról, hogy ugyan most járt először Magyarországon, de a magyar kultúrát már régóta szereti, és olyan alkotók közvetítésével ismerte meg, mint Eötvös Péter, Ligeti György, Tarr Béla, illetve Nádas Péter. Nádast amúgy kedvenc írói közt tartja számon, ezúttal is külön idézett egyik esszéjéből, amelyben Nádas a kertjében álló vadkörtefa kapcsán elmélkedik a falu - és végső soron az emberi közösségek - széthullásán.
"Még tudom, hogy az udvarom közepén a nagy vadkörtefa alatt meleg nyári éjszakákon a falu halkan énekelt, s ezt a tudást immár tovább is adtam, ma már azonban nincsenek kiválasztott fák, és a falu nem énekel" - zárul Nádas esszéje, és akárcsak A torinói ló esetében, ezeknél a soroknál is érthető, hogy miért dobogtatták meg az értékvesztés koreai-német prófétájának szívét, aki annyival azért rá is tromfolt gyorsan, hogy ma már bizonyára Nádas falujában is internetet és okostelefont használnak. És arról a fejleményről valószínűleg még nem is tud, amiről maga Nádas Péter mesélt nekünk nemrég egy interjúban: az utóbbi időben már nemcsak a faluközösség, de a kertjében álló vadkörtefa is haldoklik.
Kapcsolódó
Nádas Péter: Nincs költészet, ami át tudná adni a túlélők szégyenét
Interjú Nádas Péterrel, aki úgy véli, gyakorlatilag benne vagyunk a harmadik világháborúban. Új regénye egy Duna menti faluban mesél az emberi kiszolgáltatottságról, függőségekről, erőszakról, a műveltség és a barátság megtartó erejéről és a kísérteni visszajáró halottakról. De vajon milyen kísértethistóriáktól félt gyerekkorában? Interjú.
A zárkózott életet élő, az interjúk és nyilvános szerepléseket kerülő Hant azért is volt érdekes élőben látni, mert kiderült, hogy standupos vénája is van. Az előadás és beszélgetés során legalábbis többször is felvillantotta (fekete) humorát, amit a könyveiben hiába keresnénk.
Ha egyszer öngyilkos akarnék lenni, eljövök Magyarországra, és keresek magamnak egy diófát.
- mondta például, miután hosszan hitetlenkedett azon a megkérdőjelezhető igazságtartalmú állításon, amit a napokban hallott valakitől: eszerint a magyarok, ha az öngyilkosság mellett döntenek, általában egy diófára akasztják fel magukat. De poénosan reagált arra is, amikor a művei népszerűsége került szóba. Mert elmélete természetesen erről is van: szerinte annál jobban fogynak a könyvei, minél többen szenvednek az adott társadalomban. Az őt is meglepte, hogy Magyarországon milyen komoly sikert arattak - nyugtázta pajkos mosollyal. A magyarországi népszerűsége azonban meg sem közelíti egyes latin-amerikai országokét: Brazíliában például egymillió példány fölött keltek el a művei, és azzal a merész ajánlattal keresték meg Hant, hogy egy divatmárkát szeretnének létrehozni a neve alatt. Chiléből azt hallotta, hogy a metróban van kiplakátolva az arca, de Argentínában is hatalmas népszerűségnek örvend, ami részben magyarázza azt is, hogy az argentin származású Ferenc pápa egyik beszédében miért idézett nemrég A kiégés társadalmából.
"Gyakorlatilag a pápa reklámozza a könyveimet" - nyugtázta a helyzetben rejlő iróniát Han, aki sokszor gyanakvó a popularitással és a szellemi értékek kiárusításával kapcsolatban. Szerinte amúgy az érdeklődés okai abban rejlenek, hogy eltűnőben van az igazi filozofálás, amely nem egzakt tudományként, hanem elbeszélésként tekint saját küldetésére.
Ha egyetlen mondatban kellene összefoglalnia filozófiáját, Han azt mondaná:
a másik eltűnőben van.
Szerinte ez az a fundamentális tragédia, ami feltűnésmentesen teljesedik be a színes filterek és szelfik takarásában. Az elmagányosodás tapasztalata persze mindenütt hangsúlyos téma lett a lezárások időszakában, de Han szerint fontos lenne felismerni, hogy már a világjárvány előtt is érintés nélküli társadalmakban éltünk, a Covid csak súlyosbította ezt a szegénységet. Ez azért katasztrofális szerinte, mert a létezésünk forrása nem eredhet pusztán önmagunkból, csakis a másikból - mi viszont kizárólag az énben próbálunk kapaszkodót találni. Ez végső soron nárcizmushoz és depresszióhoz vezet, amely állapotban nemcsak a létezésünknek tartalmat adó "másik" tűnik el, de maga a világ is. Az okostelefonnal és a telekommunikációval szerinte az a baj, hogy fogyasztási tárggyá degradálja a másikat, amely csak saját igényeim kielégítésére szolgál.
Ha a szex teljesítménnyé, a másik pedig állandóan rendelkezésre álló tárggyá válik, azzal felszámoljuk azt az őstávolságot és elérhetetlenséget is, amely a vágy és a szerelem alapfeltétele. Han szerint így hal meg Erósz és az erotika, amely egyedül menthetne meg minket a depressziótól - azáltal, hogy kivezet a nárcizmus poklából. A nárcizmus ugyanis a legkevésbé sem önszeretet, inkább annak végzetes következménye, hogy elmosódik a határ az én és a te között.
Az ego mindenhol a saját árnyékában gázol, mígnem belefullad saját magába.
Han szerint, ha a másikat elveszítjük ebben az össztársadalmi értelemben, marad számunkra az embereket áruvá tevő Tinder és a mindent felfedő és tárgyiasító pornó, ami épp a sejtetésre épülő erotika ellentéte. A címből valószínűsíthető, hogy ez lesz a magyarul hamarosan megjelenő hatodik könyve, az Erósz haldoklása központi témája is. Han mégsem tartja pesszimistának magát, és időnként arról is ír, hogy lehet visszatérni a világba a digitalitásból és önmagunk kizsákmányolásából. Szerinte ebben fontos szerepe van a hétköznapok mókuskerekét egy-egy kegyelmi pillanatra megállító ünnepeknek, a mélyreható unalom megélésének, és végső soron a tétlenség - avagy a "nem cselekvés" - elsajátításának. Fontos, hogy a nem cselekvés nem a képességek hiányát, hanem egy különleges képességet jelent Han gondolkodásában. A tétlenség épp ezért nem arról szól, hogy nem teszünk semmit, inkább arról, hogy hasznos cél nélkül cselekszünk. Így a tevékenységünket kiszakítjuk a teljesítménykényszer önként vállalt zsarnoksága alól, amely szép lassan megfosztja a világunkat mindentől, amiért élni érdemes. Han számára ilyen tétlen cselekvés például a zongorázás vagy a kertészkedés, utóbbiból olyan sok öröme fakadt, hogy eddigi legpozitívabb hangvételű könyvét is ebből írta, A föld dicsérete címen.
A visszahúzódó Han kontúrját a szövegei adják ki a legtöbb ember számára, épp ezért kifejezetten érdekes volt élőben látni az embert a leírt gondolatok mögött. Egyfelől felszabadultnak tűnt, másrészt az érződött rajta, hogy nincs hozzászokva az ilyen típusú szociális eseményekhez: szinte sose nézett például a beszélgetőpartnerei szemébe, inkább lehunyt szemmel kezdett bele hosszú válaszaiba, amelyek olykor nem is a kérdések lényegére vonatkoztak. Olyan ember benyomását keltette, aki berlini kertje mellett saját belső monológjában érzi legotthonosabban magát, nem pedig egy nyitott végű párbeszédben. És ez csak egyetlen ellenmondás a sok közül, amely személyével és elméletével kapcsolatban felmerülhet, de hát épp Hantól tudjuk, hogy a világot nem az egyértelműség és az átláthatóság, hanem épp a titkok és ellentmondások teszik érdekessé.
