Megilleti-e az áldozatot is az ártatlanság vélelme? Suzie Miller Az ártatlanság vélelme című darabját láttuk.
Már amikor a főpróba közönségét beengedték, olyan monoton, nyomasztó háttérzene szólt, amelyet akár a genfi konvenció megsértésének is vehettünk volna. És a feszültség a következő másfél órában folyamatosan velünk maradt, időnként már-már az elviselhetőség határán.
Ismét egy olyan darabot mutatott be a Centrál Színház, amely az első perctől az utolsóig mintegy harapófogóban tartja a nézőt, és akár tetszik, akár nem, legalább önmaga előtt színvallásra készteti. A Network után most Suzie Miller Az ártatlanság vélelme című monodrámája került színre, Puskás Samu rendezésében, Martinovics Dorina előadásában. Ő személyesíti meg Tessát, a saját tehetségével és szorgalmával befutott ügyvédnőt, aki miután több, nők elleni erőszak ügyét vállalta, maga is erőszak áldozatául esik, ráadásul éppen egy kollégája részéről, aki nálánál jóval erősebb „háttérrel” rendelkezik. És a nagy kérdés: megilleti-e az áldozatot is jogrend egyik alappillére, az ártatlanság vélelme?
Színésznő és riporter még egyaránt a darab fojtogató hatása alatt voltak, amikor a főpróba után leültek beszélgetni.
- „Versenylovak” – ez az első szó, ami elhangzik a darabban, egy idegtépő tempójú első jelenetben, amely az ügyvédi munkát mutatja be, majd még egyszer elhangzik a végső tárgyalás alatt.
-Ez a kifejezés arra utal, hogy olyan társadalomban élünk, amelyben az egész jogrend úgy van felépítve, hogy nem az a fontos, hogy kinek van igaza, hanem az, hogy a két ügyvéd közül melyik fog nyerni. Tulajdonképpen az igazság hidegen is hagy mindenkit, a lényeg, hogy mi látszik annak, ki tudja magát jobban tartani egy tárgyalás során. Magyarországon is megfigyelhető az, hogy ráfogják a nőkre, hogy mivel nem „stabilak” – mitől lennének azok egy ilyen helyzetben? – „hisztisebbek”, máshogy fejezik ki magukat, ezért szépen rájuk húzzák, hogy nem hiteles az, amit mondanak. Arról szól az egész darab, hogy ezt észre kell vennünk.
-Tessának mintha az egész életét meghatározná a kudarctól való félelem. Kulcsfontosságú a darabban a szintén kétszer is elhangzó „nézzenek balra, nézzenek jobbra” mondat. A néző is önkéntelenül körbenéz, hogy lássa a győztest és a vesztest….
-Kiskorunktól kezdve szépen belénk nevelték a sikerorientáltságot. Sportolj, akarj győzni, légy te az első… mintha az lenne a legfontosabb, hogy legyőzd azt a kislányt, aki melletted ugyanúgy igyekszik. Nem véletlen, hogy nem volt nekem való annak idején az élsport, mert sosem értettem, hogy az én sikeremet miért mások legyőzése jelenti. Tessa olyan környezetből jött, ahol tízszer annyit kellett dolgozni azért, hogy bármit is elérhessen. Hátrábbról indult, mint a többiek, ezért fontos neki, hogy ő kerüljön ki győztesen ebből az igazságtalan versenyből, amit az emberiség vív önmagával…
-És eljön az a pillanat, amikor Tessa egyfajta tudathasadásos állapotba kerül: egyrészt benne van az ügyvédi szemlélet, de közben ő is áldozat lett. „Kívülről nézem magamat” – mondja.
-Azok, akikkel nem történik ilyesmi, vagy bármely más hasonló tragédia, úgy élik meg, mint egy távoli háborút. Amíg nem vagy benne, úgy érzed, hogy veled nem történhet meg. És ha megtörténik, látod, de még mindig nem hiszed el. Mintha egy filmben lennél, látod, hogy mit csinálsz, mégsem fogod fel.
-A világban máig férfiak a jogalkotók, ők vezetik a társadalmakat, és ebben a közegben azok a nők viszik „sokra”, akik „férfiasan” viselkednek.
-Mintha azzal kellene meggyőznünk a világot, hogy alkalmasak vagyunk valamire, hogy „férfiasak” vagyunk. Mintha az lenne a mérce, hogy ki a legkeményebb. Ahelyett, hogy elkezdenénk azt az erőnket használni, amire csodálatosan alkalmasak vagyunk, hogy nemcsak iszonyúan kemények tudunk lenni, hanem empatikusak is. Lehet, hogy jobb világ lenne, ha több szerepet kapnának a nők. Csakhogy mire egy nő eljut oda, hogy beleszólása legyen a dolgokba, annyira meg kell keményednie, hogy épp a nőisége veszik el…
-Az esküdtek kapcsán Tessa megjegyzi, hogy „néha a nők kevésbé hisznek a nőknek”. Én magam is hallottam olyan véleményeket nőktől nőket ért erőszak kapcsán, hogy „biztosan kihívóan viselkedett…”
-Megtanították nekünk ezeket a sztereotípiákat, hogy ne legyünk empatikusok, ne ereszkedjünk le a gyengékhez, hogy egy ilyen helyzetben toljuk el magunktól a problémát. És ha azt mondod az áldozatra, hogy „kihívóan viselkedett”, azzal kijelented, hogy veled ez biztosan nem történhet meg.
-Ön szerint a „Me Too” mozgalom segített-e vagy ártott a nők ügyének?
-Abban mindenképpen segített, hogy beszéltek róla. Hogy valós eredménye lesz-e, azt a jövő dönti el. De ne feledjük el, hogy a „Me Too” nem a férfiról és a nőről szól, hanem a bántalmazóról és a bántalmazottról. Nyilván sok igazságtalanság is történt, ahogyan az emberek magyarázták, sok embert meghurcoltak olyan helyzetek miatt, ahol nem voltak tisztázottak a határvonalak. Tíz évvel ezelőtt egészen más volt a megengedett egy forgatáson, ugyanakkor nem szabad átesni a másik végletbe, mert annak nincs semmi értelme. Meg kellene tartani tisztán, de mindenki a saját agyából kiindulva gondolkodik és így nagyon nehéz eredményt elérni…
-Egy monodrámában a színész magányos a színpadon, ellenben sokkal erősebb lehet a kontaktusa a nézőkkel.
-Nagyon remélem, hogy így lesz, ez majd hosszú távon derül ki. Számomra még teljesen új ez a műfaj, nem is gondoltam, hogy valaha kipróbálom. Valóban érzem, hogy egyedül vagyok és sokkal nagyobb szükségem van a nézőkre, mint eddig bármikor. Bízom benne, hogy együtt megyünk, és tudok belőlük energiát meríteni, ami átsegít a nehéz pillanatokon.
