Oldás és kötés (1963)
Valóban a mának szólna egy olyan film, ami mindenestől a hatvanas évek értelmiségi dilemmái, társadalmi érzékenységei körül forog? Ráadásul arról a Jancsó Miklós-filmről van szó, amelynek nagyszerűségét ugyan nem szokás vitatni, de minden filmtörténész hozzáteszi a méltatásához, hogy még nem "igazi" szerzői darabról van szó, hanem erős Antonioni-hatásokat mutató, útkereső munkáról a Jancsó saját stílusát igazán magukon hordozó első rendezések, az Így jöttem, majd a Szegénylegények előtt.
Ám az Oldás és kötéshez éppen amiatt könnyebb mai nézőként is kapcsolódni, mert még nem elvont, parabolaszerű történetet, hanem hiteles egzisztenciális válságot mutat be: egy fiatal orvos (Latinovits Zoltán) helykeresését pesti értelmiségi közegében és elszakadását falun élő apjától, a vidéki hagyományoktól. A belvárosi szemüvegesek házibulikban okoskodnak, és kimondatlanul is azt kérdezik egymástól, együtt lehet-e élni a konszolidálódó Kádár-rendszerrel, de olyan is akad közöttük, akinek saját holokauszt-traumáját, a túlélés terhét kell feldolgoznia. A film annak a harmincas korosztálynak a tagjairól szól, amely belakta és legitimálta a puha diktatúrát, egyúttal már a továbblépést, a szabadság esélyeit mérlegelve. Bár a film utolsó jelenete erre a tervére utal, a főhős, Jámbor Ambrus végül nem disszidál - neki itthon van dolga.
Csend és kiáltás (1968)
A Jancsó nemzetközi elismertségét meghozó filmek közül a Szegénylegényeket és a Csillagosok, katonákat is gyakrabban emlegetik - ami azt illeti, gyakrabban, mint bármely másik magyar filmet -, ezúttal viszont hadd ajánljuk inkább a Csend és kiáltást.
A két korábbi, nagyerejű parabola is a magyar történelem véres színpadán játszódott, a '68-as filmben viszont Jancsó hosszú beállításokra, bonyolult koreográfiákra építő stílusa és az uralom stratégiáit modellező történetei összeértek a vidéki parasztság közösségi traumáival, a be nem vallott magyar bűnökkel.
A tanyasi gazdát megmérgező asszonyok balladai történetébe beletrappolnak a hatalomittas férfiak, akik egy szökésben lévő vöröskatonát keresnek. Őt a falusi nők rejtegetik, de ez azért nem életbiztosítás. Az érdekek és szerepek villámgyorsan változhatnak, üldözőkből üldözöttek lesznek, az egyetlen bizonyság a kiszolgáltatottság drámája. "Görcsben él, görcsben rángatózik mindenki. Marionett-figurák egy értelmezhetetlen bábjátékos színpadán" - írta a filmről Bikácsy Gergely, élesen rávilágítva, hogy nagy témáját, az elnyomás természetrajzát Jancsó itt tragédiaként dolgozza ki. Ebben a bemutató idején 1956 tapasztalatát ismerhette fel a közönség, már csak azért is, mert a rendező Hernádi Gyulának a forradalom utáni megtorlás idején játszódó, természetesen betiltott regényéből kölcsönözte a film címét.
Fényes szelek (1969)
A Fényes szelek is Jancsó azon filmjei közé tartozik, amelyeknek önálló könyvben érdemes elmagyarázni a politika- és kultúrtörténeti utalásait. Érdemes, de nem kötelező. Jancsó első színes nagyjátékfilmje ugyanis anélkül is érthető és átérezhető, hogy tisztában lennénk a Népi Kollégiumok Országos Szövetségének történetével és jelentőségével. Szép, fiatal kommunisták igyekeznek meggyőzni szép, fiatal papnövendékeket, hogy balra van a jövő. Érveik egy kissé fenyegetőbbek úgy, hogy közben már lezajlott a baloldali hatalomátvétel.
Lehet-e érvényesen beszélni a demokráciáról úgy, hogy nincs demokrácia? - kérdezi Jancsó, aki elkötelezett baloldaliként sem volt rest soha bírálni saját politikai közösségét, ami természetesen 1969-re már régesrég nem volt azonos az uralmon lévő párttal.
A Fényes szelek nyolcvanpercnyi agitáció, de ne monoton országgyűlési felszólalásokra gondoljunk. A film hősei énekkel, tánccal, a tekintetükkel és a mozgásukkal próbálják meggyőzni a másikat az igazukról. Az elveket a mozdulatok képviselik, a politika testivé vált - nincs ennél szebb megfogalmazása annak, amikor emberek egy csoportja tényleg hisz az eszméiben. Ó, azok a naiv fiatalok! Azok a vörös ingek! Csak nézzük Bálint Andrást, Kovács Katit, Balázsovits Lajost a főszerepekben, Somló Tamás képein, és közben elsiratjuk a fiatalságunkat meg a hazánkat.
Szerelmem, Elektra (1974)
A Gyurkó László drámájából forgatott adaptációban Jancsó már végképp nem egyénekről, hanem archetípusokról, történelmi szerepekről beszél. Az Élektra-mítosz az európai civilizáció egyik alaptörténete árulásról és hatalomról, becsületről és emlékezésről, ennek megfelelően minden új változatában az az érdekes, mit mond a mának. Gyurkó drámáját 1968-ban mutatták be először, és utána nehéz volt máshogy nézni a darabot, mint Magyarország gyalázatos, hatvannyolcas szerepvállalásáról szóló vádiratként.
Hat évvel később Jancsót már a történelem fogaskereke érdekli: hogy mindig az van, amit a hatalmasok mondanak, és ha tegnap mást mondtak - például azt, hogy Oresztész halott, egy perccel később pedig, hogy életben van -, az sem számít. Az igazság pillanatnyi, csak az elnyomás örök.
A Törőcsik Mari által játszott Elektra része ennek a rendszernek. Övé az örök kritikus szerepe, akinek egyedüliként van joga emlékeztetni rá a zsarnokot, hogy zsarnok, így az éppen Elektra porondon tartásával igazolhatja, országában mégis nyílik tere az ellenállásnak. A hősnő számára az a tét, hogyan lehet kitörni ebből a pozícióból - "ha ti emberek vagytok, én kő akarok lenni", mondja. Hatalom és ellenzéke körtáncáról, e mindenkit megnyomorító színjátékról van szó, ami megint csak túlmutat a Kádár-rendszer kulisszáin. Eközben a Kende János fényképezte Szerelmem, Elektra vizuálisan is Jancsó egyik leggyönyörűbb munkája, kékben, lilában és sárgában pompázó, delíriumos keringő.
Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten (1999)
Ugrunk egy óriásit az időben, mialatt a történelem kereke meg Jancsó stílusa is fordult kettőt-hármat. A rendező időközben elkészítette a magyar posztmodern film egyik első fecskéjét (A zsarnok szíve, avagy Boccaccio Magyarországon), a Szörnyek évadjával visszatért a jelen idejű történetekhez - az Oldás és kötés után itthon csak történelmi témájú filmeket forgatott -, majd megjósolta és kommentálta a rendszerváltást (például az Isten hátrafelé megy politikai szatírájában). A kilencvenes évek közepén Jancsó Miklós hetvenöt éves volt, és a filmszakmában meg a magyar kulturális életben mindenki nagy tisztelettel nyilvánította volna befejezettnek az életművét.
Amire ő úgy felelt, hogy elkészítette a Nekem lámpást adott kezembe az Úr Pesten című, teljesen szabálytalan groteszkjét két burleszkfigurával a főszerepben, arról, hogy körülöttünk szétesett az ország, és ezen egyedül talán röhögni érdemes. A film nem csak azért figyelemre méltó, mert a rendező utolsó, számos művet számláló alkotói korszakát nyitotta, és nem is amiatt, mert Kapa és Pepe (avagy Mucsi Zoltán és Scherer Péter) karakterével húsz évre muníciót adott a magyar szórakoztatóiparnak (Mucsi a Krétakör Színháztól borfesztivál-reklámokon át köztévés szitkomig vitte a figurát). Ennél többről van szó: Jancsó újra megszólította a fiatalokat, akik kedvükre idézgethettek az iskolában a Lámpásból.
Egy film, amit nem kell egyszerre végignézni, ami párperces, vicces epizódokból áll - mi ez, ha nem a YouTube-korszak eszményi mozgóképe, hat évvel a videómegosztó elindulása előtt? Jancsó Miklós megjósolta volna, hogy nézünk majd filmet a halála után? Nagyon úgy tűnik.
