"Hagyod őt békén, te szuka!"
Pont negyven évvel ezelőtt rendezte Ridley Scott A nyolcadik utas: a Halált, amiben először láthatott a közönség olyan női főhőst, akit "férfijegyekkel" ruháztak fel - ez később abban csúcsosodott ki, hogy a nagyjátékfilmekben sztereotipizált gyengeség eltűnt a nőkből, helyét pedig átvették a verejtékező, koszos, fegyverrel igazságot szolgáltató szerepek.
Ilyen volt Ellen Ripley az Alien-sorozatban, amivel Weaver (aki akkoriban színházban dolgozott és állítása szerint annyira sznob volt a szereplőválogatáson, hogy meglepődött, amikor ráosztották a szerepet) Hollywood egyik legelismertebb színésznője lett.
Ehhez arra volt szükség, hogy a film forgatókönyvét író Dan O'Bannon átköltözzön egyik haverjához, Ronald Shusetthez, és ott közösen megírják a horrormozi sztoriját. Eredetileg férfi főhőssel akarták összeugrasztani az idegen civilizáció vérszomjas fenevadját, ugyanis nő nem szerepelt a félig-meddig kész forgatókönyvben - csupán uniszex karakterek, akik alakíthatók, ha van rá igény. Ám a produkciót finanszírozó stúdió és a rendező Ridley Scott úgy gondolkodtak, simán lehetne női főhős. A Nostromo nevezetű űrhajón hét szereplő (két nő, négy férfi és egy robot) dolgozott, akik között semmifajta hierarchiai nem volt a nemi szerepeket tekintve.
Ripley neme semmit nem jelentett:
- nem visel sminket,
- ugyanolyan egyenruhában volt, mint a többiek,
- fontos döntéseket hoz, ha pedig hibázik, nem azért kérik számon, mert nő,
- a legénység elhullásával szép lassan főnökké avanzsál,
- végül egyedül küzd meg az idegennel.
Mindezek persze nevetséges indokoknak tűnnek 2019-ben, de közel negyven évvel ezelőtt a nemi szerepek egyáltalán nem voltak ennyire egyenlőek, így a nézőközönségnek újdonságként, üdítőleg hatott Ripley modernizálása. Nem csináltak belőle szuperhőst, közel sem egy legyőzhetetlen alakról volt szó.
A Nyolcadik utas: a Halál megelőzte a korát. Megmutatta, hogy férfi és nő végezheti ugyanazt a munkát, számtalan módon, és a nők türelme, szervezete, találékonysága sokszor alkalmasabbá teszi őket a veszélyes melókra. Ripley egy harcos volt, örülök, hogy átlagos ruhákat hordott miniszoknya vagy ilyesmi helyett. Nem éreztem, hogy csinosnak kellene lennem
- idézte fel a nagy időket Weaver.
Már a legelső filmben is láthattuk, hogy a női főhősnél teljesen háttérbe szorítják a szexualitást, mert senkivel nem került intim viszonyba, nemiségét pedig mindössze a film végén hangsúlyozzák a kelleténél jobban, mikor a hadnagy átöltözik és fehérneműben sétálgat.
A '79-es kasszasiker kapott egy folytatást 1986-ban A bolygó neve: Halál címmel, aminek rendezését James Cameronra bízták. A mindig újító ötleteivel előálló direktor nem nyomasztó hangulatú, thriller elemekkel tarkított sci-fit akart, hanem egy akciófilmet, ami a veszélyes idegenek elpusztításánál fontosabb témákra is reflektál. Weavert visszahozták a szerepbe, és Cameron új szintre emelte a női akcióhős alakot, mert Ripley-ből egy mindenen átgázoló, halálosztó anyát kreált.
Sokkal jobban elrugaszkodott az első filmben látott hadnagytól, mert a folytatás - elődjével ellentétben - az utolsó percekre tartalékol, hogy aztán Ripley-ből olyasmi szülessen, ami a vásznon látott női karakterekről való gondolkodásunkat évtizedekre meghatározza.
A második rész az anyaságot helyezi előtérbe: az egyedül kallódó Ripley-ék emberi kolónia nyomait keresik egy bolygón, de mindössze egy túlélőre, az alig hétéves Newtra bukkannak. Főhősünk oltalma alá veszi a kislányt, és az anyaszerep teljesen más megvilágításba helyezi Ripley idegenek elleni harcát. Kiderül, hogy a bolygón fészkel az ismeretlen faj királynője is, aki épp tojásokkal rakja tele a helyet, hogy aztán az azokból kikelő lények elpusztítsák az embereket. Lényegében anyák háborúja ez, ahol mindkét nőnemű harcos "saját gyerekeit" védelmezi.
Miután Newtra rátámad az idegen királynő, Ripley egy rakodógépbe bújva veszi fel a harcot a lénnyel, majd a filmtörténelem egyik legkedveltebb mondatát is ellövi:
Hagyd őt békén, te szuka!
Hamilton vitte tovább Ripley örökét
1984-ben Linda Hamilton főszerepet kapott a Terminátor című sci-fiben, ahol Arnold Schwarzenegger volt a partnere. Cameron rendezte, és ha nehezen is, de elkészült a mozi, jó nagy dicshimnuszt keltve maga körül. A stúdió zöld utat adott egy folytatásra, ami Az ítélet napja alcímet kapta meg, és 1991-ben került a mozikba. Hamilton és Schwarzenegger ugyanúgy visszatértek, ám mindketten egészen más szerepekben: míg az Osztrák Tölgy ezúttal jófiút játszott, addig Hamilton nagy változáson ment keresztül.
Cameron újratervezte az esendő, védelmezésre szoruló Connor karakterét, és egy Ripley-hez hasonló harcost alkotott a nőből.
A két karakter hasonló átalakuláson ment keresztül: mindketten a második részre váltak tabudöntögető szereplőkké, akik nem esendőségükkel tűnnek ki, hanem épp ellenkezőleg.
A két filmben és főszereplőben is sok a párhuzam:
- mindkettőben központi téma az anyaság kérdése,
- a főhős már-már hihetetlennek tűnő jellemfejlődésen megy keresztül,
- ellenségük egyik esetben sem emberi lény.
Hamiltonnak nagyon tetszett Cameron ötlete, hogy egy terminátorhoz hasonló gyilkológépet alkossanak karakteréből, emiatt keményen gyúrni kezdett, hogy ez a változás a vásznon is tetten érhető legyen. Nem sokkal a második Alien-film után jártunk ekkoriban, így 1991-ben nem bővelkedett Hollywood női akciósztárokban. A Terminátor második része ugyanakkor nem fókuszált annyira erőteljesen a nőre mint főszereplőre, ahogy azt A bolygó neve: Halál tette öt évvel azelőtt.
A nézők szerették a halálosztó robot történetének folytatását, és elismeréssel vélekedtek Sarah Connor karizmatikus figurájáról, aki Ripley-vel egyetemben
úgy vonult be a filmtörténelembe, mint a nő, aki fizikai és mentális erőssége révén egyenlő szintre hozta magát a férfiak uralta Hollywoodban.
Cameron ráadásul azért is kampányolt, hogy Oscart kaphasson Hamilton, de még jelölés sem jött össze. Sigourney Weavert viszont jelölték Oscarra még 1986-ban, annyira tetszett mindenkinek a vadonatújnak számító női akciózás.
Mit csinál Hollywood, ha előttük a minta?
Erős női karakterekből nincs hiány Hollywoodban, ugyanakkor a közönség továbbra sem tudja elengedni Ripley-t és Connort mint prototípusokat. Hiába tűntek fel csaknem négy évtizeddel ezelőtt a mozivásznon, a legfiatalabb generációknak is sokat mondanak a neveik.
Bebetonozták magukat a popkultúrába, ahonnan kikerülni szinte nem is lehet, ilyen versenyzők mellett pedig bekerülni is külön művészet.
Az Insider pont egy éve rangsorolta egy tizenhat fős toplistán a legkeményebb női akcióhősöket a filmtörténelemben. Az első helyezett Ellen Ripley lett, míg a második helyre a Fekete Párduc című Marvel-mozi Shurija futott be. Így csak a harmadik helyet kaparintotta meg Sarah Connor, a negyedik helyen pedig Gal Gadot Csodanője tanyázhatott. A Marvel erősségét ugyanakkor ez a toplista is bizonyítja, hiszen Shuri - friss és új karaktere ellenére - odafért a dobogóra.
Rachel Wayne 2018-ban jelentetett meg egy írást arról, mi a baj az erős női karakterekkel. Szerinte a fő gond abban keresendő, hogy a Ripley-hez és Connorhoz (vagy akár a Kill Bill Uma Thurmanéhez) hasonló erős figuráknál pusztán a fizikai és mentális erősség jelenik meg a filmekben, de romantikus kapcsolatba senkivel nem bonyolódnak, holott szerinte egy modern nőt ez is jellemzi. A filmtörténelem számos hasonló szereplővel próbálkozott az általunk is említett karaktereken kívül, de igazi átütő sikert Wayne szerint sem arattak, ugyanis a forgatókönyvírók nem képesek a megfelelő egyensúlyt megtartani a karakterábrázolásnál:
- vagy nagyon kemények az erős női karakterek, nulla érzelemmel,
- vagy pedig a kettő között lavíroznak.
Pozitív példaként a Buffy, a vámpírok réme című sorozat főszereplőjét és a Jurassic Park fiatal paleontológusát, dr. Ellie Sattlert említi. Bennük ugyanis tökéletesen körvonalazódik az a fajta erősség, ami még egészséges, és egyáltalán nem tűnik elnagyoltnak a képernyőn vagy a mozivásznon. Ők ugyanis:
- képesek fizikai harcba bonyolódni,
- gyengéd oldaluk is van,
- a szavakkal is harcolnak,
- a romantika sem marad ki az életükből.
Azt ugyan Wayne is megemlíti, hogy mindezek persze Ellen Ripley vagy Sarah Connor esetében is jelen vannak, mert előbbi például a lánya elvesztése után táplál újra anyai érzéseket a megtalált Newt iránt. De a romantika például hiánycikk. Az újabb generációk már nem feltétlenül ismerik Ripley-ék sztorijait, nekik a Marvel- vagy DC-filmek hősei maradnak, mint Marvel Kapitány vagy Csodanő. Az esetükben ugyanakkor érdemes csínján bánni a keménység fogalmával, mert történetük szerint mind a ketten szuperhősök, nem hús-vér emberek.
Ellenben Ripley és Connor pont, hogy emberek, akik minden elnagyolt tulajdonságuk ellenére mégiscsak valódinak tűnnek.
Szerethetőségük és népszerűségük nem biztos, hogy ebben rejlik, de azonosulni kétségtelenül jobban lehet olyan figurákkal, akiknek nincsenek szuperképességeik. Megnéztük a Terminátor: Sötét végzet című 2019-es alkotást, amiben ugyan visszatért Linda Hamilton Sarah Connorként, de a rendező Tim Miller is beleesett abba a hibába, hogy a nőből egy megöregedett, kőkemény, már-már önmaga paródiájává vált figurát alkotott, aki a feminizmus hirdetésén túl minden olyan tulajdonságát hátrahagyta, amik az első két Terminátorban nőideállá tették. Az új filmben Hamilton mellett megjelenő Mackenzie Davis és Natalia Reyes is azt a vonalat képviselik, ahol a nők férfias tulajdonságai karikatúraszerűvé változtatják a karaktereket, így veszítve el az egyensúlyt, amit Cameron két film alatt is képes volt egyensúlyban tartani.
Meglehet, Hollywood itt fogja meg rosszul a témát: olyan nőket szeretnének bemutatni a nagyjátékfilmekben, akikkel megpróbálják elkerülni a Ripley-hez és Connorhoz való hasonlítgatást, helyettük pedig mindenen átgázoló, emancipációt hirdető női terminátorokat kreálnak. Ezzel pedig sokszor talán túl is lőnek a célon.
Kiemelt kép: Instagram.com/alienanthology
