Életük bulijába indultak, de a földi pokolban találták magukat

Oké, tudjuk, hogy a Big Mac sosem fog a valóságban úgy kinézni, mint a plakáton, mégis megvesszük, mert réges rég beletörődtünk a fogyasztói társadalom főszabályába: a reklámok munkaköri kötelessége a túlzás. Mindent nagyobbnak, szebbnek, jobbnak és ínycsiklandóbbnak kell mutatniuk, valami kihagyhatatlannak, aminek megvásárlását egyöntetűen ajánlja nekünk a fogorvosunk, a nagymamánk, a kutyánk és a józan eszünk is. De azért a túlzásnak is van egy határa.

Ha például a Big Mac helyett egy szénné égett, löncshúsos pirítóst raknának elénk, lehet, hogy már nem hagynánk szó nélkül.

Ezt a kényes határt kevesen lépték át olyan látványosan, gátlástalanul és ostobán, mint a Fyre Fesztivál szervezői.

Pedig a 2017 tavaszára meghirdetett rendezvény iszonyatosan menőnek és azonnali sikernek tűnt, mintha csak az Insta-generáció valóra vált álma lenne. Luxusbuli a Bahamák egyik elhagyatott szigetén, pálmafákkal, aranyszínű homokkal, gourmet kajákkal, tágas villákkal, jachtokkal, menő koncertekkel és persze tökéletes testű bikinis lányokkal. Az évtized partijára készülő fiatalok viszont a földi paradicsom helyett egy katasztrófa sújtotta övezetbe érkeztek meg, ahonnan nemcsak a beígért sztárfellépők hiányoztak, de a víz, az étel, a szállás és csaknem a teljes infrastruktúra is, ami szükséges egy ilyen rendezvény lebonyolításához. Az állapotok leginkább egy rosszul menedzselt menekülttáborhoz hasonlítottak, ahol az első sokk után kétségbeesett harc robbant ki a kevéske erőforrásért.

A botrány megállíthatatlanul végigsöpört a közösségi médián, a sajtó pedig hetekig képtelen volt betelni vele, olykor "az évszázad szélhámosságaként" emlegetve a fesztivált.

A felháborodott kommenteket hamar elnyomták a kárörvendő mémek, teli szájjal ünnepelve, hogy végre valaki jól pofára ejtette az Y-generációt, vagyis egy rakás dúsgazdag tinédzsert, akik bármit elhisznek, amit az Instagramon látnak.

Egyesek azon ironizáltak, hogy a Fyre ugyan csúnyán megszívatta azt a pár ezer fiatalt, aki jegyet váltott, de a többieknek első osztályú szórakozást nyújtott azzal, hogy globális katasztrófalátványossággá vált. A sztori természetesen túl jó volt ahhoz, hogy épp a filmesek ne figyeljenek föl rá. A Hulu és a Netflix egymással versengve forgatta dokumentumfilmjét, a Fyre Fraud és a Fyre: The Greatest Party That Never Happened végül ugyanazon a héten debütált január közepén (azóta pedig kiderült, hogy egy játékfilm is érkezik a témában Seth Rogenéktől). Mi a Netflixét néztük meg, de a két film láthatóan hasonló a stratégiát követett: betekintést adni az elképesztő csalás részleteibe, ám egyben tanmesét is kerekíteni köré, megkapirgálva a kérdést, mit mond el ez a történet a celebektől megigézett és az okostelefon képernyőjére tapadt korunkról.

A szélhámosság kulcsfigurája Billy McFarland, aki már önmagában is hihetetlen karakter. Tavaly ítélték el, jelenleg hat éves börtönbüntetését tölti egy szövetségi börtönben, de a sztori kezdetén még az aranyifjak gondtalan életét élte. Már ekkor is pontosan tudta, hogy a látszat mindent visz, épp ebben állt a varázsa. Mások pénzéből vett Maseratival furikázott és elegáns penthouse-t bérelt egy manhattani felhőkarcolóban. Egyszerűen körüllengte a siker aurája, és mindenki meg volt róla győződve, hogy ő lesz a jövő egyik nagy techvállalkozója. Az áttörést a Fyre nevű apptól várták, amit McFarland egy ismert New York-i rapperrel, Ja Rule-lal közösen talált ki: ez nagyjából a koncertszervezés Uberje lett volna, ami a nagy ügynökségek megkerülésével könnyítette volna meg a művészek és a bookingosok dolgát.

A fesztivált az app promóciójának szánták, és tisztában voltak vele: valami nagyon exkluzívat és különlegeset kell ígérniük, hogy mindenki felkapja a fejét. Ez tulajdonképpen sikerült is nekik, hiszen a monumentális kudarc is annak lett az eredménye, hogy tökéletesen ráéreztek a korszellemre. Összeszedtek egy rakás szupermodellt és influenszert, lereptették őket a Bahamákra, és forgattak velük egy másfél perces klipet arról, hogy milyen fantasztikus lesz a buli. Mert hát ki ne szeretne egy trópusi szigeten együtt napozni Kendall Jennerrel, vagy az esti buli előtt egy jachton koktélozgatni Bella Hadiddal, Emily Ratajkowskival és társaikkal? (a kérdés költői).

A beszervezett influenszerek egyszerre osztottak meg az Instagramjukon egy rejtélyes, narancssárga négyzetet, amire kattintva elindult a klip. Nem csoda, hogy a több ezer jegy pillanatok alatt elkelt, a borsos árak ellenére is. Akadt olyan, aki 5 ezer dollárt (cirka másfél millió forintot) fizetett a luxushétvégéért (McFarlandék még később több százezer dollárt gomboltak le a jelentkezőkről a legkülönfélébb hazugságokkal). Az aprócska bökkenő az volt, hogy McFarlandéknek mindössze pár hónapjuk maradt a kivitelezésre, és lövésük sem volt, mivel jár és mennyibe kerül egy fesztivál megszervezése, különösen egy elhagyatott trópusi szigeten.

Tulajdonképpen csináltak egy zseniális marketingkampányt valaminek, ami nem létezett. Egy olyan álomnak, aminek a megvalósítására tökéletesen alkalmatlannak bizonyultak.

A jegyárakból és befektetőktől érkező jókora összeget értelmetlen dolgokra szórták el, dollármilliókért bérelve drága manhattani irodákat, míg egy fitying sem maradt az elemi szükségletekre, nemhogy a beígért luxuskörülmények kialakítására. Ha valaki a csapatból akadékoskodni kezdett, azonnal kirúgták, ahogy az internetről is töröltették a türelmetlen vendégek egyre gyarapodó kérdéseit a lejutásról és az egyéb gyakorlati problémákról.

A Netflix dokumentumfilmje több szemszögből mutatja be az eseményeket, mintha egy olyan repülő utasait és pilótáit látnánk, amelyikről tudjuk, hogy hamarosan lezuhan. A megszólaló munkatársak egy része próbálja elmagyarázni, miért csinálták végig annak ellenére, hogy a lelkük mélyén pontosan látták az elkerülhetetlen katasztrófát. A varázsszó általában Billy McFarland, aki nemcsak a befektetőket, de hozzáértő kollégákat is fantasztikus tehetséggel tudott berántani a saját lila ködös képzeletvilágába, átmenetileg elaltatva jogos aggályaikat.

Mi volt a benyomásom? Hogy ez a csávó vagy tud valamit, amit én nem, vagy totálisan elmebeteg

Ez a visszatérő mondat többféle verzióban is elhangzik különböző emberekről, mikor McFarlandet jellemzik. Mások pedig szimplán szociopatának nevezik, aki addig halmozta egymásra hazugságait, míg rá nem omlott a monumentális kamuépítmény. Az mondjuk tényleg egészen elképesztő szintje a gátlástalanságnak, hogy McFarland még a botrány kitörése után sem állt le a szélhámossággal. Amikor már 100 millió dolláros per és FBI-nyomozás függött a feje fölött, ám óvadékkal szabadlábon védekezhetett, egyszer csak kiderült, hogy a Fyre Fesztivál hírlevelét kihasználva újabb nagyszabású csalásba fogott: hamis VIP-jegyeket tukmált elit rendezvényekre az egyszer már bepalizott embereknek. McFarland élelmességét - és szarkavarási képességeit - jól mutatja, hogy még a Hulut és a Netflixet is egymásnak ugrasztotta, amikor megpróbálta őket licitháborúra kényszeríteni, hogy melyik hajlandó többet fizetni a nyilatkozatáért. Ezt a meccset végül a Hulu nyerte, amit a rivális stáb azzal indokolt, hogy etikátlannak tartotta volna, ha egy másokat lehúzó szélhámos profitál a filmjéből.

Egyesek szereplők azonban már most profitáltak a Netflix-doksiból. Például az egyik rendezvényszervező, Andy King, aki a lojalitás egészen zavarba ejtő szintjéről adott bizonyságot. Forgó kamera előtt eséli el: McFarland felhívta őt pár nappal a fesztivál előtt, hogy mint a stáb meleg tagja, vállaljon be egyet a csapatért. Ez alatt azt értette, hogy orálisan ki kell elégítenie egy vámhivatalnokot, aki zárolta a ki nem fizetett ivóvízállományukat. King pedig hazament, lezuhanyozott, szájat öblített és indult megtenni a kötelességét. Csak a hivatalnok jófejségén múlott, hogy végül nem volt szükség szexuális ellenszolgáltatásra, mert belement, hogy később is fizethetik a szállítmányt.

El tudják képzelni, hogy harmincéves karrierem után képes lettem volna ezt megtenni? Őszintén készen álltam rá azért, hogy megmentsem a fesztivált.

- idézi fel hitetlenkedve King, aki szerint sokuknak poszttraumás szindrómái voltak a botrány kitörése után. King amúgy akkora sztár lett az őszinte vallomás hatására, hogy a bemutató óta sorra kapja a tévés ajánlatokat, és több vízárusító cég is reklámarcnak akarja szerződtetni.

A film legfontosabb utóhatása azonban nem ez, hanem a GoFundMe kampány, ami a ki nem fizetett bahamai munkások megsegítésére indult. Ugyanis nem a gazdag fiatalok, hanem ők voltak a legnagyobb vesztesei ennek az átverésnek. A Fyre legmeghatóbb jelenete, amikor a főzéssel megbízott helyi nő a könnyeivel küszködve mondja el, hogyan vitte el teljes megtakarítását az, mikor ki kellett fizetnie a neki bedolgozók több hónapnyi bérét. A filmben említett 50 ezer dollár helyett már 180 ezer dollárt gyűjtöttek neki össze az interneten. Ez szépen rávilágít a digitális korunk kétarcúságára: ahogy pár influenszert megfizetve tömegeket hülyíthetünk be orbitális kamukkal, úgy arra is teret ad, hogy világszerte ezreket mozdítson meg egy jó ügy mellett.

Kiemelt kép: Netflix