A Thália Télikertben, Kelemen József rendezésében mutatták be Csehov Ványa bá című darabját, és bár hibátlan előadás nincs, Görög Lászlóék közelítenek hozzá.
Mindig vegyes érzésekkel lépek a Thália Télikertbe, mivel intenzív tíz évet töltöttem a Mikroszkóp Színpadon. A vége felé még fel is léptem egy stand up műsorban, de eskü, nem ezért szűnt meg. Ugyanakkor szeretek a Télikertbe is járni, egyrészt mert nagyon szép és szerethető az új játszóhely, másrészt a darabok miatt. A Thália titka, hogy a nagyszínpadon – többnyire – a nagyobb érdeklődésre számító, kommerszebb, sokszereplős vígjátékok, musicalek láthatóak, az igazán tartalmas és izgalmas darabokért viszont a kamaraszínpadra kell menni.
Bevallom, a „Ványa bá” cím gyanakvást keltett bennem. A megszokott elnevezéssel szakító, moderneskedő, vicceskedő címek ritkán jelentenek jót. Sokszor tapasztalom, hogy az unalomig ismert klasszikusokat erőltetett látszatmegoldásokkal próbálják „maivá”, szórakoztatóvá varázsolni, vagy ami talán még rosszabb, lilaködös művészkedéssel kenik el a tényt, hogy nincs semmilyen épkézláb gondolatuk az adott műről és szerzőről.
Előítéleteimet alighanem az is táplálta tudat alatt, hogy nem is olyan rég láthattam a Czakó Juli – Görög László párost a Városmajori Szabadtéri Színpadon a Miskolci Nemzeti Színház Tartuffe előadásában, ahol Oregont és Elmirát alakították. Félreértés ne essék, a játékukban ott sem volt hiba, viszont az az előadás tipikus példája volt a rosszul értelmezett, közhelyes „leporolásnak”, „aktualizálásnak”.
Szerencsére a Ványa bá esetén semmi ilyesmiről nincs szó. Persze reményt keltett, hogy a szöveg Hamvai Kornél műve, aki jótollú fordító, dramaturg. Sajnos a szombathelyi társulat előadását nem láttam ugyanebből a változatból – pedig sok mentségem nincs, hiszen akár a Tháliában is megnézhettem volna a 2016-os Vidéki Színházak Fesztiválján, most annál inkább örültem a lehetőségnek.
Megkockáztatom, életem legszórakoztatóbb Csehov-előadását láttam, talán csak a Katona 25 évvel ezelőtti Cseresznyéskertje vetekedik vele.
Ványa bá és holdudvara kellemes középszerűségben tengeti dolgos, szegényes életét a vidéki birtokon, aminek teljes bevételét becsületesen tovább küldi sógorának, Szerebrjakov professzornak (Szervét Tibor). Időnként eliszogat és filozofálgat a barátjával Ásztrov doktorral (Szabó Győző). Pótapaként nevelgeti halott húga lányát, Szónyát (Martos Hanga). Igyekszik elviselni a sógoráért rajongó édesanyját, Maríját (Csarnóy Zsuzsanna), és tűri Marína dadus (Molnár Piroska) gondoskodását.
Csakhogy egy hirtelen ötlettől vezérelve megérkezik a birtokra Szerebjakov fiatal feleségével, Jelénával (Czakó Juli). A szép, fiatal, élettel teli nő egy csapásra felforgatja Ványa báék boldogítóan középszerű életét. A férfiak mind belébolondulnak, minden kötelességüket elhanyagolják, hogy a kívánatos asszony közelében lehessenek. Lassan mindenen és mindenkin úrrá lesz a tespedés, amit a kényelmes élethez szokott városiak árasztanak maguk körül, és elkerülhetetlen, hogy az elfojtva fortyogó indulatok és szenvedélyek robbanjanak.
Sokszor hallhatjuk, hogy Anton Pavlovics Csehov darabjai eredetileg humorosak lennének, és újabban a színházak több-kevesebb sikerrel próbálják ezt visszaadni.
Hamvai Kornél és Kelemen József rendező szerencsére megtalálta a humort a darab szövetében, a színészek mosolyogtató közjátékai és a szöveg poénjai nem esnek le a színpadról.
Egyetlen zavaró tényezőt tudnék kiemelni, amit jó magam fordítóként és humoristaként sem pártolok. Ez pedig az a néhány eset, amikor poénok helyett fölösleges káromkodással csiholnak ki nevetést a közönségből. Helye lehet a vulgaritásnak egy szövegben. Például a darab vége felé, amikor Ványa azt látja, hogy sógora, aki egész életében a vérét szívta – ráadásul úgy, hogy ezt észre sem vette, vagy épp teljesen természetesnek tartotta – ki akarja semmizni, érthető, hogy az indulat hatására nem válogatja meg a szavait. De az előadás korai szakaszában sokszor volt az az érzésem, hogy az alkotók csupán könnyű sikerre vágynak. Ha a nagy klasszikus Ványa bá(csi), akiről az irodalomórák unalmasan fegyelmezett hangulata jut eszünkbe, „basszamázik” egyet, az felszabadítóan hat ránk, és reflexszerűen nevetünk, de ez nem valami nagy dicsőség.
Ványa az alapjában véve jókedélyű, dolgos, életvidám gazda, és az öntelt, mindent és mindenkit kihasználó energiavámpír professzor, aki pontosan látja, mit művel környezetével, de úgy érzi, neki pozíciója, és – szerinte – közelgő halála miatt ez egyszerűen jár, és ő van a legjobban meglepve, amikor azt látja, hogy a birtok eladásáról szőtt elképzeléseit nem teljesítik ugyanazzal a gépies engedelmességgel, amit már megszokott.
Czakó Juli alakítja a fiatal, kikapós feleséget, aki az életvágy és az erkölcsösség között őrlődik egy elhamarkodott házasság csapdájában. (Apró információ a kulisszák mögül, hogy mint a bemutató után megtudhattuk, a Görög-Czakó házaspár, akit most vendégként tüntettek fel a színlapon, hamarosan a társulat tagjai lesz.)
Kellemes csalódást okozott Szabó Győző. Vannak fenntartásaim vele szemben, de ezúttal hitelesen alakította az agglegény orvost, akinek a vidéki életben megkérgesedett szívét meglágyítja Jeléna, miközben nem veszi észre, vagy nem akarja észrevenni az érte epekedő Szónyát. Igaz, Ásztrov doktor most sem szerelmet érez, inkább csak testi vágyat, az viszont olyan erőteljes macsó agressziót vált ki belőle, ami egyszerre vonzza és taszítja a nőt – fiatal teste igent mond, de esze és lelke iszonyodik attól, ami Ásztrov karjában várná, és főleg annak következményeitől.
A dadust alakító Molnár Piroska és a Tyelégin szerepében látható Bede-Fazekas Szabolcs megbízhatóan hozzák a háttérben szinte láthatatlan, de mindig a megfelelő időben kéznél lévő szolgákat. Molnár egyébként is mestere annak, hogy kis szerepben is tündököljön.
Az egyetemi hallgató Martos Hanga is dicséretet érdemel. A magát csúnyának tartó Szónya szerepének csapdája, hogy tényleg csúnyává teszik. Martos– és nyilván Kelemen József – értelmezésében azonban Szónya nem csúnya, legrosszabb esteben is átlagos, a fiatal lányok kételyeivel küzdő ember, akiből női praktikákkal akár bombázót is lehetne varázsolni, de ezt ő nyilván nem látja, nem tudja, hiszen nincs mellette olyan nőalak – anyafigura –, akitől megtanulhatná.
Az egyetlen szereplő, akivel úgy éreztem, nem sikerült igazán mit kezdeni, Maríja, Ványa édesanyja. Csarnóy Zsuzsa eltűnik a háttérben, csak akkor ébredünk rá, hogy ő is a darabban van, amikor megszólal. Persze mondhatjuk, hogy ilyen a szerep, de az ugyancsak kisebb szerepet kapó Molnár Piroska kisugárzását némi túlzással akkor is érezzük, ha nincs is a színpadon.
Összességében azt tudom mondani, menjetek el a Thália Télikertbe, nem fogjátok megbánni. A Ványa bá szórakoztató, könnyen fogyasztható, de nem könnyű előadás. Letisztult, követhető, mindenféle fölösleges sallang és álművészkedés nélkül, mindenki megtalálhatja benne a saját életének fontos kérdéseit.
