Ritka, amikor valaki két Oscar-díjjal a zsebében, évtizedeken átívelő színpadi jelenlét és megannyi mozifilm után 67 évesen ér fel népszerűsége csúcsára.
89 éves korában meghalt a brit filmlegenda, Maggie Smith, a két Oscar- és hét BAFTA-díjjal kitüntetett színésznő. A színpad és a filmvászon sztárja, aki főként a Harry Potter-filmekben és a Downton Abbey-ben nyújtott alakításáról volt széles körben ismert, 2024. szeptember 27-én, péntek reggel halt meg egy londoni kórházban – közölték szintén ismert színész fiai, Chris Larkin és Toby Stephens. „Nagy szomorúsággal kell bejelentenünk Dame Maggie Smith halálát. Ma kora reggel békésen hunyt el a kórházban. Intenzíven zárkózott ember volt, élete végét a barátaival és a családjával töltötte. Két fiút és öt szerető unokát hagyott hátra, akiket lesújtott rendkívüli édesanyjuk és nagymamájuk elvesztése” – állt Larkin és Stephens hivatalos közleményében.
Smith kb. 60 évet felölelő, kiemelkedő karrierje során két Oscar-díjat nyert: 1970-ben a Miss Jean Brodie virágzása főszerepéért, 1979-ben pedig a Kaliforniai lakosztály mellékszerepéért. Smith emlékezetes karakterek sokaságát keltette életre, további filmes sikerei közé tartozik az Apáca show, vagy Steven Spielberg Hook című filmje.
Halálhírének bejelentése óta folyamatosan özönlenek a tisztelgések a celebvilágból is. III. Károly király és Kamilla királyné közleményében például ez állt: „Most, hogy egy nemzeti kincs előtt lehullt a függöny, világszerte csatlakozunk mindazokhoz, akik a legnagyobb csodálattal és szeretettel emlékeznek számos nagyszerű alakítására, valamint melegségére és szellemességére, amely a színpadról és a vásznakról egyaránt sugárzott.”
Túl közönséges?
Margaret Natalie Smith 1934. december 28-án született az essexi Ilfordban a patológus Nathaniel Smith és a glasgow-i titkárnő, Margaret Hutton legkisebb gyermekeként (két bátyja volt, Ian és Alastair), akik egy Londonba tartó vonaton találkoztak, és egymásba szerettek.
A család Oxfordba költözött Maggie négyéves korában. Kitűnő tanuló volt, később ösztöndíjat nyert az oxfordi gimnáziumba, és annak ellenére, hogy az iskolai színdarabokban nem kapott szerepet (Smith állítása szerint azért, mert „túl közönségesnek” tartották), már korán elhatározta, hogy színésznő lesz, ahogy Alistair és Ian is hasonlóan határozottan indultak el az építészi pálya felé.
1952-ben, 17 éves korában Maggie színpadi asszisztensi állást vállalt az Oxford Playhouse-ban, amiről később azt mondta, nem jelentett mást, mint „végtelen mennyiségű tea készítését és szobalányt játszani”. A színpadon végül Viola szerepében debütált a Vízkereszt, vagy amit akartokban, majd olyan darabokban játszott, mint A levél vagy a Sör és perec W. Somerset Maughamtől, a Hamupipőke vagy Gogol A revizora.
1956-ban New Yorkba utazott, hogy végre felléphessen a Broadwayn, ahol a New Faces of '56 című revüben játszott több szerepet, majd a következő évben visszatért Londonba a Share My Lettuce című zenés vígjáték kedvéért. Itt Kenneth Williamsszel játszott együtt, aki életre szóló barátja maradt. „Annyira különleges, egyedülálló színésznő” – mondta később Williams a színésztársáról, dicsérve a kemény próbákon végzett munkáját, és különös élvezettel emlékezett vissza egy jelenetre, amelyben egy háziasszony szerepében Smith egy gyöngysort pörgetett a nyakán, majd a derekán és vissza, anélkül, hogy elveszítené azt – ezt a trükköt sok-sok órán át tartó gyakorlással sajátította el.
Elájult Sir Laurence pofonjától
Smith az igazi színpadi áttörést még ugyanabban az évben érte el, amikor Laurence Olivier látta őt William Congreve The Double Dealer című darabjában. Lenyűgözte Maggie játéka, így meghívta a Nemzeti Színház társulatába, ahol nyolc éven át játszott. Különösen 1963 és 1965 között volt figyelemre méltó, amikor Desdemonát alakította az Othellóban, és szerepelt Henrik Ibsen Solness építőmester című darabjában, valamint a Sok hűhó semmiértben is.
– mesélte a kritikus Michael Coveney. „De miután bevették a társulatba, nem ellenségekké, hanem szakmai riválisokká váltak. Soha senki nem volt még nála gyorsabb a színpadon, és most úgy tűnt, versenyre került sor. Egy alkalommal Olivier azt mondta neki az Othello alatt: »Azt hiszem, az artikulációd egy kissé megromlott, Maggie, drága szívem.« Ez volt az egyetlen dolog, amit soha nem lehetett mondani Maggie-re. Így aztán másnap este, amikor a férfi anyaszült meztelenül ült az öltözőjében, és éppen Othello eljátszásához sminkelték barnára, a Smith bedugta a fejét az ajtón, és felnevetett: »How now brown cow?« (Na és most, barna tehén? – a szerk.) »Nagyon jó, Maggie! Sokkal jobb, drágám!« - mondta a férfi. Van egy jelenet, amikor Othello megharagszik Desdemonára, és megpofozza őt. Egyik este Olivier pedig annyira megütötte Maggie-t, hogy elájult a színpadon, és ki kellett őt vinni. Amikor magához tért, azt mondta: »Hát, ez volt az első alkalom, hogy kiba**tt csillagokat láttam a Nemzeti Színházban.« A rivalizálás persze nem tartott örökké. Később szomszédok voltak Sussexben, és jó barátok lettek” – emlékezett vissza Coveney.
Oscarok, férjek, csemeték
A filmvásznon szintén már ezt megelőzően, 1956-ban debütált a Child in the House című film egyik statisztájaként, az első igazi filmszerepéért, a Nowhere to Go (1958) című krimiért pedig rögvest BAFTA-jelölést kapott. A hatvanas években szerepelt még a Fejesek (1963) és a Tökmagevő (1964) című drámákban (utóbbiban Anne Bancrofttal, James Masonnel és Peter Finch-csel), A fiatal Cassidyben (1965), az 1966-os, Stuart Burge-féle Othellóban Laurence Olivier-vel, amelyért megkapta élete első Oscar-jelölését, a Rókamesében (1963), a Forró milliókban (1969), az Ó, az a csodálatos háborúban (1969), vagy a már említett Miss Jean Brodie virágzásában (1969), amely elhozta neki az első Oscar-díját 35 évesen. Ez a film csinált belőle igazán sztárt, örökre bevéste a nevét a köztudatba, a hetvenes években pedig már valóságos filmcsillagnak számított.
Mire az Oscart megkapta, már majdnem három éve férjnél volt, 1967. június 29-én állt ugyanis az oltár elé színésztársával, Robert Stephensszel, akitől két fia született: Chris 1967-ben, és Toby Stephens 1969-ben. Felnőve ők is a színészi pályára léptek, Chris Larkint többek között a Zeffirelli-féle Jane Eyre-ből (1996), a Tea Mussolinivelből (1999), a Kapitány és katona: A világ túlsó oldalánból (2003) vagy a Valkűrből (2008) ismerhetjük, míg Toby Stephens egészen a Bond-gonosz szerepéig menetelt, ő játszotta Pierce Brosnan fő ellenfelét a 2002-es Halj meg máskor!-ban. Emellett azonban láthattuk őt pl. az Űrcowboyokban (2000), a Csapatleépítésben (2006), a 13 óra: Bengázi titkos katonáiban (2016), valamint a Fekete vitorlák és a Lost in Space: Elveszve az űrben című sorozatok főszerepében.
Pár hónappal később, 1975. június 23-án azonban Maggie újra férjhez ment, ezúttal a dráma- és forgatókönyvíró Beverley Crosshoz (Az aranygyapjú legendája, A vikingek kincse, Dzsingisz kán, Titánok harca). A pár Kanadába költözött, és az ontariói Stratfordi Shakespeare Fesztiválon (1976-1980) számos produkcióban dolgoztak együtt. A férfi 1998-ban bekövetkezett korai haláláig (66 éves volt) együtt maradtak, Smith pedig utána már nem ment újra férjhez.
Hatvanhét felett a csúcson
A hetvenes éveket tehát Smith már egy Oscar-díjjal a zsebében kezdte el, és olyan filmekben tűnt fel többek között, mint az 1972-es Utazások a nagynénémmel (újabb Oscar-jelölés), a Meghívás egy gyilkos vacsorára (1976), a Halál a Níluson (1978), vagy a második Oscart meghozó Kaliforniai lakosztály (1978). A nyolcvanas-kilencvenes évtizedben is folyamatosan jelen volt a vásznakon olyan filmjeivel, mint a Kvartett (1981), a Titánok harca (1981), a Nyaraló gyilkosok (1982), a Szoba kilátással (1985), a Hook (1991), az Apáca show 1-2 (1992, 1993), A titkok kertje (1993), a III. Richárd (1995), az Elvált nők klubja (1996) vagy a Tea Mussolinivel (1999).
Ritka alkalom, amikor egy színésznő 67 éves korában ér a népszerűsége csúcsára, márpedig ő ekkor, 2001-ben húzott a fejére boszorkánykalapot, hogy eljátssza Minerva McGalagony professzort, a szigorú, de jóságos átváltoztatástan-oktatót, egyben a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola igazgatóhelyettesét Chris Columbus Harry Potter és a bölcsek köve című filmjében. Ezt a szerepet további hat kasszasikerben alakította egészen 2011-ig. Később Smith elmesélte, hogy találkozott fiatal rajongókkal, akik gyanakodva érdeklődtek, hogy vajon tényleg macskává változott-e…
Ráadásul 2001-ben jött ki Robert Altman Gosford Park című whodunit krimije is, amelyért megkapta élete utolsó Oscar-jelölését, a forgatókönyvíró Julian Fellowes személyében pedig újabb fontos munkatársra talált, aki hamarosan egy másik fontos szerepet is írt neki a 2010 és 2015 között futott Downton Abbey című népszerű tévésorozatban, amelyben a csípős nyelvű Lady Violet Crawley-t, Grantham özvegy grófnőjét alakította 52 epizódban és két mozifilmben.
Graham Norton talkshow-jában arra kérdésére, miszerint örül-e annak, hogy a Downton Abbey 2015-ben véget ér, Smith habozás nélkül válaszolt: „Ó, igen! Nem, tényleg örülök. Őszintén szólva, mire befejeztük, Violet már kb. 110 éves lehetett, úgyhogy nem tudnám folytatni!” Arra a kérdésre pedig, hogy látta-e valaha is a Downton Abbey bármelyik epizódját, gyanúsan kitérő választ adott: „Megvan otthon a dobozos változat...”
Humor mindenekfelett
Smith nyíltan beszélt az egészségügyi küzdelmeiről, miután 74 éves korában mellrákot diagnosztizáltak nála. Azt mondta, a kemoterápia borzalmas élmény volt, és hogy attól sokkal rosszabbul érezte magát, mint magától a betegségtől. „Egyedül mentem a kezelésre, és szinte mindenki másnak volt kísérője. Ezt én nem szerettem volna. Miért akarnál bárkit is arra kényszeríteni, hogy ott üljön?” Elmondása szerint a kezelés olyan gyorsan történt, hogy nem volt ideje gondolkodni semmin. Szerencsére az orvosoktól aztán megkapta a zöld utat, és folytathatta a színészkedést.
Maggie-nél jóval korábban, még a harmincas éveiben Graves-kórt is diagnosztizáltak, egy autoimmun betegséget, amely néha súlyos szövődményekhez, többek között szívelégtelenséghez vezethet. 33 éves volt, amikor szokatlan tüneteket tapasztalt, köztük az irritált és kidülledt szemeket, amelyek „ijesztő” megjelenést kölcsönöztek neki. Állítása szerint egy kerékpáros baleset után (amelyben eltörte a karját) jött ki rajta ez a betegség. Sugárterápiát kapott, és szemműtétet is végrehajtottak rajta emiatt, majd egy teljes évig távol tartotta magát a rivaldafénytől, hogy felépüljön.
Ezen élmények miatt Maggie elfogadta a halandóságát. „Ezért utáltam látni, hogy fiatalokat kezelnek. Nem tudtam elviselni, nem tűnt igazságosnak. Én megkönnyebbültem, hogy elértem ezt a kort, mert ekkorra már azt hittem, rég alulról szagolom az ibolyát” – nyilatkozta még 2009-ben, 75 évesen. Szerencsére további 15 év megadatott neki.
A színház óriása volt, és ügyes karakterjátékos a filmvásznon. Mégis egyfajta örökös kívülállóként emlékeznek rá sokan, annak ellenére, hogy a karrierje során mindvégig imádták, mivel meglehetősen éles nyelvű, az ostobákat nem igazán tűrő ember hírében állt. Arról, hogy meg akar-e még változni, így nyilatkozott 2017-ben: „Most már túl messzire mentem ahhoz, hogy visszafordítsam. Ha hirtelen Pollyannaként lépnék fel, az nem működne. Jobban megijesztené az embereket, ha kedves lennék. Megbénulnának a félelemtől. És csodálkoznának, hogy mire készülök. De talán meg kellene próbálnom... „Helló! Micsoda móka! Egész nap itt leszünk! És egész éjjel filmezünk! Szupi! Minden olyan szép és menő!”
