A tévésorozatokat sokféle szempont alapján lehet felosztani, de a drámasorozatok két fő csoportját a folytatásos, rétestésztaként nyúló, nem egyszer évtizedes hosszúságot megérő sorozatok és a kerek, lezárt sztorit elbeszélő, belátható hosszúságú minisorozatok jelentik. Ezeken belül is lehet még különféle alkategóriákat felállítani, de a műfajon belüli választóvonal itt a legerősebb. Ennek megfelelően az iparág történetében is megfigyelhető, hogy a két sorozattípus közötti egyensúly hol az egyik, hol a másik felé tolódott el. Jelenleg a reneszánszát éli a minisorozat, melyet pedig alig egy évtizede még temettek és a letűnt idők műfajának tartottak - hogyan lett a minisorozat újra menő, és milyen utat járt be a kezdetektől mostanáig?
A minisorozatok első nagy időszaka
Bár az amerikai és az európai televíziózás között számos különbség van, abban nem volt vita, hogy kezdetben a tévésorozat vagy a családi szappanoperákat jelentette, vagy pedig az állandó szereplők változatos kalandjait megörökítő, de sosem lezárt sztorit elbeszélő történeteket (lásd például a nálunk is népszerű Az angyal című sorozatot, melyben Roger Moore 118 epizódon és hat évadon keresztül alakította Simon Templart). A televíziózás kezdeti évtizedeiben tehát elsősorban az ilyen sorozatok arattak sikereket, de érdemes megjegyezni, hogy itt már elvált egymástól a szigorúan üzleti alapon működő amerikai tévéipar, illetve a közszolgálati modellt is felölelő európai. Az amerikai tévéknél jellemzően az volt a stratégia, hogy a nézőket állandó, magasabb reklámbevételt jelentő időpontokban próbálták a képernyő elé csalni egy-egy visszatérően jelentkező, hosszú távon futó műsorral, ezért ott a rövidebb sorozatok nemigen tudtak labdába rúgni, addig Európában ilyen korlátozások híján elég korán népszerűvé vált ez a műfaj.
Hogy mást ne mondjunk, a Magyar Televízió népszerű régi sorozatainak nagy része is tulajdonképpen minisorozat volt: egy "évadot" értek meg, többnyire lezárt, kerek sztorit meséltek el, és gyakran irodalmi alkotáson alapultak, mely eleve megkötötte a forgatókönyvírók kezét. A régi nagy magyar sorozatsikerek közül gyakorlatilag csak a Bors és az Egy óra múlva itt vagyok ért meg több évadot, a többiek inkább minisorozatok, még ha annak sokszor hosszúak is (lásd A Tenkes kapitánya tizenhárom részét). Ebben komolyabb változást csak a nyolcvanas évek hozott, amikor előbb a Linda révén egy rendes, több évados sorozat lett az évtized hazai kedvence, majd a Szomszédok sikerét követően a "teleregény" (azaz szappanopera) lett az új sláger, mely a rendszerváltás után is uralta a hazai televíziózást.
Amerikában viszont egészen más utat futott be a műfaj: ott először a britek világsikert arató sorozata, a John Galsworthy regényfolyama alapján készült A Forsyte Saga mutatta meg az irodalmi művek televízióra alkalmazásában rejlő lehetőséget (noha a maga 26 részével nem éppen minisorozat, de nem is vég nélkül folytatódó szappanopera). Ezen felbuzdulva egyre másra készültek az (ennél azért rövidebb) amerikai minisorozatok, melyek közül az Alex Haley regényéből készült Gyökerek (Roots) volt az első bombasiker 1977-ben (Kunta Kinte kalandjait nálunk is sikerrel vetítették). A nyolcvanas évek elején jutott a műfaj a csúcsra, amikor népszerű regényekből (Herman Wouk: Forrongó világ, James Clavell: A sógun, Colleen McCullough: Tövismadarak stb.) készült minisorozatok arattak világsikert, és ezek alkotói kihasználták azt a lehetőséget is, hogy míg nagynevű színészeket ritkán lehetett évekre elkötelezni egy sorozat kedvéért, addig egy minisorozathoz már olyan sztárokat lehetett lekötni, mint Robert Mitchum vagy Richard Chamberlain. Ám az amerikai tévés piac az évtized második felében már nem kedvezett a műfajnak, és a Forrongó világ folytatása, a nálunk A sas felszáll címen bemutatott War and Remembrance hatalmas költségvetése ellenére nagy bukás lett. Ez és a kábeltévék térnyerése a hagyományos tévécsatornák kárára gyorsan véget is vetett a minisorozatok nagy időszakának.
Tíz év alatt újra divatos lett
A tévétársaságok a kilencvenes évektől már inkább az éveken át megbízhatóan teljesítő sorozatokat keresték, míg a minisorozat amolyan kísérleti műfajjá vált és nagy változásokon is ment át. Voltak ugyan a műfajnak ezután is nagy durranásai, mint a Spielberg fémjelezte Az elit alakulat (Band of Brothers), de a sorozatműfaj igazán nagy dobásait a visszatérő sorozatok jelentették, és ez így maradt az új évezredben is, melyre ma sokszor a sorozatok aranykoraként is hivatkoznak. Az időszak összes meghatározó sorozata ilyen volt, a Maffiózóktól kezdve a Breaking Baden át a Mad Menig, mint ahogy a legnagyobb nézettséget is az olyan, éveken át hömpölygő opuszok hozták, mint a Trónok harca vagy a Walking Dead. Ezekkel a minisorozatok nem tudták felvenni a versenyt, és így történhetett meg, hogy
a 2010-es Emmy-díjkiosztón a legjobb minisorozat kategóriában mindössze két produkciót tudtak jelölni az illetékesek.
De az a tény is a minisorozat válságát jelezte, hogy akkor már a kategória hivatalos neve "A legjobb minisorozat vagy tévéfilm" volt, azaz összerakták a minisorozatokat az egy estés tévéfilmekkel.
Ez utóbbit aztán egyre többen sérelmezték, főleg, hogy a 2010-es években több kábelcsatorna is felfedezte magának a műfajt. Ebben az FX csatorna járt az élen, amely először Ryan Murphy American Horror Story című antológiasorozatával aratott váratlan sikert, majd 2014-ben a Fargo első évada már meg is nyerte a kategóriát, ahonnan addigra kitették és külön kategóriába sorolták a tévéfilmeket. (Bár az American Horror Story és a Fargo is több évados, mivel azonban antológiasorozatként minden évadban új sztorit mutatnak be új szereplőkkel, megállt esetükben a minisorozat kitétel.) Az igazi változás aztán 2015-ben jött: a minisorozat helyett a legjobb "limited", azaz limitált, korlátozott sorozatra változott a kategória neve (mi a cikkben azért maradunk a minisorozatnál), és a folyamatos történettel, témával és főszereplőkkel több évadban is visszatérő sorozatok maradtak a rendes sorozat kategóriában, minden más pedig a korlátozott sorozathoz tartozik. Ez leginkább az olyan brit sorozatoknak volt rossz hír, mint a Sherlock vagy a Luther, amelyek rendszerint rövid, három-négy részes évadokkal jelentkeztek visszatérően, míg például a True Detective, melynek első évada még a hossza miatt nem számított minisorozatnak, bekerülhetett. Ezzel pedig a műfaj megszabadult a minisorozat elnevezéstől, mely sokak szerint bélyegként a nyolcvanas évek epikus, "penészes történelmi sorozataival", vagy melodramatikus sorozataival azonosította a műfajt.
A Verge 2016-os cikke gyakorlatilag erre az Emmy-döntésre datálja, hogy a minisorozat újra divatba jött, pláne, hogy a szakmai elismerés rendszerint együtt járt a közönségsikerrel. Abban az évben a Fargo új évada mellett már olyan sorozatok versengtek a kategóriában, mint a Night Manager, a Gyökerek remake-je és a későbbi győztes American Crime Story: The People v. O.J. Simpson. A következő években pedig olyan további minisorozatok arattak világsikert, mint az Aznap éjjel, a Hatalmas kis hazugságok, a The Assassination of Gianni Versace: American Crime Story, a Patrick Melrose, az Éles tárgyak, a Nagyon angol botrány vagy a Szökés Dannemorából. De az igazi áttörés 2019-ben történt, amikor az év legtöbbet emlegetett, legnagyobb hatású sorozata is egy minisorozat lett: ez volt a Csernobil, miközben (főleg Amerikában) ugyancsak nagy hullámokat vert a húsbavágóan igaz történeteket feldolgozó When They See Us és az Unbelievable is. De a 2020-as év legnagyobb sikerét is egy minisorozat, A vezércsel aratta, miközben az év legtöbb emlékezetes sorozata is ebbe a kategóriába tartozott. Hogy mást ne mondjunk, a 24.hu év végi listáján is törpe kisebbségben voltak a több évados, hagyományos sorozatok, miközben a nemzetközi összesítéseken is taroltak a rövidre zárt történetek, kezdve a Normális emberektől a Tönkretehetleken át a Mrs. Americáig. De minek köszönhető mindez?
Kisebb a kockázat, nagyobb a siker
Az egyik fő indokot a streamingben látják a szakértők. Már írtuk fentebb, hogy a kereskedelmi televíziók miért ódzkodnak a műfajtól, míg a kábeltévék már szabadon kísérletezhettek a rövidebb
sorozatokkal, a streamingszolgáltatók számára pedig végképp
semmilyen kockázattal nem jár a minisorozat, sőt. Ahhoz képest, hogy a Netflix mennyire későn próbálta ki magát a műfajban (a 2017 végén bemutatott Godless című westernnel), mára láthatóan feltalálta magát, és az utóbbi két évben már nagyon is kiveszi a
részét a minisorozat-forradalomból, elég, ha csak A vezércselt említjük. Miközben a cég rendszeresen kaszál el több évados sorozatokat, a minisorozatokkal kevesebb a rizikó, és
hatékonyabban táplálható a kontentgyár. Egy négy-öt vagy akár nyolc részes minisorozat sokak számára az ideális hosszúság ezekben a figyelemhiányos időkben: ma már kevesebben vágnak bele sok
évados, maratoni sorozatokba, amikor egy jó minisorozat akár egy hétvége alatt megnézhető, mégis több szórakozást nyújt az egy estés filmeknél, mint ahogy az alkotóknak is nagyobb játékteret ad
a 4, 6 vagy akár 8 órás játékidő.
Ugyancsak gyakran hozzák fel a minisorozat mellett azt az érvet is, hogy eleve egy olyan történet elbeszélésére vállalkozik, melyről
már kezdettől fogva tudják az alkotók is, hogyan fog befejeződni.
Túl sok példát lehet hozni menet közben eltévedő, unalomba fulladó vagy éppen szükségtelenül tovább húzott sorozatokra, melyek sokaknak
A műfaj a hetvenes-nyolcvanas évekhez hasonlóan most is ideális a regények tévére alkalmazására, így számos minisorozatsiker népszerű regényen alapult (Normális emberek, Hatalmas kis hazugságok, Tudhattad volna és így tovább), és ez a trend a jövőben is várhatóan folytatódik. Szintén a minisorozat a legmegfelelőbb műfaj az utóbbi évek legmeghatározóbb sorozattrendje, a megtörtént esetek dramatizálására, lásd a Csernobil és a When They See Us sikerét, és még hosszan lehetne sorolni a példákat. A minisorozat itt is nagyobb szabadságot ad az alkotónak egy másfél-kétórás filmnél, és kész történet lévén nem is merül fel a veszélye annak, hogy ne tudnák megfelelően lezárni.
És azért mindez nem jelenti azt, hogy egy minisorozatból ne lehetne valami hosszabb: a kategóriák között is van átjárás, pláne, hogy a tévék/streamingcégek sem ellenségei a saját pénztárcájuknak, ezért ha úgy érzik, meg tudják lovagolni egy sorozat sikerét egy folytatással, akkor meg fogják próbálni. A legjobb példa erre a Hatalmas kis hazugságok, mely ugyanakkor intő jel is lehet: a sorozat eredetileg egy regény alapján készült ugyan, de annyira népszerű lett, hogy az HBO berendelt egy második évadot, melyhez hiába szerződtették azonban még Meryl Streepet is az eleve bivalyerős szereplőgárdába, nem tudta megközelíteni az első évad sikerét. A Guardian egy másik példát is hozott erre: a kategóriában legutóbb Emmyt nyerő Watchmen alkotója, Damon Lindelof nem akarta folytatni a sikeres sorozatot, mondván, mindent elmondott, amit szeretett volna. Az HBO ebben az esetben sietett is leszögezni, hogy Lindelof nélkül semmiképpen nem akarja folytatni a sorozatot, de ebben az is benne van, hogy Lindelof úgy tér vissza idővel, hogy nem alkotó, csak executive producer lenne egy második évadban a sok közül.
Végül az Observer.com is felhozott egy fontos szempontot: tekintettel arra, hogy a filmipart a jelek szerint végképp túszul ejtették a szuperhősfilmek és franchise-ok, a minisorozat marad a legjobb út a hagyományos történetmesélésre, akár nagy költségvetésű produkciókban is. Vagy ahogy az FX egyik vezetője, Nick Grad mondta:
A 10 órás film jelenleg egy viszonylag eredetibb művészeti formának tűnik.
Ettől még számtalan sok évados, visszatérő sorozat is megmarad, és természetesen indulnak újak is, eltűnni tehát nem fog a hosszú sorozat sem, de jelenleg az inga a minisorozat felé lendül.
