Kicsit mindig gyanúsak azok a nagy sztárokat felvonultató amerikai filmek, amiket a cannes-i hivatalos programban mutatnak be, de versenyen kívül. Ezt általában úgy lehet lefordítani, hogy a film gyengécske, de kellettek a sztárok a vörös szőnyegre. Emiatt kicsit tartottam a Matt Damon főszereplésével készült Stillwatertől, aminek az estélyis-szmokingos premierjét a fesztivál második rendes napjára (a 0. napon a nyitófilmet lehetett megnézni) időzítették, ilyenkor a médiafigyelem felkeltése fontosabb a minőségnél. De Tom McCarthy, Az állomásfőnök és a Spotlight rendezője nem hagyott minket cserben: ha nem is felejthetetlen, de erős, jó ízléssel készült drámát csinált.
Damon egy tagbaszakadt, csóró, de túlélésért csökönyösen küzdő, Bill nevű oklahomai melóst alakít, akinek a lánya, Allison (Abigail Breslin) egy marseille-i börtönben ül öt éve. Allison Marseille-ben tanult és arab barátnőjével élt együtt, akit halálra késeltek. A gyilkosságért Allisont ítélték el, de ő azóta is állítja, hogy egy lakáskulcsát ellopó betörő ölte meg a lányt. Öt év elteltével felbukkan egy halovány nyom, amin elindulva talán bizonyítható Allison ártatlansága, de az ügyvédek nem hajlandók foglalkozni vele, ezért Bill - aki a múltban sokszor cserbenhagyta a lányát, de valamikor, általunk ismeretlen okból elhatározta, hogy mégis jó ember lesz - úgy dönt, hogy saját maga jár a dolog végére.
Megismerkedik egy Virginie (Camille Cottin) nevű, kislányát egyedül nevelő francia nővel, aki hajlandó neki segíteni, és miután Bill úgy dönt, hogy Marseille-ben marad, egyre szorosabb viszony fűződik közöttük. McCarthy kiválóan egyensúlyban tartja a néha ostobaságig eltökélt apa nyomozásának feszültségét valamint azt a kedvességet és humort, ami Bill és Virginie teljesen különböző kulturális hátteréből és kettejük interakcióiból fakad.
Miközben Bill magát és még új szeretteit is egyre nagyobb veszélybe sodorja kockázatos akcióival, teljesen átérezzük elkeseredettségét, mégis, gyakorlatilag minden mondat, ami elhagyja a bumburnyák pasas száját, iszonyatosan vicces.
A drámai ív nem bicsaklik meg sehol, még a film legutolsó pillanatai is tartogatnak feszültséget, de ez mégis elsősorban Damon show-ja: a szerephez megmackósodott színész a korábbi filmjeiben néha érezhető merevségét levetkőzve teljesen hihetően testesíti meg ezt a suttyó, terhelt múltú, de jószándékú figurát, akinek nagyon könnyű drukkolni.
Matt Damon manapság könnyen sírva fakad
Hatalmas kivetítőkön nézték végig a fesztivállátogatók és a cannes-i járókelők, hogy a Stillwater díszbemutatója végén a közönség vastapsa közben Damon elsírta magát. Amikor másnap visszatért, hogy a karrierjéről meséljen annak a párszáz embernek az egyik kisebb vetítőteremben, aki befért az eseményre, a moderátor először erről kérdezte. A színész elmondta, hogy nem annyira a filmen érzékenyült el, hanem főleg azért, mert nagyon erős élmény volt számára a nagyon nehéz elmúlt év után újra moziban lenni, együtt a közönséggel.
A bő egyórás beszélgetés persze nem volt elegendő Damon teljes karrierjének áttekintésére, csak néhány különösen fontos mérföldkő került szóba, amik kapcsán a sztár a rá jellemző közvetlen és nagyon normális stílusban sztorizott. A kezdetekről elmesélte, hogy először akkor jutott szemmel látható nagyságú pénzösszeghez, amikor Ben Affleckkel eladták a Good Will Hunting forgatókönyvét Harvey Weinsteinnek. Akkoriban Damon és egy haverja közös albérletben laktak, ahova egyszer csak Affleck is beköltözött, mert éppen szétment a menyasszonyával. Már csak a nappaliban, a kanapén jutott neki alvóhely, amiről lelógott a 190 centi magas Affleck lába. Ezért, ahogy eladták a forgatókönyvet, elkezdtek nagyobb albérletet keresni, de mivel nem volt fix állásuk, a Variety magazin róluk szóló cikkét lobogtatták a reménybeli főbérlőknek, bizonygatva, hogy képesek lesznek fizetni a bérleti díjat.
A különböző rendezőkkel való közös munkáról szokásos szerény stílusában azt mondta, hogy bármelyik jó rendező munkastílusához hajlandó alkalmazkodni és színészként ez is a dolga. De míg a Ryan közlegény megmentése (1998) forgatásán még rengeteg kérdéssel bombázta Steven Spielberget, és a válaszok felét nem értette, mert nem tudott eleget a filmkészítésről, addig az Invictus (2009) forgatásán már csak óvatosan kérdezte meg Clint Eastwoodtól, aki az első felvétel után rögtön tovább akart menni a következő beállításra, hogy nem csinálhatnának-e még egy felvételt ugyanabból. Eastwood visszakérdezett: "Miért? Vesztegetni akarod mindenki idejét?", úgyhogy Damon gyorsan megtanult alkalmazkodni a rendező híresen gyors munkamódszeréhez és ahhoz, hogy az első felvételen rögtön a maximumot kell nyújtania, mert nem lesz több.
Ingyen is vállalta volna
Damon legütősebb sztorija a szerepválasztásai kapcsán jött elő, miután elmesélte, hogy több nagy lehetőséget visszamondott azért, mert szóban már megállapodott egy másik produkcióval. Így nem szerepelt a Tim Burton-féle A majmok bolygójában és Spielberg Különvéleményében, és így utasította vissza az Avatart is, pedig James Cameron azzal hívta fel, hogy ha elvállalja, megkapja a haszon 10%-át. Persze akkor még nem sejthették, hogy a film világszerte 3,286 milliárd dollárt fog kaszálni.
Nincs még egy színész a világon, aki ennyi pénzt utasított volna vissza
- mondta Damon, majd hozzátette, hogy nem is annyira a pénzt sajnálja, hanem azt, hogy kihagyta a lehetőséget, hogy Cameronnal dolgozzon, amit, állítása szerint, akár ingyen is vállalna.
A sztárságról elmondta, hogy szerinte neki a legjobb része jutott ki: jó szerepeket játszhat fantasztikus rendezők filmjeiben, mégsem üldözik a paparazzik, annyira unalmasan normális életet él. Elmesélte, hogy amikor Brad Pitt miatt többszáz fotós és autogramkérő rohamozta meg őket az Ocean's Eleven premierjén, sokkolta az az őrület, ami a kollégáját körülveszi, és ő nem is tudná higgadtan kezelni az ilyen helyzeteket. A színészi módszeréről pedig bájos őszinteséggel elárulta, hogy amióta gyerekei vannak, azóta könnyebb számára a pozitív és a negatív érzelmek előhívása is, mert az érzései közelebb kerültek a felszínhez és sebezhetőbbnek érzi magát.
