A Garda-tó és az Alpok közelsége miatt turisták tömegét vonzó Brescia Olaszország egyik legfontosabb ipari központja, legnagyobb templomában, a Duomo Novóban, illetve a Palazzo Tosióban látható múzeumban pedig a legnagyobb olasz mesterek, így Tintoretto, Lorenzo Lotto, Paolo Veronese és Raffaello műveivel is találkozhatunk.
Az igazi ínyenc turisták persze nem csak ezek miatt utaznak a városba, hanem keresik a kétszázezres város eldugott csodáit is. Kevesen akadnak azonban rá a belváros fölé magasodó hegy oldalában álló Bonomini-sírra, pedig az az egyik legfurcsább olasz történet főszereplője.
A bresciai kórház egyik legnagyobb mecénásaként ismert selyemkereskedő, Angelo Bonomini végrendeletében kikötötte: teljes vagyona a kórházra száll, de cserébe kéri, hogy annak egy részéből a Ronchi-hegyen egy szép síremléket kapjon, később pedig üzlettársát, Giuseppe Simonit is temessék mellé.
Az ügy megoldására a férfi halála után tizenkét évvel, 1847-ben írtak ki egy tervpályázatot, melyen több sikertelen kiírás után végül Rodolfo Vantini diadalmaskodott. Az 1854-ben leadott terv egy fehér márványból faragott, neogótikus síremléket vázolt fel, melynek tetejét négy, a Kereskedelmet, a Mezőgazdaságot, az Ipart, illetve a Művészetet jelképező oszlop tartja.
Az olaszok egyáltalán nem siették el a munkát, így az csak két évvel később indult meg, átadását pedig az építész már nem élhette meg: 1856. novemberében elhunyt, a leginkább egy föld alá került templom kilógó toronycsúcsára emlékeztető épület megszületése felett pedig az alkotóelemek kifaragására felkért szobrász, Giovanni Battista Lombardi őrködött.
A több mint négy éven át tartó, mai árfolyamon több mint harmincmillió forintot felemésztő munka végül 1860 júliusában állt készen arra, hogy a két kereskedő végső otthona legyen, a tervet azonban keresztülhúzta egy, az építés során hozott törvény, miszerint elhunytakat csak köztemetőkben lehetett eltemetni.
A szabály alól sem a két férfi társadalmi státusza, sem az őket övező tisztelet sem mentette fel őket, noha némi szerencsével végül mégsem egy temetőben, hanem a kórház kertjében leltek végső nyugalmat.
A bresciai városi legendák szerint a síremlék nem maradt azonban sokáig üresen, hiszen a kőkoporsóba később egy kutya testét helyezték, az építményt pedig már évtizedek óta nemes egyszerűséggel csak
Tomba del cane, azaz a kutya sírja
néven emlegetik.
