Ha napjaink fő globális problémákat érintő témája a klímapánik, akkor a '70-es, '80-as éveké alighanem a túlnépesedés volt. A művelt világ tudósai megkongatták a vészharangot, látva, hogy milyen ütemben nő a Föld össznépessége: 1804-ben lettünk egymilliárdan, 123 évvel később, 1927-ben kétmilliárdan, ám a harmadik milliárdig mindössze 33 év alatt, 1960-ra jutottunk el, a negyedikig pedig mindössze újabb 14 év kellett. Azóta is körülbelül ez a tizenegynéhány év az az időtartam, amíg újabb milliárdnyi emberrel nő a populáció, ami nagyon kevés idő, pedig jó ideje tudjuk már, hogy túlnépesedés egyenlő katasztrófa. Ám a nagy léptékű változások nem jönnek könnyen, és bár a fejlett világban a népességszám megállt a növekedésben, sőt csökkenni kezdett, addig a fejlődő világban mai napig felfoghatatlan mennyiségű kisbaba születik, változásra pedig oktatás, szemléletváltás és úgy általában komoly mesterséges beavatkozás nélkül nemigen számíthatunk, főleg, amíg nem érezzük a bőrünkön a túlnépesedés veszélyeit.
Kína a '70-es évek közepén megérezte. Kutatások tucatjai jelezték előre a nagyon konkrét, húsba vágó hatásait annak, ha az ország nem szorítja vissza a népességnövekedés ütemét: az ország olyan mértékű éhínségre és az ezzel járó humanitárius katasztrófára számíthatott, amilyet nem látott a modern világ. Így aztán az országvezetés igazi kommunista módszerrel esett neki a probléma megoldásának:
nem nézve az emberi tényezőt, az ország hagyományait, kultúráját, nem gondolva a hosszú távú hatásokra vasszigorral betartott törvényekkel, erőszakkal, brutális méretű államapparátussal és mindent átitató propagandával kezdett a népességnövekedés mesterséges megnyirbálásába.
Miután tíz éven keresztül szigorúan két gyerekben maximalizálták az egy párra jutó gyerekek számát, 1979-ben szigorítottak a szabályon, és bevezették az egygyermekes politikát. Hogy ez mit jelent, azt látszólag nem kell nagyon magyarázni: egy család - egy gyerek, punktum. Ám a valóságban a szabály hamar enyhülni kezdett, és a vidéki családoknak már fél évtized után engedélyezték a második gyereket, amennyiben - tessék csak figyelni! - elsőre nem sikerült fiút nemzeni. Ez a lazítás azonban nem jelenti azt, hogy a szinte napjainkig, 2015-ig érvényben lévő egygyermekes politika nem járt felfoghatatlan következményekkel. Az ugyanis ritkán sikerül jól, ha - bármilyen céllal - a nők méhében szőrös politikuskezek matatnak. Erről mesél az Egy család / egy gyerek országa (One Child Nation) című dokumentumfilm, melyet a magyar közönség a most induló Budapesti Nemzetközi Dokumentumfilm Fesztiválon, a BIDF-en láthat először széles vásznon.
A film Nanfu Wang műve, aki maga is az egygyerekes politika idején, 1985-en született, mi több, a politika komoly hatással volt az életére és karrierjére is. Mivel Nanfu "sajnos" nőnek született, a családja engedélyt kapott, hogy még egy gyerekük legyen, és másodjára már össze is jött az óhajtott fiúgyermek, édesanyjuk pedig, miután férje fiatalon meghalt, úgy döntött, csak a fiút taníttatja, Nanfunak pedig ideje dolgoznia menni, és támogatni a családot és az öccsét. A nő felnőve elhagyta Kínát, és az Államokba költözött, ahol dokumentumfilmesként
elkezdett ízelítőt adni a világnak abból, hogy mit tehet egy demokratikus ország intellektuális és anyagi hátterével rendelkező filmes a diktatúrák mocska ellen.
Már első dokuja, a politikai szálakkal átszőtt gyerekmolesztálási ügyről szóló Hooligan Sparrow is kritikusan nyilvánult meg a kínai állampárttal és a rendszer működésével szemben. A film a Sundance-en debütált, és shortlistes volt a legjobb doku-Oscarért folyó versenyben, Wang pedig folytatta a hasonló munkák sorát: egy önkéntes hajléktalanságot és az ezzel járó szabadságot választó csavargóról szóló következő filmje is egy sor díjat nyert el, harmadik dokuja, amiről cikkünk szól, a legjobb dokunak járó díjat hozta el a Sundance-ről.
Nanfu Wang azután kezdett érdeklődni a kínai egygyermekes családpolitika iránt, miután ő maga is anya lett. Hogy megértse, mit jelentett a hangzatos politikai szólamok és a statisztikák mögötti hétköznapi valóság, hazatért szülőhazájába, ahol beszélt egykori bábákkal, művészekkel, újságírókkal, gyereküket elveszített családokkal, de a párt direktíváinak végrehajtását végző úgynevezett családtervező tisztviselőkkel és végrehajtókkal, és olyanokkal is, akik a nem kívánt, de életben hagyott gyerekek sorsával kapcsolatban intézkedtek - így vagy úgy. A közös ezekben a szereplőkben, hogy akárhol is helyezkedtek el a táplálékláncban, egy dologban nagyon egyetértettek: mindannyian úgy látták, hogy nem tehettek mást, csak amit tettek. Ők együtt rajzolják fel ezt a sötét tónusú képet, olyan tragédiákkal, amelyeket a mindentudó állampárt nem látott előre, de ami ennél is fontosabb, máig nem tart tragédiának - hisz a politika sikerrel járt, az ország megmenekült az éhínségtől, komoly életszínvonal-emelkedésről dicsekedhettek a vezetők, és hát ezért semmi sem volt túl nagy ár.
A film megszólalói képezik le azt a rendszert, ami a politika nyomán kialakult: kellettek bábák, nem csak a születések levezetéséhez, de a kényszer-sterilizálások, abortuszok és csecsemőgyilkosságok végrehajtásához, akiket gyakran teljesen kifejlett, nyolc-kilenc hónapos babák abortálására, vagy a frissen világra segítettek gyerekek megölésére kényszerített a rendszer.
Ezek az elvett magzatok és megölt csecsemők még az alapvető humán méltóságot sem kapták meg, kórházi hulladékként műanyagzsákokba tették és szemétre dobták őket
- ezeknek a kisbabáknak aztán egy művész adta vissza a méltóságukat, aki összegyűjtött és különféle bizarr, de hatásos alkotással dörgölte a közönség arcába a sárga szemeteszsákokba bugyolált kis testek képét. A családok törvényes viselkedését családtervező tisztviselők ellenőrizték, akik a friss anyákat meggyőzték, hogy amint megvan a maximált gyerekszám, sterilizáltassák magukat, ha pedig ennek ellenálltak, akkor ezek a tisztviselők intézték a kényszerített abortuszokat, egyéb műtéteket, valamint azt is, hogy a törvényszegő családok megkapják a nekik járó büntetést. A büntetés pedig szigorú volt: az ilyen családoktól elvették vagyonukat, nem ritkán az összeset, sőt, teljesen mindennapos működés volt az is, ha a kormány megbízásával tépték le a házaik tetejét, vagy rombolták le az egész házat.
A tisztviselőknek, végrehajtóknak és kényszerműtéteket végző bábáknak bőven volt munkájuk, pedig a párt igazán mindent megtett, hogy a törvényt betartassa, ennek eszközét pedig mi is jól ismerjük itt, Magyarországon: a régi jó propagandáról van szó. Kínában - és általában Ázsia diktatúráiban - egyébként is nagyon értenek ahhoz, hogy minden elképzelhető fórumon, sőt, sokszor még a nem elképzelhetőkön is öntsék a nép fejébe az aktuális direktívát. A magyar kormány jelenlegi kommunikációs stábja, de még Rákosié is csak ugatja azt, amit Kínában ezen a fronton elkövettek: az egygyermekes politikát dicsérték színházi és operaelőadások, tévéműsorok, erről szóltak a popdalok, sőt, a film bemutat egy iszonyú bizarr gyerekdalocskát is, ami a törvényt megszegők büntetéseit sorolja. Az, hogy emellett erről szóltak a plakátok, sőt, ami azt illeti, az összes nyomtatható felület uzsonnás doboztól kistáskáig, azt már mondanunk sem kell, bár az utcákat tarkító, az egygyermekes családmodellt éltető, annak megszegését ekéző és büntetéssel fenyegető, "grafittinek", a városi népművészet alkotásainak tűnő, valójában állami pénzből elhelyezett, felfestett feliratokon még magam is meglepődtem.
Azt persze kihagyták a számításból, hogy a kínai kultúrával nem egyeztethető össze a politika: ha a lánygyerek másodrangú, így természetesen mindenki fiút akar, az eléggé ellene megy az egygyermekes célnak. Így az emberek jelentős része megszegte a törvényt még akkor is, ha egyébként hithű párttagok voltak, és bár a legtöbb család elérte, hogy egy helyett két gyerekük legyen, így is nők milliói kényszerültek feladni termékenységüket, családok százezreitől vettek el gyereket. Wang természetesen megszólaltat sokakat a rendszer kárvallottjai közül is, és a legdöbbenetesebb, hogy még közülük is gyakorlatilag mindenki egyetértett az egygyermekes politika jogosságával, szükségességével - hello, propaganda - legfeljebb a betartásához használt eszközöket találták némiképp extrémnek. Még a kislány is erről beszél, akit elszakítottak ikertestvérétől, mivel a családnak már megvolt a megfelelő számú gyereke: persze, így kellett lennie, csak hiányzik a tesóm, mondja, elmesélve, mit csinálnának együtt, ha újra együtt lehetnének, nekünk meg facsarodik a szívünk a naivitásán, ami feltételezi, hogy egy amerikai jólétben, szabadságban és biztonságban élő tini haza akarna menni a kommunista Kínába. Ilyen gyerekből pedig több százezer akad: a törvény ellen ugyanis hamar kiskapukat talált a nép.
Volt, aki maga fordult emberkereskedőkhöz, és intézte el extra gyermekei kicsempészését az országból, voltak, akik a nyílt titokként kezelt, ismert gyűjtőhelyeken "elveszítették" a kicsiket, akik nem fértek bele az irányszámokba, ezzel ugyanis, bár kockáztattak, de esélyt is adtak gyerekeiknek a túlélésre - szemben azzal, ha, ugye, a pártnak dolgozó bába észrevétlenül, balesetnek álcázva megöli az újszülöttet. A hegyekben, a piacon, és más hasonló helyeken hagyott babákat eleinte csak véletlenül találták meg, és próbálták meg árvaházakba vinni egyesek, aztán hamar teljes üzleti körforgás épült a dolog köré: néhány leleményes ember bejárta az ismert gyerek-elhagyóhelyként ismert területeket városszerte, majd árvaházba vitte őket. Ott a behozott babákért kifizettek nekik egy nem túl nagy összeget, de azért épp elegendőt ahhoz, hogy a szegénységgel küzdő esélyteleneknek, akik jellemzően ilyen üzletbe vágtak, így is megérje. Mivel a babák folyamatosan születtek, így az üzlet évtizedekig is folytatódhatott, és
amiatt sem kellett aggódni, hogy a begyűjtött babák a gyűjtők nyakán maradnak: a tengerentúlon ugyanis az árvaházaknak vastagon perkáló, örökbe fogadni vágyó szülők százezrei fogadták boldogan a szegény kis kínai árvákat
- legalábbis ők úgy tudták, árvák. Bezárult a kör, a ciklus így volt teljes.
A pszichés károk és a rendszer embertelensége aligha hatotta meg a párt fejeseit, azonban az egygyermekes politika egy ponton elkezdett visszaütni, és harmincöt év után, 2015-ben visszavonták a szabályozást. Kiderült például, hogy az egygyermekes családpolitika hatására ma már nincs elég keresőképes fiatal, hogy eltartsák az időseket. Ám nem lenne diktatúra, ha a helyzet megoldását demokratikus eszközökkel, oktatással, ismeretterjesztéssel és a lakosság természetes viselkedésére bíznák, de nem ám: új direktívát adtak ki, és immáron a két gyerek az állami elvárás, mert így van tesó, és van, aki gondozza az öregeket is. Ma már a két gyerekes családok tökéletességéről zengenek pontosan ugyanazok a propagandadalok. A régi feliratokat átfestették.
