Megnéztük a netflixes, A magadfélék című filmet.
Vannak azok a vígjátékok, amikben annyi megdöbbentő, béna és kellemetlen dolgot művelnek a szereplők, hogy nem bírsz nem nevetni rajta. És vannak azok, amiknek egyszerűen csak kedves és szórakoztató hangulatuk van, amitől végül jobb kedved lesz. Szerintem alapvetően ezeket keressük, amikor egy vígjátékra kattintunk. Hát erre a filmre sajnos egyik megállapítás sem igaz, a romantika sem pezseg benne, és drámának sem mondanám. Pedig az ötlet nem rossz.
Eddie Murhpy és Jonah Hill régi motorosok, és valószínűleg unják már a klasszikus vígjáték formát.
Mindkét film a Netflixre készült, szóval akár közös alkotásuk, A magadfélék is mozoghatott volna ezen a vonalon.
A történetről röviden:
Adott egy fehér, zsidó srác, Ezra (Jonah Hill), aki megismer egy fekete, muszlim lányt, Amirát (Lauren London). Egymásba szeretnek, de a családok összeismertetése természetesen nem zajlik zökkenőmentesen. Ezra anyja, Shelley (Julia Louis-Dreyfus), és Amira apja, Akbar (Eddie Murhpy) gyakorlatilag minden próbálkozásukra a lehető legrosszabbul reagálnak és ezek a balul elsült találkozások, beszélgetések adják a film gerincét.
Dobnak ránk pár erőltetett, kétbalkezes, dadogós és drogozós poént, de a film legnagyobb részében abszolút nem cél a néző megnevettetése (vagy ha az volt a cél, akkor valamit nagyon rosszul csináltak).
Ráadásul ahhoz, hogy értsük a beszélgetéseket és olykor el tudjunk mosolyodni Jonah Hill dumáján, értenünk kell a popkulturális utalásokat.
Én alapvetően feliratos verzióban próbáltam elkapni a fonalat, de néha kíváncsiságból meghallgattam a magyar verziót is. Szerencsére a szöveg nem lett nagyon kiforgatva, magyarosítva, úgyhogy ha az ember nem érti, hogy mire próbálnak utalni, az azért van, mert főként az amerikai kultúrából merít a film.
Továbbá a fekete és a zsidó öntudat boncolgatása annyira sokszor, sokféleképpen és hosszan jön elő, hogy Közép-európai tapasztalatokkal ez szintén lehet túl ködös és megfoghatatlan.
Sokszor nehéz azt is eldönteni, hogy karikatúra-e ez az egész, vagy ténylegesen mélyen bele akar merülni a film ezekbe a különbségeke és a különböző népcsoportok sérelmeibe. A filmben szinte csak összefeszülős pillanatokat látunk. Mintha a feketék és a fehérek, a muszlimok és a zsidók csak a különbségeket látnák egymásban. Mintha direkt nem vennék észre, hogy csak szimplán emberek mindannyian.
Ettől függetlenül a színészekre nem lehet különösebben panasz.
Igazi boomer, akit nem lehet visszafogni, pedig egyáltalán nem esik jól hallgatni, mert baromira nem vicces. Tudjuk, hogy ez a szerepe, de ettől még szarul esik.
Az örömapa meg a fekete öntudatot tolja túl. Faarccal és keményen.
Jonah Hill és Lauren London között nem forr a levegő, de nekem szimpatikus, hogy végre nem tökéletes emberek alakítják a szerelmespárt egy filmben.
És sajnos ez a legnagyobb bók amit mondani tudok, mert összességében a film semmiből nem ad eleget. Nem nevettet meg, de elgondolkodtatni sem fog hosszútávon, mert ahhoz meg nem mélyül el rendesen.
Szépek a képek, jók a zenék, szeretni akarod a színészeket is, de az általuk megformált karakterek cselekedeteitől és mondataitól csak folyamatosan kellemetlenül érzi magát az ember.
A film végét azért nem lövöm le, de nyilván nem kell katartikus, fordulatos befejezésre számítani. A végső megoldás is elég random és lapos.
Talán pár tanulságot azért elvihetünk magunkkal a végén (vagy legalábbis ez is film is megerősít bennünket ezekben a dolgokban).
Soha nem fogjuk tudni pontosan beleképzelni magunkat a másik helyzetébe. Például fehér zsidóként senki nem fogja átérezni azoknak a feketéknek a helyzetét, akiknek a dédanyja még rabszolga volt.
De fontos az érzékenyítés, és fontos, hogy ezekről a témákról újra és újra szó essen, és pont egy félig vicces, félig komoly film segíthetni is ebben… De akkor ennél jóval összeszedettebbnek és érzékenyebbnek kellene lennie, és nem csak kliséket puffogtatnia.
