Annak általában mindig van több-kevesebb izzadságszaga, ha egy sikeres sorozatot hosszú idő után ismét előásnak a fiókból, hogy újabb bőrt húzzanak le róla. Ha van mégis a világon olyan sorozat, aminél ennek tényleg van létjogosultsága, sőt, kifejezetten ráfér, az a Dexter. A Jeff Lindsay regénye alapján készülő történetből még 2006-ban indított sorozatot a Showtime, és a rendőrségi vérelemzőként dolgozó sorozatgyilkos sztorija annyira betalált a nézőknél, hogy nyolc kifejezetten jó és sikeres évadot élt meg - hogy aztán megkapja az egyetemes sorozattörténet legrosszabb befejezését. A saját halálát eljátszó, és hatalmas szakállal favágóként szomorkodó Dexteren a fél világ röhögött, a másik fele meg bosszankodott - nem mellesleg jogosan, hisz' az akkori kínálat egyik legjobb sorozatát állították bele a földbe.
Annak a híre, hogy Dexter visszatér, egyaránt keltett félelmet és reménykedést a rajongókban. Egyrészt nincs az a mélység, amibe a borzasztó sorozatfinálé után bele lehet még lökni Dextert, másrészt viszont felmerül a teljesen jogos kérdés:
méltatlan befejezés ide vagy oda, muszáj kedvenc sorozatgyilkosunkat is besorozni az újrahasznosított sorozatszereplők közé?
Bármilyen hivatalos információ ismerete nélkül is körvonalazódni tud az ember fejében, miről is szólhat egy Dexter-reboot: a sorozatgyilkosok számára nincs nyugdíjkorhatár, és vélhetően Dexter sem fogja örökké a jeges semmi közepén hasogatni a fát, múltja előbb-utóbb visszarántja a véres hobbijához. Az előzetes és a promóanyag mindezt többszörösen aláhúzta, klisés mézesmadzagként régi szereplőket is hozzácsapva a sztorihoz. Dexter valóban a jeges semmi közepén ragadt, de a szakáll és a favágás már a múlté: egy kisváros megbecsült tagja, aki egy fegyverboltban dolgozik, és a seriff a barátnője. A Sötét útitársnak keresztelt vérszomjas énje szájkosarat kapott, amit aztán igencsak feszeget a kisvárosba érkező felfuvalkodott aranyifjú, akinek ráadásul a múltjában is olyan foltok vannak, amitől a régi Dexter reflexszerűen nyúlt volna a szikéhez.
Az alaphelyzet nem véletlenül ismerős, gyakorlatilag ugyanebben a felállásban indult az első évad. A havas kisváros a visszavonult Dexterrel ugyan nem is állhatna távolabb a napfényes Miami nyüzsgésétől, pepitában mégis ugyanaz történik: Dexter nappal fánkokkal kenyerezi le az embereket, miközben szabad bejárása van a rendőrséghez, éjjel szigetelőszalaggal és szikével bünteti a gonoszt.
Mindez nem olyan meglepő annak fényében, hogy a rebootra visszahozták azt a Clyde Phillipset, aki az első négy évad showrunnere és producere volt. Phillips is mélységesen egyetértett a nézőkkel azzal kapcsolatban, hogy a széria vége borzasztó volt, de a befejezést nem akarta meg nem történtté tenni, hanem a történteket a múltban hagyva akarta folytatni a Dexter-sztorit.
A Dexter új évada az első két rész alapján vélhetően két részre fogja osztani a nézőtábort:
azokat könnyűszerrel keni kenyérre, akik megelégszenek a megszokott Dexter-recept újramelegítésével, sőt, a bivalyerős nosztalgia nagy eséllyel annyira eltompítja az érzékelésüket, hogy még az izzadságszagot is elnyomja a rózsaszín köd.
A nyolcadik évad óta eltelt évek, na meg a borzasztó befejezés sok rajongóban érlelhette meg azt az érzést, hogy bárminek örülnek, ami visszahoz valamit az első évadok izgalmából, sőt, igazából bármilyen olyan Dexter megfelel, aki nem favágóként dolgozik. Egyvalamire tehát jó volt a botrányosan gyenge finálé: viszonylag könnyű egy ilyen mélypontból felfelé építkezni. Emiatt érthető, hogy miért választották Phillipsék a biztonsági játékot, ők is tudták, hogy nem most van itt a bátor kísérletezgetések ideje, egyelőre a sebeket kell ápolgatni egy kis nosztalgiával.
Ennek értelmében még a halottak seregét is bevetették, azokból ugyanis van bőven: visszatér Dexter testvére, Debra is, sőt, a forgatási pletykák alapján a sorozat egyik legjobb antagonistáját, a Szentháromság-gyilkost alakító John Lithgow is. Nyilván azt sem túl nehéz kitalálni, hogy az élők közül melyik szereplő találja meg Dextert, de ez inkább derüljön ki mindenki számára a sorozatból. A szereplők mellett folyamatosan fanservice jellegű finomságokkal kacsintgatnak a készítők a sorozat rajongóira. Nehéz nem mosolyogni, amikor a sorozat Iggy Pop The Passengerével indul, de egy keményvonalas Dexter-rajongó legbelül valószínűleg akkor is felsikít, amikor szuperközelit láthatunk a serpenyőben sercegő húsról, megidézve a sorozat ikonikus intróját idézi meg.
Ilyen pillanatból nem egy akad, főleg a Jim Lindsay álnéven éldegélő sorozatgyilkos visszadexteredésével szaporodnak meg ezek az első epizódban. Vannak azonban fájóan hiányzó elemek is: a már említett intrónak se híre, se hamva, és Daniel Licht remek zenéje is csak a vége főcím alatt tűnt fel. A korábbi évadok dallamaiért felelős zeneszerző már nem érte meg a sorozatgyilkos visszatérését, 2017-ben halt meg rákban.
A plafonig csavart nosztalgiafaktoron túl azonban kiábrándítóan közhelyes és kiszámítható az évadkezdés, az első epizódnak jóformán egyetlen eredeti pillanata sincsen, a második pedig mintha nem bírná eldönteni, mi is akar lenni.
Míg az első epizód beröffenti Dexter Sötét útitársát, egyben felvázolja, nagyjából merre fog haladni a cselekmény - nem túl meglepő módon pont ugyanarra, amerre a korábbi évadokban -, addig a második rész már sokkal jobban csapong. A szokásos nyomozós szálba a sorozattól teljesen idegen módon erőltettek bele egy tinifilmes irányvonalat, ami mellé jön még sok lelkizős, múltba révedős jelenet Dexter és az egyik visszatérő szereplő közt. Mintha kisebb indentitásválságban szenvedne a Dexter: New Blood, egyszerre akarva fagyos skandináv krimi, tinifilm és dráma lenni, miközben foggal körömmel ragaszkodik ahhoz is, hogy a megszokott Dexter-hangulatot megidézze, az erőlködések miatt azonban mégsem ránt be olyan elemi erővel, mint régen.
Persze az is lehet, hogy mindez egyelőre csak beetetés, de az első két epizódban mutatott kiszámíthatóság alapján nem nehéz összerakni, mi is fog majd nagyjából történni. A reboot eddig nemcsak a sztori szintjén olcsó, de a látvány minőségére is nyugodtan alkalmazható ugyanez a jelző, a rettenetes CGI-szarvastól kezdve az indokolatlanul művi kékes felvételekig. Megúszósnak tűnik Debra bevonása is, aki ezúttal Dexter belső hangjaként tűnik fel, egyelőre azon kívül nem indokolt a visszatérése, hogy a nosztalgia húrjait pengessék vele. A karakter céltalansága már a második részben kibukik, ahol az állandóan ordító testvér már inkább csak szimplán idegesítő.
A Dexter: New Blood pofátlan biztonsági játszma, amelynek legbosszantóbb része épp az, hogy valamiért mégis működik.
Akármennyire is látszik, hogy az újrakezdés hiányosságait a régi jó Dexter-életérzéssel próbálják betömni, a kezdet ennek ellenére mégis élvezhető - vagy csak túl jó újra látni azt a közkedvelt szereplőt, akivel olyan csúnyán elbántak az utolsó évadban. Hosszú távú következtetéseket még nincs értelme levonni, hisz nyolc epizód hátra van még a sorozatból, számtalan esély van még arra, hogy Dextert kivezessék a közhelyrengetegből. Az engedékenyebb rajongókat vélhetően már ennyivel megnyerték az alkotók, most már csak arra kell vigyázniuk, nehogy megint az évadzáróval hasaljanak akkorát, amiből Dexter már soha többé nem áll fel.
A Dexter: New Blood egyelőre csak a Showtime kínálatában érhető el, magyar megjelenésről még nem érkezett hír.
