Nem nagyon készülnek filmek a gyászról. Pontosabban arról a fajta feldolgozatlan gyászról készül azért néha egy-egy, amit ami egy életre megtör (Manchester by the Sea), és a szerette halála felett érzett gyászát grandiózus cselekedetbe, az élete újraindításába (Vadon) vagy bosszúba (egy teljes zsáner) csatornázó hőst is láttunk már sokat. Ám arról, hogy tényleg, mi van a gyász érdemi, köznapi feldolgozásával, hogyan néz ki egy átlagos család az után, hogy kihullott belőle egy szeretett ember, hogyan élnek túl és tovább az itt maradottak, arról alig beszélünk. Mondjuk általában a halálról se, ha már itt tartunk. Pedig a legtöbb gyászoló ember és család értelemszerűen tovább él, és így vagy úgy, de működik tovább. De hogyan dolgozzák fel a veszteség első sokkját, hogyan építik meg azt az emlékképet, amit aztán a halottról őriznek majd, és hogyan őrzik meg saját maguk és a család integritását? Rendezői debütálásában erről mesél Stephen Moyer a The Parting Glass (Búcsúpohár) című csodás filmjével.
Kiemelt kép: CASM Films
