Azon kevesek közé tartozom, akik még egyetlen másodpercet sem láttak az HBO Csernobil című sikersorozatából. Nehezen veszem rá magam arra, hogy belekezdjek, és mivel nem fenyeget az a veszély, hogy valaki elspoilerezi a sztorit, nyugodtan halogatok. A vonakodásom oka egy gyermekkori trauma, amiről csak sokkal később tudtam meg, hogy az volt.
Nem emlékszem pontosan mikor, talán 1996-ban, a katasztrófa tizedik évfordulóján, vagy pár évvel korábban egy nagyszabású, utazó Csernobil-kiállítás érkezett Debrecenbe, a régi Kölcsey művelődési központ parkolójába. Tizenkét vagy tizennégy éves voltam akkor, már azt sem tudom, az osztállyal mentem-e oda, vagy önszántamból, de megnéztem. Kevés dolog maradt meg belőle, de ami igen, az annyira, hogy több mint húsz év után is olyan tisztán látom magam előtt, mint akkor, be sem kell csuknom hozzá a szemem.
Például az a jelenet, amikor
egy helikopter érkezik a felrobbant reaktor fölé, a rotorlapátjai szó szerint elmállanak, a hatalmas gép pedig belezuhan a füstölgő pokolba.
Ez fekete-fehérben, lassítva ment végtelenítve egy képernyőn. Aztán ott van még a gázmaszkban rohangáló likvidátorok képe, a sugárzásmérők kattogásból visításba váltó hangja. A legmegrázóbb mégis a baleset következményeivel foglalkozó rész volt. Fekete-fehér fotók kopasz, haldokló betegekről a szovjet kórházakban, genetikai rendellenességekkel született gyerek portréi, szomorú szemek egy hatalmas daganatoktól torzított arcon. Végül ott volt a vitrin, vastag, fehérre mázolt fémkeret, olyan, mint a kórházi gyógyszerkények, benne egy újszülött, kétfejű borjú, kitömve.
Csernobil egy nyomasztó, borzalmas horror, ezért is visszás, hogy a sorozat hatalmas sikerét meglovagolva, éppen vidámparkot készülnek létrehozni a zónából olyanok számára, akik képesek édelegve fotózkodni egy tó előtt, amiről tudják, hogy azúrkék színét mérgező vegyszerektől kapta, amik kipusztítottak minden életet a vízből.
Modernkori Pompeii
A zóna turistalátványossággá válásától tart Robert Maxwell, ausztrál archeológus is. Ő az egyetlen tudós, aki régészként vizsgálja az atomerőmű körüli zónát, amire úgy tekint, mint egy modern Pompeiire, ahol egyik pillanatról a másikra megfagyott az idő. Csakhogy a csernobili zóna extrém módon veszélyes, és félő, hogy nem lesz ember, aki megvédhetné az őrültségre hajlamos szelfimániásokat. Olyan, még ma is halálos eszközök vannak még odabent, mint például
a Karom, egy hatalmas markolófej, amit a négyes reaktor felrobbanása utáni hetekben romeltakarításra és a radioaktív grafit eltakarítására használtak.
"A négyes reaktor felrobbanásakor a reaktortartály fedele olyan erővel lőtt ki, hogy a levegőbe repítette a 6-10 tonnás betontetőt, ami függőlegesen zuhant vissza az alatta tátongó üregbe. A reaktor fűtőrúdjai, a szabályozó rudak, a grafit és minden más szétterült a négyes reaktor körüli tetőkön. Ez a három, lapos betontető volt akkor a leghalálosabb hely a világon. A több tízezer röntgen (ez volt akkoriban a sugárzás mértékegysége) erősségű sugárzás gyakorlatilag néhány másodperc alatt halálra főzte azt, aki a tetőn állt. A karmot pedig arra használták, hogy letakarítsák a radioaktív hulladékot ezekről a tetőkről"
- mondta Maxwell a news.com.au újságírójának.
A Joker halála
Amikor a katasztrófa bekövetkezett, a világon senki sem tudta, hogy mit kellene tenni, hiszen soha korábban nem történt hasonló. A szovjetek először robotokat akartak használni, bevetettek egy holdjárót, amit rekordsebességgel raktak össze a szovjet holdprogram mérnökei, és kölcsönkértek egy robotot a nyugat-németektől is. A Joker nevű, sárga szerkezet persze azóta sem került vissza a tulajdonosokhoz, akik valószínűleg nem is igen kérték, miután megtudták az igazságot.
A baleset után a szovjet vezetés hosszú időn át titkolta, valójában mekkora a baj. Amikor a Jokert elkérték, a nyugat-németeknek azt mondták, a gép legfeljebb kétezer röntgennyi sugárzásnak lesz kitéve, pedig ennek legalább a tízszereséről volt szó. Ha a németek ezt tudták volna, megmondhatták volna a szovjeteknek, hogy a Joker nem segíthet, mert nem bír ki akkora sugárterhelést. A robot alig egy métert tett meg a tetőn, aztán kiégtek az elektromos rendszerei és maga is eltakarítandó hulladékká vált.
A szovjetek ekkor jöttek rá, hogy az életveszélyes munka legnagyobb részét emberi erővel kell elvégezniük, és legfeljebb egyszerűbb gépeket használhatnak, például egy hidraulikus markolót és a Karmot.
Miután a négyes reaktorra betonszarkofág került, és a szovjetek úgy érezték, többet már nem tehetnek, munkálatok során használt robotokat, járműveket, helikoptereket a kijelölt zónán belüli roncstemetőkbe vitték. Maxwell szerint ezeknek az eszközöknek egy része még ma is erősen sugárzó, és hogy a turisták mennyire mehetnek közel hozzájuk, az csak azon múlik, hogy az ukrán hatóságok szerint éppen mi elfogadható:
Van egy hatalmas roncstemető Pripjaty külterületén, ahová azok a járművek kerültek, amiket közvetlenül a baleset után használtak. Ezek még annyira radioaktívak, hogy esztelenség megérinteni őket
Találkozás egy mitikus szörnnyel
A Karom még ezeknél is veszélyesebb. Miután végeztek a romeltakarítással, a munkások megkeresték a Pripjaty körüli erdők legeldugottabb zugát, ahová még be tudtak menni a munkagéppel, ott leakasztották a markolófejet, majd otthagyták, azt remélve, hogy nagyon hosszú időn át nem fog senki sem rátalálni. Korábban alig egy tucat ember tudott egyáltalán a létezéséről is.
Maxwell is csak egyszer láthatta, amikor 2010 és 2011 között a terepen kutatott.
Saját vezetőt kaptam, mert tudósként voltam ott, nem pedig egyszerű turistaként. Volt egy nap, amikor harminchárom különböző helyet jártunk be. A vezetőm egyszer csak megkérdezte, akarom-e látni a Karmot, én meg csak visszakérdezni tudtam, hogy mi a fene az a Karom?
Amikor elmondták neki, hogy miről van szó, a kutató azonnal látni akarta. Még a zónát jól ismerő tapasztalt vezető is csak nagyjából tudta, hogy merre kell keresniük. Elautóztak néhány kilométerre Pripjatytól, majd néhány rossz irányba tett kitérő és visszafordulás után végre megtalálták azt az erdő közepi betonplaccot, ahol a Karmot évtizedekkel korábban hagyták.
Elképesztően radioaktív. Sok dolog van még ma is a zónában, ami képes megölni az embert, ha bizonyos ideig fizikai kapcsolatban van vele, de az összes közül a Karom legveszélyesebb. Ráadásul ez nincs körbekerítve, és nemhogy nem őrzik, de még csak egy figyelmeztető tábla sem áll mellette.
Maxwell úgy döntött, egy pillanatra bedugja a kezét a karmok közé, hogy megmérje mekkora a sugárzás az eszköz belsejében. Azt mondja, senkinek sem ajánlja, hogy utánacsinálja.
Aggódtam-e? Persze, hogy aggódtam. A vezetőm üvöltözött velem, hogy meg ne érintsem. Gyorsan bedugtam a kezem, és már húztam is volna kifelé, de nem volt egyszerű pontos mérési eredményhez jutni, annyira gyorsan pörgött Geiger-számláló. Mivel digitális kijelzője volt, alig tudtam róla olyan fotót készíteni, amelyiken nem üresnek látszott a műszer képernyője. Amikor végre látszottak a számok, kirántottam a kezem.
Maxwell sugárzásmérője 39.80 mikrosievert per órát mutatott. Viszonyításképpen: Magyarországon az átlagos háttérsugárzás 0,05 - 0,15 mikrosievert per óra, vagyis nem túl bölcs dolog túl hosszú időn át a Karom közelében tartózkodni. A mérés után a kutató a vezetője, és a sofőr csináltak néhány fotót egymásról a szörnyeteg mellett majd igyekeztek a lehető leggyorsabban, a lehető legmesszebb kerülni tőle.
Nem díszlet
A kutató tudja, óriási felelőtlenség volt a részéről, hogy csupasz kézzel nyúlt bele a sugárzó gépbe, még akkor is, ha csak néhány másodpercre. Elismeri,
magával ragadta az adrenalin, mert úgy élte meg a találkozást a Karommal, mintha egy mitikus lénnyel került volna szemtől-szembe.
Azt mondja ez az élmény késztette arra, hogy újragondolja a radioaktivitással fertőzött zónához fűződő viszonyát. Az addiginál sokkal tudatosabbá és óvatosabbá vált azzal kapcsolatban, hogy mit tehet meg odabent, pláne, hogy mihez érhet hozzá. Kényesen kerüli a túl poros helyeket, ahol könnyen ragadhatnak rá mikroszkopikus szennyezők. Tisztálkodásnál nagyon odafigyel, nehogy megsértse valamivel a bőrét, és soha sem eszik a szabad ég alatt.
Azt a kutató is elismeri, hogy a zónának vannak kevéssé veszélyes részei, de hozzáteszi, a rengeteg apró, de annál fontosabb szabályt ezeken a helyeken sem árt szem előtt tartani. Pedig az első tapasztalatok szerint az HBO sorozata miatt özönlő turistáknak fogalmuk sincs róluk. Sokan közülük úgy viselkednek, mintha nem tudnák, hogy a Csernobil sorozat valós eseményeket dolgoz fel, és nem díszletek között flangálnak. Rossz belegondolni, hogy mi történhet, ha közülük valaki, vagy valakik brahiból elkódorognak és rábukkannak a Karomra. Főleg hogy 2015 áprilisában egy videós csapat megtalálta az eszközt, és támpontokat is adtak a helyét illetően.
Kiemelt kép: iStockphoto
