Attól függően, hogy szeretjük-e, vagy ki nem állhatjuk a népszerűségük csúcsán álló szuperhősfilmeket, érezhetünk hálát vagy dühöt az első, 2000-ben bemutatott X-Men iránt. Noha a kilencvenes években is szép számmal készültek szuperhős-adaptációk a Fantomtól a Pengéig, Bryan Singer X-Menje új korszakot nyitott a műfaj történetében. Elég sztárt zsúfoltak bele és elég látványos volt hozzá, hogy kiemelje a szuperhősfilmeket a szubkultúrából, amelybe korábban tartoztak. És nem mellesleg hangsúlyosan egy sorozat nyitányának szánták: három évvel később már érkezett is a folytatás, az időközben ugyancsak bemutatott Pókemberrel együtt pedig ezek a filmek alapvetően meghatározták azt, ami ma körülvesz minket a mozikban.
Ám ahogy teltek-múltak az évek, éppen az X-Men filmek váltak egyre jelentéktelenebbé. A széria legnépszerűbb figurája, Farkas három spin-off filmet is kapott, amelyek közül csak az utolsó ér valamit. Az X-Mennel kapcsolatos legjobb döntés pedig az volt, amikor a producerek újraindították a sorozatot. Az X-Men: Az elsők új sztárokat állított csatasorba, James McAvoyt, Michael Fassbendert és Jennifer Lawrence-t, és a hatvanas évekbeli miliő is üdítő váltás volt az egyre jellegtelenebb "közeljövő" helyett. Aztán tudjuk, mi történt: az újraindított sorozatot összefésülték a régivel egy olyan időutazós, valóságkiradírozós történetben, amiből talán még a forgatókönyvírói sem értettek egy büdös szót sem. Sőt, az egészet megfejelték az Apokalipszis alcímű epizóddal, amiből mindössze arra emlékszem, hogy Oscar Isaac úgy nézett ki benne, mint Mr. Ooze a 95-ös Power Rangers-filmből.
Így jutottunk el a Sötét Főnixig, amiről tudni lehetett, hogy az utolsó X-Men film lesz, miután a Disney felvásárolta a gyártó Fox stúdiót, a további X-Men részek tehát már a Marvel-gépezet csavarjaiként készülnek majd. Sajnos Simon Kinberg, az előző két epizód írója és az új rendezője nem tudta méltóképpen elbúcsúztatni a sorozatot. A Sötét Főnixben ugyanazt a hetvenes évek derekán, illetve a nyolcvanas évek legelején megjelent képregényt vette alapul, amelyet egyszer már ő maga feldolgozott Az ellenállás vége alcímű részben. Arról a történetről van szó, amelyben a telekinézisre és telepátiára képes, vagyis eleve nagyon erős Jean Grey kozmikus sugárzás áldozatává válik. Nem hal meg, hanem még erősebb lesz, az új hatalmát azonban már nem tudja irányítani, és elhatalmasodik rajta a téboly.
Kinberg új olvasatában - az előzőről szót se ejtsünk, Az ellenállás végében egyáltalán nem vették komolyan az alaptörténetet - a Sötét Főnix valójában Jean Grey felnőtt énje, aki szembesül mélyre temetett, gyerekkori traumáival.
A film kezdete biztató: a "kozmikus sugárzás" nyilvánvalóan értelmetlen marhaság, viszont látszólag az alkotók is inkább a poszttraumás stressz, illetve súlyosabb mentális betegségek szimbólumaként tekintenek rá.
Mindez összekapcsolódik a "pusztító nőiség" kimeríthetetlen toposzával, amelyet a fősodorbeli Hollywood feminista reneszánszában illő volna megnyugtató módon lezárni, illetve felülírni.
A Sötét Főnix a szánkba is rágja, hogy ezúttal női szuperhőstörténetet fogunk látni. Mystique (Jennifer Lawrence) számon kéri Xavier professzort (James McAvoy), hogy miért nem hívják X-Womennek a csapatot, ha már folyton a nők hárítják el a veszélyt. A konfliktus pedig éppen Xavier múltbeli hazugsága miatt válik súlyosabbá, vagyis az önhitt férfi sodorja veszélybe a nőket, akikért elvileg felelősséget vállalt. Mint mondtam, az alaphelyzet ígéretes, a folytatásban azonban az író-rendező Kinberg egyszerűen hülyének nézi a szereplőket, akik pont azokat a hibákat követik el, amelyek elkerüléséről folyton szónokolnak. Csak egy példa: Xavier és Küklopsz megbeszélik, hogy nem fogják ártatlan emberek életét kockáztatva nyíltan megtámadni az épületet, ahol Jeant sejtik, majd pontosan ezt csinálják.
Ráadásul Kinberg kevésnek érezte egy filmhez a képességeivel birkózó, a szeretteit veszélybe sodró Jean Grey kálváriáját, ezért a Föld elleni invázióra készülő földönkívülieket szőtt a történetbe, élükön a lárvaszerűre sminkelt Jessica Chastainnel. A nagyszerű színésznő jobban járt volna, ha teljesen kivágják őt a filmből - mint ahogy nemrég megtörtént vele a kettővel ezelőtti Xavier Dolan-film esetében -, mert így végül dobogós lett a "szuperhősfilmben legméltatlanabbul kezelt sztárok" képzeletbeli, de meglehetősen népes versenyén.
A Trónok harcából ismert Sophie Turner sem kap valódi lehetőséget a kibontakozásra, semmit nem mutathat meg ugyanis abból, hogy Jean Grey számára a Sötét Főnix ereje eleinte a nőiség megélését jelenti, és csak később alakul át destruktív erővé. McAvoyt és a pár percre beugró Fassbendert természetesen öröm látni, de nem tudtam szabadulni a gondolattól, hogy az ő tekintetük is folyton a kijáratot kereste a forgatás során.
Végeredményben pedig a film feminista ígérete is hazugságnak bizonyul: hiába a női főhős, Jean Grey jobbára passzívan sodródik a nála bölcsebb férfiak oltalmát keresve vagy tanácsait követve.
Arról nem is beszélve - elnézést a visszafogott spoilerért -, hogy a történet ezúttal is a nőkből csinál áldozatot, és a férfi hősöknek tartogatja a békés visszavonulás lehetőségét.
A Sötét Főnix tehát amiatt kelt igazán csalódást, mert sem a remek felütés keltette várakozásoknak, sem az X-Men sorozat szép hagyományainak nem tud megfelelni. Említésre alig méltó, felesleges folytatása ez egy olyan szériának, amelynek egy-két része - mindenekelőtt a sötét és súlyos X-Men 2 - a kétezres évek óta tartó szuperhőstrend legjobb darabjai közé tartozik.
X-Men: Sötét Főnix (Dark Phoenix), 2019, 113 perc, 4/10
