Rögtön egy vallomással kell kezdenem. Nekem a Cinema Paradiso annak idején kimaradt. Tulajdonképpen nem tudom, miért, hiszen nagyon szeretem az olasz filmeket, és különösen szeretem a kisvárosi miliőben játszódókat– mint például Fellini Amarcordja, vagy a Neruda postása. Philippe Noiret pedig véleményem szerint minden idők egyik legjobb és legszerethetőbb színésze, akit bármiben öröm nézni. Ha már a színészeknél tartunk, a filmben akad még egy ismerős arc. A mozi tulajdonos Spaccaicót nem más alakítja – méghozzá remekül –, mint Enzo Cannavale, akit a magyar nézők a Piedone-filmek Caputójaként szerettek meg. Az alkotók közül fontos még kiemelni Ennio Morriconét, akinek a zenéje mindig telitalálat.
Giuseppe Tornatore író-rendező önéletrajzi elemekkel fűszerezett filmje a mozi hőskorának állít emléket. A hadiárva Toto egy kis szicíliai városkában él. Mindene a mozi, a filmek teljesen rabul ejtik.
A mozi nem csak szórakozási lehetőség a városka lakóinak: közösségi tér és kapcsolat a külvilággal.
A kisfiú összebarátkozik a magának való mozigépésszel, Alfredóval, aki afféle apafigurává válik az életében. Toto megtanulja a vetítő gép kezelését, és amikor egy tűzvész következtében Alfredo megvakul, a kisfiú veszi át a munkáját. Gyakorlatilag a moziban nő fel, szimbolikus, hogy még a szüzességét is ott veszíti el. Közben filmtörténeti utazáson veszünk részt: Jean Gabintől Totón át Antonióig sorra felvonulnak a legnagyobb mozisztárok, rendezők és filmek, miközben a moziba járó közönség,
az egyes nézők közti viszonyrendszerek változásain keresztül, és a fel-felvillanó filmhíradó részletek jóvoltából nyomon követhetjük a történelem és társadalom változásait.
De azt is láthatjuk, hogy nyílik ki a világ: a film elején a helyi pap még akkora hatalom, hogy minden filmre előnézési joga van, és csengővel jelzi a gépésznek, melyek azok a részletek, amelyek túl erkölcstelenek. Ezeket Alfredo gondosan kivágja. Ám a világ változik, és szűk tíz év elteltével már nemhogy a csókjelenetek nem végzik a padlón, a sokkal merészebb pillanatokat sem lehet kicenzúrázni.
Totóból felnőtt lesz. Miután élete szerelmétől elszakítják, mert a lány gazdag szülei nem akarnak egy egyszerű mozigépészt vejnek, Alfredo biztatására a fiú hátat fordít szülővárosának, ahol munka alig van, kilátás pedig még kevesebb, és Rómába költözik, ahol sikeres filmrendező lesz belőle.
„Menj el innét. Hagyd el ezt az elátkozott vidéket.” – mondja az öreg mozigépész. „Hogyha nap mint nap itt töltöd az életedet, a végén úgy érzed, hogy ez a világ közepe. Úgy érzed, hogy itt soha nem történik semmi. Aztán elmégy. Egy évre, kettőre... És amikor visszajössz, minden megváltozott... Hosszú időre kell elmenni ahhoz... hogy visszatérve megtaláld a tieidet és a földet, ahol születtél.”
Totó vissza sem néz, harminc éven keresztül nem tér haza, édesanyjának, húgának Rómába kell menni, ha találkozni akarnak vele. Alfredo halála kell ahhoz, hogy Toto legyőzze az ellenérzéseit, félelmeit, és hazatérjen. Minden úgy történik, ahogy Alfredo megjósolta. Totó hirtelen megtalálja mindazt, amiről azt hitte, már rég elveszett. A régi arcokat, a régi plakátokat, filmeket, a régi kameráját. Sőt, még a régi szerelmét, Elenát is, hogy kibeszélhessék, miért történtek a dolgok úgy, ahogy, és egy utolsó, szenvedélyes együttlét után végképp lezárják kapcsolatukat.
Bármekkora is azonban a nosztalgia ereje, bármennyire is kételyek merülnek az immár idősödő férfiban, az élet könyörtelenül tudatja vele, hogy a múltat nem lehet feléleszteni, vagy újraélni.
Elena férjnél van, anya: bármennyire is ott ég mindkettejükben még a régi láng, szó sem lehet közös jövőről. Nekik csak közös múltjuk van. Az imádott Cinema Paradiso pedig hat éve bezárt, új tulajdonosa pedig lerombolja, hogy parkolót létesítsen a helyén. A film egyik legmegindítóbb jelenete, amikor összegyűlnek mindazok, akik fontosak voltak a mozi életében, a volt tulajdonos, Toto az egykori gépész, és a törzsvendégek, hogy végignézzék, amint felrobbantják a városuk „szívét”.
A Cinema Paradiso nekem kicsit olyan volt, mint amikor megérkezel valahova, ahol még soha nem jártál, és mégis, azonnal otthon érzed magad. Ismered a színeket, a zamatokat, a hangulatokat, a szagokat, az embereket. És nem azért, mert olyan lenne, amit már ezerszer láttál. De van valami nagyon mélyen, a tudatalattiban húzódó érzés, hogy hiába élnek ezek az emberek Szicíliában, több ezer kilométerre, hiába kitalált szereplők, mégis összetartozunk, mert az alapvető életélményeink, a történelmünk, az egzisztenciális válságaink ugyanazok, csak más-más köntösben.
