A dramedy műfajának megfelelően egyszerre szórakoztat és ad át mélyebb mondanivalót a produkció, amiben a legnagyobb sztárok minden szinten odateszik magukat. Kritika.
Azt már egy korábbi cikkünkben megénekeltük, hogy legyen akármilyen megosztó Zámbó Jimmy személye és a művészete is, A Király című sorozat nagy feladatot vállalt magára. Egyszerre egyfajta sors- és szociodráma, életrajzi-fikciós alkotás, és a 80-as, 90-es évek vadszocialista, majd -kapitalista Magyarországának hiteles bemutatója. És ezt a lécet ráadásul meg is ugorja! (Cikkünk megjelenése óta ráadásul még tovább emelte a tétet.)
Nos, az RTL másik saját gyártású, fizetős platformra szánt nagyszabású sorozata, A Nagy Fehér Főnök hasonlóan merész. A dramedy műfaj egyszerre fajsúlyos és vicces volta ellenére szeretné megmutatni a XXI. századi magyar kisvárosi lét nehéz, nyomorúsággal és főleg előítéletekkel teli világát úgy, hogy megoldási javaslatot is kínál arra, hogyan lehet ezt a létállapotot túlélni – akár még jól is érezni magunkat benne.
Az alapsztori szerint Csikós Nándit (Lengyel Tamás), az élet rossz végén álló vidéki kisembert éppen kirúgják a munkahelyéről – szerinte rasszista megjegyzés miatt, valójában mert egy tróger. Ezután nem sokkal meghívják Nádai Anikó talk-showjába (gyönyörű RTL-es cameo), ahol szembesül vele, hogy öccse, Ottó immár a húga, Brigi (Rujder Vivien). (Eközben látjuk a fél falut, ahogyan a showt nézik kora este, ami miatt a filmbeli csatornát valószínűleg jól megbüntetik oda nem illő tartalom miatt, de ez mellékes, a sorozat sem tér ki rá, csak gondoltam, megemlítem, hol élünk.)
A sokk hatására hősünk a kamerák előtt veri meg testvérét válogatottan durva (hálistennek kellően és hitelesen szókimondó) szitkozódás közepette, majd még jobban kitagadja, mint amennyire addig tette. Briginek viszont eltökélt szándéka, hogy visszatér szülőhelyére, azaz együtt fog lakni bátyjával, innentől pedig futószalagon jöhetnek a konfliktusok. Főleg mivel kettejük mellett ott van Nándi fia, a sokkal elfogadóbb (bár nagy lelki hullámvasutat megjáró) Botond, és volt felesége, a talán még kirekesztőbb Rita. Emellett Nándi tartozik a helyi maffiózónak és bandájának, erre pedig már csak finom ráadás a válogatott kocsmatöltelék csapat, a főhős egyetlen kvázi menedéke nem épp polgári élete elől. (A további főbb szerepekben olyan színészeket látunk – a teljesség igénye nélkül –, mint Ötvös András, Fekete Zsolt, Pápai Rómeó, Gáspár Tibor és Farkas Franciska.)
Aprólékosan összeszedték, mennyi valódi problémát lehet bemutatni ezeken a szituáción és az adott karaktereken keresztül, és a sorozat több mint fele után úgy tűnik, elhatározták, hogy ezt következetes szocioábrázolással végig is viszik. Amilyen társadalmi sajátosságokat és problémákat egy mai magyar falu/kisváros életén keresztül be lehet mutatni, azt a történet igyekszik maradéktalanul megtenni. Romák, melegek, munkanélküliek, a társadalom perifériáján lévők – A Nagy Fehér Főnök az összes ziccert nagyon szépen előkészíti, és a legtöbb gólt be is rúgja. Finom bónuszként olyan társadalmi csoportok „kisebbségivé” válásának lehetőségét is felvillantja, mint az értelmiség vagy a toleráns liberálisok.
Gyorsan hozzá kell tenni, hogy nem tudná ezt megtenni, ha nem lenne hozzá egy remek színészgárdája, élén a manapság egyik legfoglalkoztatottabb, és minden szerepében brillírozni képes Lengyel Tamással. A nagyobb hangú, mint amennyire éles eszű, félig a periférián tengődő „egyszerű” srác karaktere persze ismerős lehet korábbi pályafutásából, de sem a forgatókönyv, sem maga Lengyel nem engedi meg, hogy itt is A mi kis falunk karikatúraszerű Gyuriját kapjuk. Helyette Nándi egy hús-vér figura, emberi gyengeségekkel, vállalhatatlan beszólásokkal, de részről-részre kibontakozó, ügyesen felépített karakterfejlődéssel. (Talán nem spoiler elárulni, hogy arra nem lehet egy komplett, nyolcrészes sorozatot felhúzni, hogy a szalonnáci karakter minden epizódban bucira veri nővé operált testvérét – még ha sajnos a magyar valóságban el is tudunk képzelni hasonló élethelyzetet.)
Rujder Vivien szépen alakítja a nagyon is nőies, de tökéletesen határozott (a sorozat egy pontján mókás öndefiníciója szerint: „tökös”) transznemű testvért. Az nem az ő hibája, hogy a forgatókönyv néha kicsit „elszáll”, és a bizonytalan, a nőiességével még mindig sokszor csak ismerkedő karakter bizonyos szituációkban indokolatlanul kiemeli, olykor kicsit ki is használja új testi adottságait. Itt, és még néhány szituációban (pl. Botond néha követhetetlenül gyors színeváltozásaiban vagy a közösség papjának látványosan semmitmondó karakterében), a sorozat kissé felszínes és elnagyolt tud lenni, de az ezeknél sokkal finomabb karakterábrázolások kárpótolnak.
Olyan dolgokra gondolok itt, mint például az „integrálódott” roma karakter, aki – olykor bizony szomorú és megható módon – rezignáltan azonosul, sőt: ért egyet a társak rasszista megnyilvánulásaival. (Az sem az „arcunkba tolják”, hanem igyekeznek finoman érzékeltetni, hogy Zoli egyszersmind az egyetlen igazán életképes és magával leginkább rendben lévő figura a „többségi” környezetben.) De A Nagy Fehér Főnökig kellett várni arra is, hogy egy sorozat értelmesen és hitelesen tudja bemutatni, a pezsgő nagyvárosba felkerülő vidéki figuráját. A kínzóan rossz TV2-s Bödörék után végre nem Stohl András Szeszélyes évszakokba is kevés, kínos eszetlenkedését látjuk, hanem az első részben Lengyel Tamás nagyon finom, apró mozdulatokban megmutatkozó óvatosságát, bizonytalanságát az addigi életterétől merőben szokatlan környezetben. A néha harsány vígjátéki elemek mellett ezek szolgáltatják a dramedy drámai részét és meglehetősen erős szocioábrázolását.
A sorozat színvonalának említésekor az sem elhanyagolható, hogy (A Királlyal együtt) végre eljött a magyar sorozatokban is a „lassulás” korszaka. Azaz amikor a készítők egy jelenetet nem csak ötlettelenül az orrunk elé dobnak, hanem – olykor kifejezetten szép és érzéketes képeken keresztül – tisztességesen fel is építik, ezáltal adva súlyt a mondanivalónak. Az ilyen megoldások akár öntudatlanul és belénk ivódnak, és sokat tesznek hozzá a befogadáshoz – nem mellékesen értelmes, felnőtt emberként kezelik a nézőt, ami hálás dolog a mai tévés kínálatban.
Az már a nyolcrészes sorozat felén túl is látható, hogy A Nagy Fehér Főnök nem szűkölködik drámában és mélyebb gondolatokban, de ha hinni lehet az itt-ott elcsípett készítői félmondatoknak, ennél komolyabb fordulatok is jönnek. Ez a sorozat nem ajánlott annak, aki azt gondolja, hogy „végre jól megkapják a cigányok/buzik/zsidók/libsik” egy magyar produkcióban, de azoknak sem feltétlenül, akik arra várnak, hogy a nyolcadik rész végére minden, egykor szélsőséges és gyűlölettel teli figura belép a TASZ-ba (vagy akár a Roma Komába). De aki fajsúlyos témákat nézne jó magyar mozgóképes alkotásban, és eközben akár még időnként röhögne is egyet a különféle társadalmi rétegek csetlés-botlásain, bátran vágjon bele A Nagy Fehér Főnökbe – meg fogja hálálni a sorozat.
