Bruce Willis megtanít újra hinni a szuperhősökben

Félig belesüketültünk a Marvel-gőzhenger dübörgésébe, és nem is emlékszünk már azokra az időkre, amikor a szuperhősfilmek még nem számítottak biztos befektetésnek és a lehető legnépszerűbb szórakozásnak. A kétezres évek elején egy szuperhősfilm kockázatosnak minősült, bár a Penge vagy az X-Men sikere már előrevetítette a műfaj későbbi virágzását. M. Night Shyamalan, kihasználva, hogy a Hatodik érzék elképesztő nemzetközi bevételei után bármilyen filmet rábíztak volna, ekkor írt forgatókönyvet korábbi szuperhősös ötletéből.

A 2000 novemberében bemutatott A sebezhetetlen pedig a mai napig az egyik legjobb szuperhősfilm, ami valaha készült.

Kezdjük ott, hogy A sebezhetetlenben, fősodorbeli hollywoodi filmtől szokatlanul, csak súlyosan boldogtalan emberek szerepelnek, akik idegenül mozognak a saját életükben. A férfi, akiből a történet végére szuperhős lesz, szánalmas, kisszerű figuraként mutatkozik be, amikor gyorsan leveszi a jegygyűrűjét a vonaton mellé ülő, vonzó nő miatt. A szuperhősszerep felvállalását pedig azóta sem láttuk ilyen gondosan bemutatott pszichológiai folyamatnak: az áldozatszerephez való görcsös ragaszkodásról, annak átörökítéséről, szeretteink megnyomorításáról és mélyre temetett identitásdarabkák felszínre hozásáról szól a történet. Már ennyi is is elég lett volna egy különleges filmhez, de A sebezhetetlen alternatív nemzeti hőseposzként - lásd a kulcsfontosságú philadelphiai helyszínt - és a terrorizmus évtizedét egy évvel 2001. szeptember 11. előtt beharangozó közérzetfilmként is mestermű volt és maradt.

Az Üveg ennek a nagyszerű filmnek, Shyamalan legjobb rendezésének folytatása, de ez a Shyamalan már rég nem az a Shyamalan. Kevés olyan rendező van, akinek a mélyrepülését olyan gondosan dokumentálta volna a filmes sajtó, mint az övét. Az egykor Hollywood megmentőjének kikiáltott rendező a kétezres évek második felétől kezdve bukást bukásra halmozott, míg végül már csak egy kis költségvetésű horrorfilmet mertek rábízni. A látogatás azonban újra kreatívnak és tettre késznek mutatta őt, így aztán a Széttörve című filmjéhez már újra meg tudott nyerni egy sztárt, James McAvoyt főszereplőnek - és csak a stáblista előtti jelenetben leplezte le, hogy valójában A sebezhetetlen folytatásának ágyazott meg a filmmel.

Az Üveg tehát egyszerre folytatja A sebezhetetlent és a Széttörvét azáltal, hogy összetereli a két film főszereplőit: az önbíráskodó hős, David Dunn (Bruce Willis) a többszörös személyiséggel bíró, pszichopata sorozatgyilkos, Kevin (McAvoy) után nyomoz, míg végül a hatóságok mindkettejüket bezárják arra a pszichiátriára, ahol a Dunnt egykor felkutató terroristát, Elijah Price-t (Samuel L. Jackson) is kezelik. Ez az intézet a történet legfontosabb helyszíne, a három férfi mellett pedig a pszichiáterük válik kulcsfigurává. Dr. Staple (Sarah Paulson) megrögzötten próbálja bizonygatni Dunnéknak, hogy nincsenek természetfeletti képességeik, csak súlyos traumák hatására hitették el magukkal, hogy szuperhősszerű lények, kényszerképzetük pedig annyira eluralkodott rajtuk, hogy a testi erejüket is megnöveli.

Kétféle szuperhős-értelmezés vetélkedik egymással a filmben: a pszichiáteré, aki hajmeresztő véletleneket is elfogad, hogy képviselhesse a racionális világképet, és Elijah Price-é, aki ugyancsak racionálisnak látja a szuperhősöket, csak éppen az emberi teljesítőképesség valódi lehetőségeit megmutató, az evolúció magasabb lépcsőfokán álló lényekként tekint rájuk.

Az Üveg igazi konceptuális szuperhősfilm, amelyben a szereplők a játékidő tetemes részében a különféle szuperhős-értelmezésekről és a szuperhős-identitás kialakulásának lelki feltételeiről beszélgetnek.

A három különleges képességű ember mellett szövetségeseiknek, Dunn fiának, Elijah anyjának és a Kevin rabságából kiszabaduló, a férfival ellentmondásos kapcsolatot ápoló diáklánynak is fontos szerep jut ebben a terápiás folyamatban.

Ám ezek a helyenként hatásos, máskor idegesítően ostoba elmélkedések csak ideig-óráig tudják feledtetni a tényt, hogy Shyamalannak sajnos nem volt pénze látványos, akciódús szuperhősfilmre. Ez önmagában nem volna baj - sőt, a visszafogott akciózás ma felüdülésként hat a műfajban -, azonban a helyette bonyolított cselekmény sem válik kifejezetten izgalmassá, mert pontosan tudjuk, hogy Elijah Price úgyis túljár az őrzésével megbízott, hibát hibára halmozó pszichiáter eszén. És persze csalódnánk Shyamalanban, ha nem dobna be ezúttal is egy olyan filmvégi csavart, amely átértelmezi az addig látottakat, ám az utolsó fordulat átgondoltságában, eleganciájában vagy hatásában nyomába sem ér A sebezhetetlen vagy a Hatodik érzék emlékezetes zárlatainak.

Mintha a rendező már forgatás közben úgy érezte volna, hogy A sebezhetetlenhez hasonlóan okos és jelentős szuperhősfilm formálódik a kezei között - erre utalhat a saját magának kiosztott, érthetetlenül nagyra növelt szerep -, és fontoskodása miatt végül könnyebb csalódni a filmben. Az Üvegből valóban nem lesz olyan maradandó darab, mint A sebezhetetlenből, mégis vétek lenne figyelmen kívül hagyni az érdemeit. David Dunn és fia bonyolult és szép kapcsolatát az előzmény után Shyamalan ezúttal is érzékenyen mélyíti el. Kár, hogy Bruce Willis visszafogott alakításához nem igazán illenek James McAvoy személyiségváltogató magánszámai, külön-külön azonban őket és a rezzenéstelen arccal is figurája minden tragédiáját felidéző Samuel L. Jacksont is öröm nézni.

Az Üveget viszont elsősorban azoknak érdemes megnéznie, akiket az egyre unalmasabb szuperhősfilmes dömping ellenére még foglalkoztat a szuperhősfigura pszichológiája és a műfaj lényege, a modern tömegtársadalom szorongásaira adott fikciós gyógyír. A történet egyetlen valódi hőse, David Dunn szomorú és fáradt tekintetébe belenézve meglátni a szuperhőstörténetekbe kódolt tragédiát. Akit érdekel a műfaj, hálás lesz ezért.

Üveg (Glass), 2019, 7/10