A mai napig meglep, hogy milyen fainul alakul a balatoni gasztronómia, meg úgy egyáltalán az egész vendéglátás a nagy tavunknál. Emlékszem, 20 évvel ezelőtt (istenem de szörnyen hangzik már ez is!) a fehérköpenyes-hajhálós nénik egyenlángosától, gofrijaitól fuldoklott a part, és a „mais bitte” kiáltásoktól volt hangos, a beljebb fekvő beülős éttermek legkiválóbb fogásai pedig kimerültek a bolognai spagettiben és a marhapörköltben.
A dél-amerikai mélytengeri barátunkról, a hekkről nem is beszélve. Manapság azonban tökéletes egyensúly teremtetett, hiszen
akadnak még bőven a múlt század gyöngyszemeiből, viszont fel kell kötniük a gatyájukat, mert elözönlötték a minőségi helyek előbb az északi, majd szép lassan a déli partot is.
Az idei nyáron folyamatosan kutattuk azokat a helyeket, amelyek még nem folytak a csapból is, nem a legcsillogóbb fine dining próbálkozások, hanem azok az éttermek, ahova muszáj egyszer eljutnia minden Balatonon ebédet, vagy éppen vacsorát vadászó nyaralónak.
Az első ilyen éttermünk az Echo Luxury Residence-hez tartozó Karolina Fűszerkert étterem volt, ahol megtaláltuk a tó egyik legszebb panorámájával rendelkező teraszát.
Az étterem mostani formájában nem régóta létezik, eddig a körülötte lévő luxusapartmanokat szolgálta félpanzióval, majd elindult az a la carte is, de teljes pompáját mostanra érte el, amikor is hazacsábították Svájcból Horváth Ákos séfet, aki elképesztően megtalálta a hangot a hely szellemiségével.
A mai munkaerőhiányos állapotokban Ákos ittléte egy csoda. Egyrészt a Fűszerkertnek, hogy hazacsábítottak egy évtizede Svájcban biztos nem létminimum alatt élő séfet, másrészt Ákos szempontjából is, hiszen mehetett volna egymillió helyre a tapasztalatával, de ahogy hallottam, a hatalmas méretű Carlos nevű kutyájának elhelyezése is döntő volt.
Közel 20 évet töltött el Ausztriában, Németországban, Franciaországban és Svájcban olyan séfek mellett, mint például Christian Jürgens (3 Michelin-csillag) vagy Harald Wohlfahrt (3 Michelin-csillag).
Az étlap az új séffel együtt nyilván belecsapott a lecsón túliba, és egy olyan választék kerekedett, ami annyira izgalmas lett, hogy rohadt nehézzé teszi a választást. Előételnek ránéztünk a halkocsonyára, aminek a nevétől kiráz a hideg, de már sokszor megfogadtam, hogy a gasztronómiában nem hagyok ki semmilyen lehetőséget, kivéve ha rosszullétig ettem magam. Kár is lett volna kihagyni, mert bár biztos nem fogok minden másnap reggelire halkocsonyát tolni a kávéhoz, de meglepően izgalmas és üdítő kis előétel.
Alapvetően három leves van: egy ragu-, egy hús- és egy szezonális krémleves, ami akkor épp kovászosuborka-krémleves volt kolbászchipszel. Utóbbira esett a választás, mivel van egy bizonyos hőmérséklet, ami felett nem akkora flash húslevesezni, egy hideg koviubileves pedig kifejezetten jól hangzik. A szemem már sokszor találkozott ezzel a kombóval, de még sosem kóstoltam.
Kifejezetten jól állt neki, hogy kicsit darabos, elképesztően frissítő a savanykásságával, és a kolbászchips akkora pontot tesz az i-re, hogy majdnem el is takarja azt. Elgondolkodtam utána, hogy egy ilyen 5 literes dunsztosüvegnyi koviubit letolok én is itthon a mixerrel.
A főétel már komoly kihívás volt választás-ügyileg, itt nem játszottak az időjárási tényezők. Olyan kihívók voltak, mint a tőkehal tökmagolajban posírozva rukkolás burgonyapürével, vagy a fogas édes-mustáros kéregben sütve, medvehagymás rizottóval.
Végül a tagliatelle mellett döntöttem tigrisrákkal és paradicsom-variációkkal, mert érdekelt, mit tud egy nem szószbázisú tészta itt a Balaton felett. Nem csalódtam,
az egyszerűség gyönyörűen járja át ezt a kaját, a rák az ugye rák, nem túl nehéz elrontani, de a paradicsom-variációk meglepően társultak a tésztához azzal, hogy csak simán megsütve össze lettek keverve a tésztával. Tök jó!
A desszerthez érve már rengetegszer szóba jött a túrógombóc. Ezen a ponton meg is jegyeztem, hogy már megszámolni sem tudom, hány helyen hallottam azt, hogy a sajátjuk a legjobb túrógombóc a világon. Az is igaz, hogy ahol ezt hallottam, ott tényleg mindig az aktuálisan legjobb túrógombócot ettem. Szerintem volt már vagy 3 cikkünk, ami úgy kezdődött, hogy „az ország legjobb túrógombóca”, és ez tényleg így volt!
Nyilván rámentem azonnal arra a bizonyos gombócra, ami elég bizalomgerjesztően érkezett ki elém. Hogyan is fogalmazzam meg újra, hogy ez volt a legjobb túrógombócom? Meg ez különben is hogy hangzik? Nos, kezdjük azzal, hogy az állag ez a habbaharapós, ultrapuha, mennyei, amitől királyi lesz egy ilyen gombóc.
Itt már csak az extrákon megy általában a matek. Láttam már kristályosított tárkonyos, lilakáposztás, cseresznyepálinkás, sőt chilis-csokis túrógombócot is, és mind nagyon rock'n'roll volt, de ebben a gombócban nem találunk extrém dolgokat, hanem megszokott barátokat kicsit felpumpálva, amitől olyan jól áll össze az egész, hogy felsírok.
Barack és vaníliás tejföl, ami kicsit fel van habosítva, hogy tovább mélyüljön a mennyei stiló, majd meglepi csomagokként az alján epervelő bukkan fel, ami észhez térít a következő falatig. És ami még plusz pont, hogy ez egy baromi nagy gombóc, akkora, hogy elfekszik a tányéron, valami elképesztően lazán. Az ember elirigyli tőle ezt a flegma elterülést.
Bravó gombóc, bekerültél a túrógombócok halhatatlanság-csarnokába!
Az ételélményhez még párosul ugye a pazar panoráma is, amit csak éppen egy picit takar balról az egyik apartmanház, de ha az ember itt is száll meg, akkor ennyi oka se lehet a panaszra, hiszen majdnem az összes apartmanból vadállat kilátás nyílik az egész belátható tóra. A szobák gyönyörűek, az erkélyek hatalmasak, az étel fenomenális... Hát mi kell még, kérem?
