Képzeljük el azt a filmet, amelynek első perceiben egy prostituált levetkőztet egy tizenkétéves-forma fiút, hátrahanyatlik az ágyon, magára húzza a gyereket, és elveszi a szüzességét. Ez a film a Sweet Sweetback's Baadasssss Song, a rendező Melvin Van Peebles, a megrontott kisfiút pedig a fia, Mario játssza.
Talán ennyiből is látszik, hogy a Sweet Sweetback ma nem készülhetne el. Jóllehet, számos vívmánya alapvető szerepet játszott abban, hogy napjainkban a fekete alkotók sokkal több lehetőséghez jutnak Hollywoodban, mint régen. Ha végigtekintünk az idei Oscar-jelölteken, és olyan filmeket találunk, mint a fekete stábbal forgatott, a feketéket érő hatósági rasszizmusról szóló Judas and the Black Messiah, akkor joggal következtethetünk arra, hogy az ötven évvel ezelőtt, 1971 áprilisában bemutatott Sweet Sweetback hatása jelentős.
A fekete mozi Krisztusa
Apropó, Fekete Messiás: így is nevezték Melvin Van Peeblest, miután a Sweet Sweetback kirobbanó sikert aratott az Egyesült Államokban. Filmjéhez kapcsolják a blaxploitation filmciklus elindítását - egy későbbi interjúban a rendezőt úgy mutatják be, mint aki nélkül a blaxploitation olyan lenne, mint a Biblia Jézus Krisztus nélkül. A hetvenes évek elején kialakult blaxploitation filmek fekete közönségnek készültek, fekete hősökkel, mindenféle műfajban. A kifejezésben benne rejlő "kizsákmányolás" (exploitation) vonatkozik e filmek gátlástalan, erőszakos, erotikusan túlfűtött történeteire és az afroamerikai nézők vágyainak szemérmetlen beteljesítésére is arról, hogyan akarják látni magukat a vásznon. Erősnek és győztesnek, nem a fehér ember segítőjeként, történelmi filmek rabszolga karaktereiként vagy fenyegető ellenségként.
A blaxploitation ugyanakkor ellentmondásos jelenség.
A fekete közönség pénzét a leggyakoribb esetben fehér producerek és stúdiófőnökök zsebelték be, akik gondosan kiszámított, a fekete büszkeséget kanalas orvosságként adagoló filmekkel hűtötték le a polgárjogi mozgalmak csúcséveiben izzó kedélyeket.
A Shaft vagy a Foxy Brown menő gettósztorijaiban véletlenül sem merülne fel, hogy a feketéknek valójában nem egymással vagy piti fehér bűnözőkkel van problémájuk, hanem a Rendszerrel, amely totális kontrollt gyakorol felettük - immár a szórakoztatásukról is gondoskodva.
Ám a "fehér blaxploitation" hamisságával szembe helyezkedve készültek a rendszerszintű problémákat boncoló, kompromisszummentes, politikus filmek is: a Ganja és Hess Bill Gunntól, a Coonskin Ralph Bakshitól, és persze mindezek előtt a Sweet Sweetback's Baadasssss Song. Időben is ez volt a legkorábbi, és eszmei értelemben, radikalitásával, politikus karakterével, fésületlenségével mintát adott a radikális fekete filmeseknek, akik már csak azért sem akartak szabálykövető, a bevett műfaji kódok és képi stílusok mentén fogalmazó filmeket készíteni, mert azokat alapvetően a fehér Hollywood alakította ki.
Francia művészt vártak, chicagói fekete fiú jött
Melvin Van Peebles kívülállóként került a filmszakmába az ötvenes években. Állítása szerint - amit érdemes fenntartással kezelni, mert nagy mesemondó hírében áll - azután kapott kedvet a filmezéshez, hogy fotósorozatot készített a San Franciscó-i villamosvonalról, ahol technikusként dolgozott, fotóit pedig az egyik utas rendkívül filmszerűnek, őt magát tehetségesnek nevezte. Ezután elolvasta Szergej Eisenstein tanulmányait a filmnyelvről, és belevágott a rendezésbe. Rövidfilmjei Európába is eljutottak, az új hullám lázában égő francia filmrajongók különösen kedvelték őket. Van Peebles akkoriban éppen Franciaországban élt, ahol öt regényt írt (!) és csillagászatból doktorált (!!).
Francia gyártásban készült első nagyjátékfilmje, a Story of a Three-Day Pass, egy fekete amerikai katona és egy francia nő botrányos kapcsolatáról. A filmet amerikai filmfesztiválokra is meghívták, a szervezőket pedig Van Peebles szerint teljesen meglepte, hogy nem egy francia művész, hanem egy chicagói fekete fiú a rendező. Lehetőséget kapott Hollywoodban is: stúdiópénzből forgatta a Watermelon Man című vígjátékot, amelyben egy rasszista fehér férfi egyik reggel arra ébred, hogy feketévé változott. A klasszikus hollywoodi film blackface-gyakorlatával szemben, amely szerint fehér színészeket maszkíroztak feketére, ha színes bőrű figurát játszottak, Van Peebles filmjében a fekete főszereplőt, Godfrey Cambridge-et sminkelik fehérre az első jelenetekben. Nyilvánvaló, mi érdekelte a rendezőt: a feketék rasszista ábrázolási konvencióinak, reprezentációs gettójának felszámolása.
Nem csoda, hogy ilyen szándékok mellett a film nagyot bukott, Van Peeblesnek pedig senki nem akart pénzt adni a következő filmjéhez. A Sweet Sweetbackre így egyedül szedte össze a költségvetést, saját megtakarításaiból, baráti kölcsönökből finanszírozta (Bill Cosby adott neki ötvenezer dollárt). Nemcsak legyártani, bemutatni sem volt könnyű a filmet. Az Egyesült Államokban mindössze két mozi volt hajlandó műsorára tűzni, így volt egy-egy vetítése 1971. március végén Detroitban, majd április elején Atlantában.
Ezeken a Sweet Sweetback hisztérikus sikert aratott, úgyhogy április végén New Yorkban már hagyományos mozibemutatót kaphatott. Végül 15 millió dollárt hozott, becslések szerint százszor annyit, mint amennyiből készült. A mesebeli siker feltűnt a stúdióknak is, ezután indult be a blaxploitation-gyártósor. Spike Lee nemcsak művészi eredményei, hanem üzleti érzéke miatt is tartja Melvin Van Peeblest a fekete mozi keresztapjának. Mint mondja, ha a Sweet Sweetback nem kasszíroz annyit, ő sem kaphatott volna pénzt másfél évtizeddel később első filmjére, a Nola Darlingra.
Nagyobb a farka, mint a tiéd
A Sweet Sweetback főcímében az áll, a film főszereplője a "fekete közösség". Majd a rendező üzenete olvasható: "A filmet minden fivérnek és nővérnek ajánljuk, akinek elege van az Arcból." Nem könnyű lefordítani, az "Arc", vagyis a "Man", a fehérek államát, rendszerét, elnyomását jelöli. A történet szerint névtelen, kelésekkel borított utcakölyök érkezik egy fekete bordélyházba. Kurvák nevelik fel, felnőttként pedig maga is prostituált lesz. Egy nap gyilkosság történik a környéken, a rendőrök pedig a bordélyt is felkeresik, mert kellene nekik egy alkalmas - persze fekete - gyanúsított, akit bevisznek az őrsre, pár napon belül pedig bizonyíték hiányában szabadon engedik. Sweetback velük megy, és tanúja lesz, ahogy a két fehér rendőr kis híján agyonveri az éjszakai járőrözés során a Fekete Párduc Párt egy fiatal vezetőjét. Feldühödik, és maga végez a rendőrökkel.
A film innentől kezdve Sweetback menekülésének és üldöztetésének története. A legtöbb jelenetben Melvin Van Peebles, aki a címszerepet is játssza, lihegve, bilincsben menekül valami vasúti töltés mellett, miközben szól az Earth, Wind & Fire zenéje.
Támadás a fehér Amerika ellen, kicsit kusza, kicsit fókuszálatlan újhullámos attak, filmtörténeti jelentősége nagy, amúgy meg elvérzik az irányzatosság Szküllája és a dramaturgia Kharübdisze között
- adott pontos jellemzést a filmről Vágvölgyi B. András a Filmvilágban. Mégis: a Sweet Sweetback puszta létezésével politikai tettet hajt végre, minden elemében tagadja, gúnyolja, támadja azt, ahogy az amerikai filmben a feketéket általában ábrázolták. Nem arról van szó, hogy minden fekete jó lenne benne, a fehérek meg rosszak - vannak áruló feketék is, Sweetback egyik segítője pedig a Pokol Angyalai motoros banda női (!) vezetője lesz. Utóbbit a főhős azzal nyűgözi le, hogy ügyesebben szexel nála. Ha még nem mondtuk volna, Sweet Sweetback rendkívüli szexuális teljesítőképessége miatt kapta ezt a nevet a kurváktól. A motívum a "szexuálisan fenyegető fekete férfi" rasszista sztereotípiáját karikírozza: ha a fehérek a nagy farkú négerektől félnek, akkor jöjjön Melvin Van Peebles négere (azaz ő maga), aki mindenkinél hatalmasabb szerszámot birtokol.
A történet végén Sweetbacket majdnem szétmarcangolják a rendőrkutyák az amerikai-mexikói határon, de végül ő marcangolja szét azokat, és átszökik Délre. Felirat tájékoztat róla: a fasza gyerek még visszatér, hogy mindenkinek megadja, ami jár.
Noha a filmnek szerencsére nem készült folytatása, a keletkezéstörténetéről és a rendezőről készült egy dokumentumfilm 2003-ban, fia rendezésében. A fiktív jelenetekkel kiegészített filmben Mario Van Peebles játssza a saját apját, egyúttal feldolgozza, hogy annak idején, gyerekként kamera előtt kellett szexet imitálnia egy felnőtt nővel. Az ifjabb Van Peebles egyébként a kilencvenes évekbeli fekete filmes reneszánsz fontos alakja, a New Jack City rendezője. Akkoriban rajta kívül Spike Lee, John Singleton, a Hughes testvérek vagy Julie Dash sokat tettek azért, hogy ma a fekete alkotók könnyebb helyzetben vannak Hollywoodban, mint régen.
De előttük is Melvin Van Peebles és a Sweet Sweetback's Baadasssss Song taposta ki az utat.
