Beültem a Bohém rapszódiára – és vártam. Nem a csodát, mert abban már részünk lehetett a Queen pályafutása alatt és azóta, ahányszor csak megláttuk vagy meghallottuk Freddie Mercuryt. Még a halála után is, még ha csak felvételről is. Azt vártam, hogy képet kaphatok arról, mi történt ezekkel az emberekkel – vele, és csapattársaival – az alatt a bő három évtized alatt, ami során a világ egyik legegyedibb zenei világú bandájává nőtték ki magukat. És vártam, hogy milyen lesz Rami Malek, a főszereplő, aki az utóbbi hetekben kapott már hideget-meleget alakításáért.
Nem hiába vártam. A film nem az az igazi, klasszikus zenés életrajzi film. Az egyik pillanatban elragad a retro zenei világ és a Queen slágereinek kavalkádja, a másikban pedig azt érzem, sablonokkal szúrják ki a szemem. A remekművek születése valószínűleg sokkal bonyolultabban, fájdalmasabban, vérrel-verítékkel zajlott. Olyan, mintha Bryan Singer rendező folyamatosan azon dolgozott volna, hogy abban a percben, amikor végre alámerülünk egy fontos pillanatban, gyorsan kirántson és eltérítsen egy másik irányba, csak hogy ne szakadjon meg a film remek ritmusa – vagy nehogy túlságosan elkenődjünk.
A ritmus egyébként sodró, a hetvenes-nyolcvanas évek zenei univerzuma izgalmas, atmoszférikus, a film a koncertrészleteket korrektül dolgozza fel – de a fél percre meg-megpihenő rohanásban nem hagy elegendő időt Mercury drámájának. Bizonyos pillanatokban ugyanakkor szépen mutatja meg, valójában mennyire tragikus figura is volt ő. Egy igazi magányos alak, aki sok más művésztársához, például a szintén fiatalon magát felemésztő Elvishez hasonlóan csak annyit szeretett volna, hogy elfogadják és szeressék – és ehhez társadalmi szempontból a lehető legnehezebb utat választotta: homoszexualitása és a gay kultúra felvállalását. Ő is, akárcsak Elvis, egyik szülőjét jelölte ki referenciapontnak: apja volt az, akinek soha nem tudott eléggé megfelelni, míg Elvist anyja tartotta a markában még a síron túlról is.
„Freddie, te két végén égeted a gyertyát” – mondja a főhősnek Mary, élete szerelme (a „Love of My Life” című dal ihletője), akinek a szájából még egy kulcsmondat elhangzik Mercury coming outjakor. „Nagyon nehéz életed lesz”. Vajon ez önbeteljesítő jóslat volt? A zenészzseni homoszexualitását, promiszkuitását, és lejtőn lefelé vezető útját azonban a film egészen felületesen karcolgatja, csak amennyire a „Mercury light”-ba belefér. Persze vannak szép pillanatok is, de kevés.
Rami Malek alakítása felett először nehezen tudtam napirendre térni, Freddie Mercury ugyanis egy végtelenül férfias, szexi és sugárzó energiájú férfi volt. Malek alkatából adódóan feminimebb verziót hoz, és még valamit, ami először zavart, de később rájöttem, hogy ez meg az ő színészi zsenialitása: nem tökéletes utánzatot akar, hanem komolyan veszi, hogy ő egy színész, nem egy kopírozó robot. A saját Freddie Mercury-értelmezését csempészi bele az alakításába. Mindazt megmutatja - csak kissé hangsúlyosabban, mint ahogy azt Mercury annak idején szerette volna - amit az énekes elrejteni próbált: a gyengeségét, a hiperérzékenységét, a megfeszült izmok mögött az erőlködést, a feszültséget, a görcsös élni és szeretve lenni akarást. Mondjuk eggyel kisebb méretű fogakat kellett volna kapnia, de tökmindegy.
És egyébként a Live Aid-jelenet is szuper volt. Mintha egy igazi koncerten lettem volna. De a moziból Rami Malek tekintetét és az általa megmutatott Freddie Mercury tragikus történetét vittem haza. Ő jobban elmesélte, mint a film.
