A pénzre váltott nosztalgia korát éljük: egy nap híján csak idén három olyan legendás csapatot sikerült ismét összetrombitálni, melyeknél legalább egyszer elhangzott már a "biztosan soha többé
nem állunk össze" mondat. A Spice Girls óta nyilvánvaló, hogy mindig lesz az a pénz - és esetleg mellé az az apropó is -, ami megtöri ezt az átkot, így lett az utóbbi év a gigantikus
osztálytalálkozók éve. Elsőként a Jóbarátok ültek le ismét a narancsszínű kanapéra, hogy James Corden erőltetett vicceskedéseivel karöltve nosztalgiázzanak egyet. A Jóbarátok: Újra együtt talkshow-szerű szerkezete a túl sok töltelékkel
és a magát viccesnek képzelő porondmesterrel hagyott némi keserű szájízt, a szemérmetlen nosztalgia azonban tette a dolgát, és magabiztos kézzel simogatta a rajongói lelkeket. Aztán jöttek
decemberben Carrie Bradshaw-ék a Szex és New York-újrázással. Az És egyszer csak… ígéretesen indult, tűsarkakba fojtott nosztalgiabuli helyett meglepően sötét és a korábbi
évadokhoz képest árnyaltabb és izgalmasabb folytatás érkezett, hogy aztán néhány rész után átcsapjon egy hiperpolkorrekt ostobaságba. Azon túl, hogy komoly felesezős játékokat, esetleg bingót
lehetne felhúzni arra, mikor beszél valaki a másságról, a Szex és New York-reboot egyelőre nagy csalódás, de kit érdekel, hiszen már decemberben elhomályosított mindent egy másik nagy
összeborulás híre: Daniel "soha többé nem leszek Harry Potter" Radcliffe és szereplőtársai visszatérnek a Roxfortba az első rész megjelenésének húszéves jubileuma alkalmából.
Harry Potter: Roxforti házak bajnoksága igazán pofátlan fanservice volt, méghozzá abból a fajtából, amin csóválja az ember a fejét, mégis valahogy behúzza az élménybe.
Akkor inkább ne lássuk őket újra együtt, minthogy egy szirupos, erőltetett osztálytalálkozót nézzünk, ahol láthatóan minden
résztvevő a zsíros csekkre gondol inkább, a Potter-varázst pedig ezzel együtt áldozzák fel a bőrlehúzás oltárán.
Az igazi varázslat viszont az, hogy a Harry Potter 20. évforduló: Visszatérés Roxfortba mégis bravúrosan ugorja meg a megugorhatatlant: a megannyi rettenetes Legendás lények-film és
a Potter-könyvek kvázi folytatásaként szolgáló szintén borzalmas
végre tényleg igazán jó újra visszatérni a J. K. Rowling által megalkotott világba.
A Warnernél persze nem aprózták el mindezt: roxforti osztálytalálkozót az eredeti helyszínre szervezeték, rajongó legyen a talpán, akit nem fog el az izgalom az eredeti díszletben csevegő
színészek láttán. Ráadásul sikerült azt a három színészt meggyőzni, akik a Potter-filmek után nagyon hangsúlyosan határolódtak el az univerzumtól. Ki ilyen, ki olyan okokból, de sem
Radcliffe, sem Emma Watson, sem Rupert Grint nem kívánta többé ütni a Potter-féle vasat, épp ezért volt nagy dolog, hogy mégis sikerült hármukat leültetni a
Griffendél klubhelyiségében. Bár a Roxforti házak bajnokságában Helen Mirren személyében jó műsorvezetőt találtak, ezúttal nagyon bölcs döntésként nem bízták holmi
muglira a feladatot: a stáb tagjai különböző felállásokban egymással beszélgetnek,
ettől tényleg olyan, mint az osztálytalálkozók lényegi része, amikor a kötelező beszédek és a feszengés után négy-vagy hatszemközt
őszintén nosztalgiáznak a régi ismerősök.
A három főszereplő mellett az idősebb és a fiatalabb korosztály egyaránt képviselteti magát: ott van Ralph Fiennes, Jason Isaacs, Gary Oldman, Helena Bonham Carter, Mark
Williams és Robbie Coltrane, valamint Tom Felton, Bonnie Wright, Evanna Lynch, a Phelps ikrek és Matthew Lewis is. Ők elsősorban
személyes élményeket, másrészt kulisszatitkokat osztanak meg. Ezek közül elhangzik néhány olyan, ami egy valamirevaló Potter-rajongónak más a könyökén jön ki, de felemlegetnek kevéssé ismert
történeteket is. Mint például azt is, hogy az első két filmben Dumbledore-t alakító Richard Harris végig azt hitte, hogy a főnixet egy igazi madár alakítja, holott csak egy
robotállat volt. A Lucius Malfoyt alakító Jason Isaacs azt árulja el, hogy valójában Gilderoy Lockhart szerepét akarta, amikor Chris Columbus rendező egy
másik szöveget is felolvastatott vele - Malfoyét, a színész viszont épp akkor a készült Hook kapitány szerepére a Pán Péterben, és nem akart két gyerekfilmben is gonosz karaktert
alakítani. A nemakarásnak végül az lett a vége, hogy mivel érezhető undorral olvasta fel a szöveget, rögtön fel is ajánlották neki a szerepet. De egy olyan jótanács is elhangzik kezdő
színészek számára, hogy nem tanácsos eltörni a rendező bordáit - ahogyan tette azt az egyik Weasley ikret játszó James Phelps a Harry Potter és a Főnix rendjét
jegyző Mike Newell-lel.
A sok anekdota középpontjában természetesen a főszereplő trió áll, akik arról mesélnek a legtöbbet, milyen volt gyerekként belenőni ebbe az őrületbe. A műsor bemutatja azt a rájuk zúduló
hisztériát, ami kívülről is látszott, csillogó szemmel mesélnek arról, milyen volt szinte játszva felnőni a roxforti díszletek és a brit színjátszás legnagyobbjai közt, de nemcsak a sokak
által irigyelt gyerekkort mutatja be. Megrázó, mikor Columbus az első résznél azt mondja az alig tízéves gyerekeknek, hogy mostantól nem mehetnek haza, mert a fotósok ott várják majd őket.
A hírnév árnyoldaláról mindhárom színész őszintén mesél: Watson például olyan magányosnak érezte magát, hogy a filmsorozat felénél
ki akart szállni, Grint pedig néha már azt sem tudta megkülönböztetni hol végződik Ron, és hol kezdődik ő.
Míg a nehézségek ellenére az egykori gyerekszereplők egytől egyik életük legnagyobb lehetőségeként beszélnek a Potter-filmekről, addig a filmbe már szupersztárként csöppenő színészek
jellemzően vonakodtak először szerepet vállalni benne. Ralph Fiennes-nak például fogalma sem volt arról, hogy Voldemortot eszik-e vagy épp isszák, amikor testvére gyerekei szóltak rá
nyomatékosan, hogy ha valakinek felajánlják a Sötét Nagyúr szerepét, akkor azt bizony el kell vállalni. A színészek mellett az összes Potter-rendező feltűnik a műsorban: Chris Columbus,
Alfonso Cuarón, Mike Newell és David Yates is részletesen mesél arról, hogyan vették ki részüket a Potter-univerzum alakításából.
Vannak azonban látványos hiányzók: a veteránok közül sem Maggie Smith (McGalagony), sem Michael Gambon (Dumbledore) nem látható a műsorban, bár erre a
koronavírus és a két színész idős kora magyarázatot adhat. Nehezebben fogadható el az, hogy épp az egész univerzum megálmodója, J. K. Rowling maradt távol, bár egy 2019-es interjúból kivágva
végül az ő szavait is beleszerkesztették a filmbe. Az elmúlt években szinte menetrendszerűen akasztotta ki az embereket a transzfóbnak titulált bejegyzéseivel, így nem csoda, hogy sokak
szerint a Warner nem kért belőle. Ezt cáfolta az írónő csapata, akik szerint felkérték a műsorhoz, Rowling volt az, aki
És voltak azok a hiányzók, akiket sajnos már nem is lehetett volna meghívni: ahogyan azt sejteni lehetett, külön blokkal emlékeztek Alan Rickmanre, Helen McCroryra, Richard Harrisre és a széria többi halottjára. Ha eddig a részig bárki ki is bírta meghatottság nélkül, az in memoriam-szekció kíméletlenül sorozza meg a nézőt, főleg úgy, hogy az azt megelőző másfél órában is nagy erőkkel puhítja a Potter-rajongói lelket - szerencsére a pontosan eltalált, jóleső, erőlködésmentes fajtából. Mert igen, a végén a kelleténél épp csak néhánnyal többször hangzik el a pityergő szereplők szájából, hogy családként fogják egymást szeretni örökkön-örökké, és azt is jól tudja mindenki, hogy a már-már szállóigévé vált örökké-párbeszéddel zárul majd a műsor.
De mi más mutatná jobban a Potter-világ kiapadhatatlan varázsát, ha nem az, hogy egy csapat, varázspálcákról, házimanókról és orr nélküli rosszfiúkról diskuráló ember láttán még tíz évvel a befejezés után is ugyanaz a jóleső érzés fogja el a J.K. Rowling könyvein felnövő generációt?
A Harry Potter 20. évforduló: Visszatérés Roxfortba január 1-től elérhető az HBO GO kínálatában.
