A Szász Attila - Köbli Norbert rendező-forgatókönyvíró páros a jelen magyar filmgyártás egyik legerősebb alkotópárosa, akik üzembiztosan szállítják az utóbbi évek legsikerültebb tévéfilmjeit. Ezekben a műfaji stílusjegyeket és az érzelmeket mindig valami ízes és korrekt történelmi háttérszínezettel gazdagítva, hozzáértéssel és jó arányérzékkel tálalják, többnyire a második világháború utáni zavaros időszak egy-egy szeletébe bepillantást nyújtva. Az Örök téllel már némi hiánypótlásba is belenyúltak, és a nagy falat, hogy a nem éppen túlexponált Gulag-témáról nagy költségvetésű gigaprojektben relevánsat mondjanak, nem akadt a torkukon, sőt, kimondottan jól működő, érzelmes, de nem didaktikus filmmel adóztak a kényszermunka-táborokba hurcolt ezreknek.
A szerelem Sztálin portréja alatt a legforróbb
Régi adósság törlesztésére vállalkozott a szovjet kényszermunka-táborok borzalmait megfestő Örök tél, és hozza is, amit vállalt, sőt, még többet is.
Szász a történelem arcait fikciós mikrotörténeteken keresztül igyekszik megérteni, közelebb hozni, és a trükk működik: egy klasszikus bevezetés-bonyodalom-tetőpont-megoldás jellegű, kerek és általában kellően izgalmas történetet nézünk, miközben mégis csak megtudunk, megérzünk valamit egy-egy történelmi időszak miliőjéről, lecsapódásáról a mindennapokban. Az Apró mesékkel is ezt a receptet követi a páros, és a jól bevált alapanyagok-megoldások ki is adják az ízletes végeredményt, meg még valami többet is.
A világháború véget ért Európában, már nem harcol senki, legfeljebb a túlélésért, ami ilyen fiatal békeidőkben nem sokkal egyszerűbb, mint a háború idején. Az ország megrokkanva, a főváros romokban, iszonyú mértékű pénzromlás napról napra, csak az ér valamit, amit meg lehet enni vagy melegen tartja a tested, és miközben mindenki igyekszik újjáépíteni az életét, a lakóhelyét, szinte mindenki híján van egy dolognak: az információnak egy-egy szerette, családtagja hol- és hogylétéről. Sokan akár évek óta sem kaptak hírt háborúba, munkatáborba hurcolt fiukról, férjükről, testvérükről, és főhősünk, Hankó Balázs éppen ezzel kufárkodik. Az is segíti dolgát, hogy az újságok tele vannak "ki tud róla?"-apróhirdetésekkel, ő pedig annyit tesz, hogy elmesél egy történetet - tényleg egyet, mindenkinek ugyanazt - arról, hogy mikor, hogyan látta utoljára a hős Bélát, Jánost, Gézát, Pált, mikor kit, és átadja az illető kellőképp ködös, reményteljes üzenetét a hírekért rettegő családtagnak. Aki aztán valamivel meghálálja a mesét: ki egy kabátot ad, ki ételt, italt, szállást, más pénzt is.
Botcsinálta szélhámosunknak tehát a körülményekhez képest jó életet biztosítanak hazugságai, ám természetesen egy nap lelepleződik, és menekülnie kell Pestről. És aztán a vonatról is, így köt ki egy isten háta mögötti erdőben, kishíján egy vadászcsapdában, majd egy puska csövébe nézve. Kisfiú fog rá fegyvert, majd annak anyja is, mint kiderül, a vadász felesége, így hát Hankó nyilván beveti a szokásos dajkamesét, de legnagyobb meglepetésére most először nem működik: ez a kemény, céltudatos, brutális életösztönű és nem utolsósorban gyönyörű nő, Judit nem zokogja tele meghatott könnyekkel a keszkenőjét, ha hősies férjéről hall. Így hát más irányt vesz kettejük sorsa, ami azért így sem nélkülözi az izgalmakat.
Az Apró mesék műfajilag romantikus thriller, formailag meg leginkább film noir, így fel-felcsapó
adrenalinra, erotikára és erőszakra, visszafojtott, folyamatos feszültségre, valamint erős hangulatokra, kontrasztokra számíthat a néző, miközben az említett társadalomtörténeti betekintést is
megkapjuk. Ez a történelmi rész ugyanakkor inkább a film bevezetésére jellemző, a sztori ugyanis mind hangulatában, mind jellegében erősen kettéválik: a pesti és az erdőben töltött idő két
külön történetet rajzol ki. Az Apró mesék Hankó Balázs vagány szélhámos-portréjaként indul, afféle csóró, történelmi Kapj el, ha tudsz, romos, világháború utáni Budapesttel,
kisstílű átverésekkel, és egy inkább vakmerő, mint zseniális csalóval, aki kevésbé meggyőződésből, mintsem kényszerűségből hazudozik. Amint azonban hősünk az erdőbe ér és megismerkedik Judittal
és fiával, egy teljesen más történet indul el, amiben elkerülhetetlen, de annál veszélyesebb szerelem, erdei idill és domestic noir keveredik némi szovjet korrupcióval és mocsokkal.
Ez a kettéválás lehetne ordas nagy blama is, de Szász megoldja, hogy valahogy organikusan forduljon egyik a másikba, vagy inkább hogy legyen olyan jó az erdei románc és dráma, hogy
elfeledtesse azt az egyébként nagyon izgalmasnak ígérkező szélhámos-sztorit, ami a film kezdetén kirajzolódni látszott, és amit picit sajnáltunk is, hogy olyan hirtelen véget ért. A bevezető
a látványtól és a hangulattól emlékezetes, kicsit öntelt filmvarázslat ugyan, de ezzel együtt is egészen fergeteges például, ahogy összesimulnak a városi állapotokról készült archív
felvételek a filmképekkel, ezáltal teljesen élő, átélhető a szétvert, sebeit nyalogató Budapest, ahogy éledezik, Szabó Kimmel Tamás rosszban sántikáló, de ártatlant játszó
tekintete úgy passzol bele ebbe a képbe, mint az álom. A film gerincét adó erdei részben pedig belépnek a történetbe az érzelmek, a szövevényes viszonyok, a rosszat sejtető hangulat és az
egyre fokozódó izgalom, a néző bizonytalanságban hagyása, a kiszámíthatatlanság. Ez a rész tehát ettől működik, mit működik, thriller-iskolai zsánerbravúrokat látunk, ahogy
nézőpontváltásokkal, pici időugrásokkal kirajzolódnak a történtek, azt tanítani lehetne - valószínűleg tanítják is, és Szász Attiláék odafigyeltek ezeken az órákon.
Az erős hangulatokon túl ami igazán működteti ezt a filmet, az a főszereplő színészpáros, Szabó Kimmel Tamás és Kerekes Vica is uralja a teret, külön-külön is izgalmas,
sokrétű karaktereket rajzolnak ki. Szabó Kimmel figurája a szégyen, a túlélés, a jó, a rossz, és az érdek feszültségében őrlődve, Kerekesé a sejthetően az egyedül töltött évek során
megtalált, új, csendes erő arcaként, anyatigris, szerelmes nő és fifikás femme fatale keveredik benne, mindkettejüket öröm nézni, és a közös kémiájuk is működik. A hazatérő férj szerepében
Molnár Levente pedig szintén olyan sűrű, sötét jelenléttel érkezik ebbe a képletbe, hogy érezzük: óhatatlan, hogy egymásnak feszüljenek ezek a figurák, ennyi erős karakter
nem fér meg egy csárdában, és bravúros az is, ahogy hősünk a természetével viaskodik, és hogy mennyire alulmarad, azt a műfajból sejthetjük. A csúcspontban aztán égszakadás-földindulás szó
szerinti és átvitt értelemben is, a természet és az események összehangolása, persze, kissé közhelyes, de ettől még tagadhatatlanul működik. Ahogy működik a dögös, erős atmoszféra, a látvány,
a zene, a színészek, minden a helyén, szépen, feszesen, és ez nagyjából a legtöbb, amit egy efféle műfaji filmtől várhatunk. Azért most már az is érdekelne, Szász Attila mit gondol a
világról, de amíg ezt megtalálja, addig sem fogunk nagyon szenvedni.
