Választhattál: vagy megmentesz egy busznyi nőt és gyereket, vagy megmentesz öt férfit.
A Remko de Bruijne által vázolt dilemmával kellett szembenézniük azoknak az ENSZ-békefenntartóknak, akik 1995 nyarán a második világháborút követő legsúlyosabb európai tömeggyilkosság helyszínén teljesítettek szolgálatot. A kelet-boszniai Srebrenicában mintegy 400, többnyire huszonéves holland kéksisakos - köztük de Bruijne - őrizte a békét és védte a civil lakosokat az atrocitásoktól, teljesen sikertelenül.
Az egykori ENSZ-katona mondata a srebrenicai népirtás azon mozzanatát eleveníti fel, amikor 1995. július 11-én a boszniai szerb katonák bevonultak a városba, és válogatni kezdték a muzulmán civileket nem és kor szerint. A nőket, gyerekeket és időseket buszra tették, a 12 évnél idősebb fiúkat és a férfiakat agyonlőtték. Előbbiben aktívan segédkeztek az ott állomásozó holland békefenntartók, akiknek a férfiak kivégzéséről sejtésük sem volt. Csak napokkal később derült ki, hogy a szerb katonák 8 ezer muzulmánt mészároltak le Srebrenica környékén.
Csak gyakorlat, nincs miért aggódni
Tom Barlow Brown brit fotós nemrég projektet indított, aminek keretében elkezdte összegyűjteni azoknak a holland ENSZ-békefenntartóknak a történeteit, akik ott voltak a népirtás helyszínén, és mesélteti őket, illetve kideríti, hogyan dolgozták fel azt, hogy tétlenül nézték végig a szerb katonák hidegvérű akcióját. A holland ENSZ-különítményt rengeteg bírálat érte a boszniai háború után, sokan felelősnek tartják őket abban, hogy a Ratko Mladic vezette boszniai szerb hadsereg pár nap alatt több ezer muzulmán férfit gyilkolt le. Az ENSZ-missziót a békefenntartás szégyenfoltjának tartják, teljes kudarcként hivatkozik rá a nemzetközi közösség. Azóta nemcsak a szerb háborús bűnösöket állították nemzetközi bíróság elé, hanem az ENSZ szerepét is vizsgálták, például Hollandiában, ahol a legfelsőbb bíróság idén júliusban kimondta: Hollandia részben felelőssé tehető a mészárlásért.
Last month, a court in the Netherlands ruled that the state was 10% responsible for the deaths of 350 of the men in Srebrenica.
Now, we've talked to three Dutch @UN peacekeepers who were deployed there when the disaster unfolded: https://t.co/e6EO0nW7jy
Via @BIRN_BTJ pic.twitter.com/05uYgwgchA
- Balkan Insight (@BalkanInsight) 2019. augusztus 9.
De Bruijne azt mondja, sokakban az a kép él, hogy egyszer csak ott termett a szerb hadsereg, és lerohanta Srebrenicát, ami az ENSZ által védett zónának nyilvánított három kelet-boszniai terület egyike volt. Az enklávéban éppen a védettsége miatt több ezer muzulmán bosnyák keresett menedéket a Nagy-Szerbia létrehozatalát zászlajára tűző szerb hadsereg elől. Az egykori kéksisakos beszámolójából kiderül, hetekkel azelőtt, hogy Mladicék lerohanták Srebrenicát, a várost övező erdőben buszokkal és tankokkal gyülekeztek a szerb katonák. De Bruijne többször őrködött, így a saját szemével látta a csapatmozgásokat, amiket folyamatosan jelentett is. Ez csak gyakorlat, nincs miért aggódni - jött a válasz a feletteseitől.
Az egykori ENSZ-katona szerint a szerbek tartották kontroll alatt a helyzetet. "Az egyetlen, amit tehettünk, hogy kezeltük a rendszert, így tudtunk mi és a lakosság is ételhez és ruhákhoz jutni. A legfőbb feladatunk a megfigyelés és a boszniai katonák leszerelése volt. Ez volt az ENSZ célja. Nem volt olyan hivatalos közlés, hogy mi a lakosságot védjük, ez nem volt a feladatunk" - teszi helyre a nemzetközi szervezet missziójának szerepét az egykori katona.
Nemcsak a békefenntartók feladatának tisztázatlansága okozott gondot, hanem a kommunikáció hiánya is. De Bruijne elmondása szerint még azt sem tudták, hogy az ENSZ felállított egy képzeletbeli határvonalat, amit ha a szerbek átlépnek, légicsapást mérhetnek rájuk. A szerbek újra és újra átlépték ezt az ENSZ-határvonalat, mégsem állította meg őket senki: 1995. július 11-én szabadon vonulhattak be Srebrenicába és kezdhették meg a muzulmánok szisztematikus legyilkolását.
Az a szag
A holland békefenntartókat a Srebrenicától néhány kilométerre fekvő Potocariban, egy akkumulátorgyár épületében szállásolták el. Ide tódult be több ezer civil, főképp idősek, gyerekek és nők a szerb katonák elől menekülve. "A gyár kerítésén kívül álltunk, bezártuk a kapukat, így próbáltuk mutatni, hogy védjük a bent lévőket. De ez csak egy show volt, mert nem tudtunk harcolni" - idézte fel de Bruijne mennyire tehetetlenek voltak fegyver nélkül.
A feszült és embertelen helyzetet elevenítette fel Henk Van Der Berg is, aki mindössze 20 évesen érkezett Srebrenicába.
Nem vagyok benne biztos, hány ember volt bent az épületben, de az biztos, hogy rémültek voltak, néhányan össze is pisilték magukat. Voltak nők, akik elvetéltek. Pokoli volt. És az a szag, borzalmas, igazán borzalmas volt.
Először Zágrábban állomásozott - "az olyan volt, mint egy nyári tábor" -, aztán került át Kelet-Boszniába, ahol alig volt élelem, víz és gyógyszer. Az igazi borzalmat azonban nem a kevés étel jelentette, hanem a több ezer összegyűlt ember az akkumulátorgyárban. Van Der Berg visszaemlékezése szerint a szerb katonák nemcsak többen voltak, de jóval nagyobb tapasztalattal is rendelkeztek, és fegyverrel, késsel voltak felfegyverkezve. Mladicék annyira uralták a helyzetet, hogy bármit megtehettek még a békefenntartókkal is, volt, akinek a golyóálló mellényét is elvették.
Amikor Anne Mulder megérkezett Boszniába, nem lepődött meg a szerb hadsereg magabiztosságán és erején. Busszal vitték Zágrábból Srebrenicába, a járműben nélkülözhetetlen gyógyszerutánpótlást is szállítottak, amit azonban szabályosan be kellett csempészni az enklávéba, félő volt ugyanis, hogy az ellenőrzőpontokon a szerbek egyszerűen elveszik a szállítmányt.
Azt hittem, az ENSZ a főnök itt - emlékezett vissza Mulder, aki nem értette, a kéksisakosoknak miért kell becsempészniük a gyógyszereket. Felvilágosították, hogy a területet körbevették a szerbek, így ők a főnökök. Szemtanúja volt annak is, hogy boszniai szerb civilek az enklávé területén fosztogattak.
Vittek mindent, ami mozdítható volt: állatot, tévét, hűtőt. Mi csak álltunk ott, ők meg integettek felénk. Megalázó volt.
Az 1995 februárjától szolgálatot teljesítő Mulder közvetlenül nem vett részt a nők és a gyerekek evakuálásában, mégis azt mondja, olyan volt, mintha a Schindler listája című filmbe csöppent volna. Azt viszont nem hitte - és sokáig nem is tudta -, hogy 8 ezer férfit mészároltak le. "Hogyan tehették, hogy sorba állították ezeket a férfiakat és lelőtték őket, vagy hogy gránátot dobáltak rájuk? Hihetetlen."
Tönkretett életek
A hazatért holland ENSZ-katonák közül sokan nem tudták feldolgozni, amit Srebrenicában átéltek. 2015-ben, a népirtás tizedik évfordulóján a német dpa hírügynökség állított össze anyagot arról, a Boszniában szolgált kéksisakosok hazatérésük után hogyan éltek tovább.
Srebrenica tönkretette az életemet
- mondta akkor az utrechti Derk Zwaan, aki 19 évesen vett részt vett az ENSZ kéksisakosainak kelet-boszniai bevetésén. Éveken keresztül terápiára járt, és még ma is gyógyszereket szed, hogy kigyógyuljon depressziójából. Az egykor Srebrenicában szolgálatot teljesítő holland egység tagjainak nagyjából harmada hozzá hasonlóan járt: betegek, munkaképtelenek, alkohol- vagy drogfüggők lettek. Néhányan egyáltalán nem tudtak túllépni a történteken és öngyilkosok lettek.
A legrosszabb a tehetetlenség volt, hogy katonaként semmit nem tehettünk
- panaszolta Zwaan. A bevetés után nem kaptak pszichológiai segítséget, és szakértők úgy vélik, ez a fő oka annak, hogy az egységnél magas a poszttraumás stressz szindróma aránya. Az egykori katona többször is visszatért Boszniába, ahogy több társa is.
Henk Van Der Berg azt mondja, számára a hazatérés utáni első pár év volt igazán nehéz, mert nem tudott a munkájára koncentrálni. Most már könnyebb, de továbbra is lelkiismeret-furdalás gyötri, és tudja, a srebrenicai családok szenvedéseihez képest a veteránok nehézségei eltörpülnek.
Be kell fognunk a szánkat, és nem beszélni róla
- ezt a filozófiát vallja magáénak a mai napig alvásproblémákkal küzdő volt katona.
Remko de Bruijne a Srebrenicában átélt traumát arra használja, hogy másoknak segítsen: szociális munkásként dolgozik, veteránoknak nyújt támogatást a traumák és stressz feldolgozásában. Ott volt Radovan Karadzic egykori boszniai szerb elnök perének márciusi ítélethozatalán Hágában, ahol találkozott olyan asszonyokkal, akiket közvetlenül a népirtás előtt buszokkal deportáltak az enklávéból.
Anne Mulder a leszerelés után folytatta egyetemi tanulmányait, majd politikai karrierbe kezdett: belépett a konzervatív-liberális Szabadságért és Demokráciáért Néppártba. 2010-ben parlamenti képviselő lett, jelenleg a védelmi, illetve a külügyi bizottság tagja. 2018-ban visszatért Boszniába, Szarajevóban és Srebrenicában választási megfigyelőként dolgozott.
Kiemelt kép: Pascal Guyot / AFP
