Láttam egyszer egy fotósorozatot. Egy fiatal férfi készítette a mellrákban haldokló, harminc körüli feleségéről. Minden stádiumot megörökített. A még egyészséges, gyönyörű nőt, ahogy szélfútta hajjal, farmerban, üvegből sörözik a férjével valahol egy parkban. A pillanatot, ahogy a metrómegállóban, a falnak dőlve, lehajtott fejjel áll, miután diagnosztizálták a halálos betegséget. A kemoterápiás kezelést, ahol még teljesen egészségesnek látszik, pedig már mindenhonnan lógnak ki belőle a csövek.
Az otthoni rosszulléteket, ahogy halálsápadtan fekszik a gyűrött lepedőn, mellette a kutyájuk, az éjjeliszekrényen millió gyógyszeres doboz. Az elgyötört mosolyt, ami még akkor is ott van a fiatalasszony felpüffedt arcán, amikor már kopaszon ül a kocsiban, és viszik az újabb kezelésre. És megörökítette az utolsó napokat is, amikor már a fürdőkád szélére borulva próbálja összeszedni magát egy rosszullét után, vagy csak tehetetlenül fekszik az ágyon, keresztbe-kasul, összegörnyedve. A képekből ömlik a kín és a reménytelenség. A legutolsón pedig csak az üres ágy van. Az agyongyűrt lepedő, két párna. A fotó alá a férj ezt írta: “Az egészet imádtam.”
Valahányszor közeleg a Halottak Napja, ezek a fotók jutnak az eszembe. Emlékszem, akkor megdöbbentem, sőt felháborodtam a férj szavain: hogy lehet imádni azt, ahogy a felesége meghalt? Aztán rájöttem, hogy nem úgy értette.
Ő a feleségét imádta. Úgy, ahogy volt. És ha ez együtt járt a rákkal, a kétségbeeséssel, a megkopaszodással, a kemóval, a felpüffedt arccal, a milliónyi pirulával, a görnyedt hányással, a szürke, reménytelen gyötrelemmel, akkor is.
Bevallom, ez a vadidegen férfi, és ez a vadidegen, felkavaróan fájó, szó szerint síron túli szerelem segített nekem abban, hogy végre tudjak valamit kezdeni a Halottak Napjával. Addig olyan idegen volt az egész. Talán szerencsés vagyok, mert eddig “csak” két közeli szerettemet láttam meghalni. A 85 éves nagymamámat, és a 34 éves unokaöcsémet. Bár rettenetesen nehéz volt mindkettő, másnak ennél jóval több jut, tudom. És én sem fogom megúszni, ha az élet rendje szerint történnek a dolgok, fogok még gyászolni eleget.
De hogy a halottakra hogyan “kell” méltón emlékezni, ahhoz egyszerűen képtelen voltam viszonyulni. Ahhoz a generációhoz tartozom, amelynek a temető már nem sokat jelent. A fiatalabbaknak még annyit sem, úgy látom. Kimegyek, viszek virágot, gyertyát gyújtok, de őszinte leszek: nem érzem azt, hogy a halottaim ott vannak. Az erezett márványkő, az őszülő, susogó gesztenyefák, meg a cserepes krizantém alatt.
Sokáig szégyelltem magam ezért. Aztán megláttam ezt a fotósorozatot, és ráébredtem: nekem ez a nap tulajdonképpen nem is a halottakról szól. Hanem az egyetlen érzésről, amely összeköt engem velük, és a túlvilággal. Igen, évezredes közhely, de a legigazabb közhely: a szeretetről. Feltűnt nektek, hogy ha valaki meghal, minden más érzés is meghal vele, amit mások iránta éreztek? Ellenszenv, szimpátia, netán gyűlölet, irigység, rivalizálás, felületes haverság, "egész jó fej volt” rokonszenv - talán egy nappal sem élik őt túl.
A halál után minden érzés, ami ahhoz az emberhez kötődött, bárkitől, bármilyen irányból, értelmét veszti. Egyet kivéve. Akik szerették őt – TÉNYLEG szerették – örökre összekötve maradnak vele. A szeretet nem hirtelen érzelmi felindulás vagy döntés, hanem sors.
Azóta Halottak Napján leginkább otthon ülök, a nappalimban. A komódom tele van a valóban nagyon közeli szeretteim fényképeivel – élőkkel és már halottakkal. Meggyújtok egy gyertyát, és sorra veszem, hogy kivel, milyenek is (voltak) a hétköznapok. Vicces kis dolgok jutnak eszembe, bosszantó dolgok is, pedig tudom, hogy mind tűzbe mennének értem.
Anyám él, és amikor legutóbb megkóstolta a nagy műgonddal sütött mézeskalácsomat, ironikus kis mosollyal csak annyit mondott: “Inkább írjál, lányom.” Öcsém él, és ha nem megy el két héten belül betömetni a három lyukas fogát, hanem a pénzt megint új felnikre költi a csiricsáré retró Mercijére, tutira szétrúgom a seggét. Nagyapám él (a 99-edik évében), és ma reggel fél órán keresztül hallgattam az ezredik sztoriját arról, hogy a 2. világháború után, az ukrajnai hadifogolytáborban hogyan vitték el őket krétát bányászni. Nem nagyon tudtam követni, rohannom kellett volna dolgozni, igyekeztem türelmesen bólogatni, de hát kicsit idegesített az öreg, na.
Apám él, és bármilyen nagy lelki okfejtést is vágok le neki éppen, a mondatom közepén is képes félbeszakítani és rám csapni a telefont, merthogy kezdődik a Juventus meccs, meg ugye a Ronaldo. Nagymamám már nem él, de anno számtalanszor megkaptam tőle, hogy amíg nem tudok olyan fasírozottat csinálni, mint “a családban minden nő”, addig nem vagyok ember (tehát nem vagyok), és amikor szándékosan összeborzoltam az öregkorára is gyönyörű, hullámos, fehér haját, mert tudtam, hogy azt utálja, a betegágyáról is indulatosan utánam kiáltott: “Az anyád picáját!” (nem tudott már jól beszélni, agyvérzéses volt szegény).
Szóval ezt mind végiggondolom, és miközben nézem a gyertya lángját, hihetetlen melegséget érzek. Mert bármilyen őrültek, lököttek, idegesítőek is tudnak/tudtak lenni a szeretteim – no meg én is velük, hajjaj! – ők az én sorsom. Valahol, egy távoli univerzumban egyszer hozzájuk kötöztek, vékony, láthatatlan kis zsinegekkel, amelyek nem szakadnak el soha.
Mindegy, hogy ezen a világon vannak vagy már odaát. És ez akkor sem változik, ha elesettek lesznek vagy betegek, ha szenvedni látom őket, megkopaszodni vagy lebénulni. Soha, semmi nem változtathat azon, hogy ez a néhány ember bárhová megy, bármit tesz, bármilyen állapotba kerül, bármilyen iszonyatos fájdalmat is kell átélnem velük kapcsolatban, azt a fájdalmat is szeretem. Végül, ha számot kell vetnem a dolgokkal, én is csak azt mondom majd, amit a rákos feleségére emlékező, fiatal férj:
"Az egészet imádtam.”
