Bánhidi Ákos: Ebben a játékban, aki úgy gondolja, hogy mindent tud, az már veszített

Mit hiányoltak a versenyzők?

Hogy az egész sokkal inkább szóljon róluk, ne valami másról. Amikor felkértek, úgy éreztem, nekik fordítanék hátat, hogyha nem próbálnám meg. Edzőként nagymértékben átláttam, melyek azok a feltételek, amelyek ahhoz kellenek, hogy egy versenyző minden szempontból ki tudja bontakoztatni a tehetségét.

Mi nem adatott meg a versenyzők számára 2018 előtt, ami teljesült utána?

Ahhoz, hogy a sportolók bármely sportágban nemzetközi szinten eredményeket érjenek el, kell mögéjük egy csapat, és kell az a vezetői alázat, ami arról szól, hogy nem a magam vágyait akarom kielégíteni, hanem a versenyzői képességeket akarom a legmagasabb nívóra hozni sportolói életpályájuk teljes időszakában. Profán példaként: nem az a cél, hogy én üljek business class ülésen a repülőn, hanem hogy a versenyzőm, mert neki kell majd teljesíteni a pályán. És ez nem azt jelenti, hogy mi szolgák vagy szolgálólányok vagyunk. Ez a legmagasabb szintű együttműködésről szól edző és versenyző között. Ezek a bizalmi szálak főleg a közös verejtékezésnek köszönhetően alakulnak ki, ami esetemben konkrétan több évtizedes történet.

Peking előtt első osztályon utaztak?

Odafelé sajnos nem tudtak, mert a holland válogatottal egy gépen repültünk, és gyorsabban "ipiapacsolták" az összeset. De hazafelé már el tudtuk intézni a szövetség támogatásával.

Ez a fajta odafigyelés nem jellemezte a válogatottat 2018 előtt?

Inkább azt mondanám: ahogyan fejlődött a sportág, úgy fejlődött a versenyzői igény, amire reagált a szövetség.

Egy újabb állítás: tíz éve a magyar rövidpályás gyorskorcsolya a teljes amatőrizmusból lépett rá a profivá válás útjára.

Ez minden szempontból igaz. Emlékszem, a sportolók évekkel ezelőtt még saját maguknak fizették a konditermi bérletet. Vagy amikor Ádó az egyik Európa-bajnokságon az eredményhirdetés előtt - mondjuk így - virtuálisan az asztalra csapott, és azt mondta: "Nem vagyok hajlandó többet a Heidum-nagypapától elkérni azt a válogatott melegítő felsőt, amit magának vett!" Azután fogta magát, kiballagott a saját kopott zöld melegítőjében és abban állt fel a dobogóra. Óriási botrány lett ebből persze, de ezután a pillanat után lett a versenyzőinknek normális válogatott felszerelése. Ismerve a jelenlegi szövetségi háttértámogatás minőségét, ezek a kiragadott példák nyilván érthetetlennek tűnnek. Ugyanakkor azt sem szeretném, hogy bárki azt gondolja, súlyos felelősség terhel emiatt egyes embereket, hiszen mindenki rengeteget tett ezért a sportágért. Egyszerűen a sportág eredményessége olyan robbanásszerűen fejlődött, amit a szervezet lassabban tudott követni. De amint tudta, követte, és ez a lényeg.

Hiányzott a szükséges sportágismeret, szaktudás?

Harmincöt évvel ezelőtt a lelkesedésen kívül mi másra is lett volna igény? Nem voltunk azon a szinten.

Az imént úgy fogalmazott, a "szülői házból" hozta magával a szükséges tudást és őszinteséget. Honnan, milyen körülményekből merítkezett?

Szüleim értelmiségi emberek, édesapám gépészmérnök, édesanyám vegyésztechnikus. A világ legcsodálatosabb szüleivel áldott meg a sors. Nagyszerű gyerekkort biztosítottak, holott azokban az időkben az értelmiségieknek nem feltétlenül adatott meg, hogy kapacitásuknak és érdemeiknek megfelelő életszínvonalat tudjanak teremteni. Szóval azt nem lehet állítani, hogy négy évvel idősebb bátyámmal jó módban nőttünk fel. Ám elképesztő érzelmi és kulturális gazdagság vett körül minket, és azt hiszem, ezek hagyják az emberben a legkomolyabb nyomot.

Az érzelmi és kulturális gazdagság mellett a sport hogyan találta meg?

Szüleim tősgyökeres pestiek, ám tekintettel arra, hogy saját lakáshoz nem nagyon juthattak hozzá, ezért ahol édesapám mérnökként éppen munkát vállalt, ott laktunk. Kis koromban a békéscsabai szolgálati lakás jelentette az otthont, majd mivel hűtéstechnikára specializálódott, Jászberénybe keveredtünk. Öt-hat évesen innen datálódnak az első emlékeim.

Már érthető is a jéggel való kapcsolata.

Pedig nem egyértelmű. Imádtam a focit, és elég jól is ment. Azzal a Pecha Lacival rúgtam a bőrt, aki a Vasasban lett később első osztályú futballista, és nyugodtan mondhatom, biztos nem haragszik meg rám, nem éreztem magam gyengébbnek nála. De amikor a városban az állatkert mellett felépült az első műjégpálya, amit mára benőtt a gaz, a szüleimtől kaptam karácsonyra egy korcsolyát. Pár alkalom után nagyon ment. Talán negyedjére vettem fel a korit, amikor a jégen keresztben kihúztak egy elválasztó kötelet. Ez a kötél fontos váltópontot jelentett az életemben. Valaki átkiabált a túloldalról: "Akinek kedve van versenyszerűen korizni, az bújjon át alatta!" Átbújtam. Kiderült, hogy az a Nagy Marianna néni feszítette ki a kötelet, aki testvérével, Nagy Lászlóval az '50-es években páros műkorcsolyában kétszeres olimpiai, háromszoros világbajnoki bronzérmes, illetve kétszeres Európa-bajnok lett.

Hol járunk időben?

1976-ban. Azonban miután nagypapám meghalt, megörököltük Újpesten a lakását, és visszaköltöztünk a fővárosba. Nagyjából két éve korcsolyáztam már ekkor, és hogy ne vesszen kárba a munka, a szüleim elvittek a Jégszínházba, ahol egy másik műkorcsolya legenda, Jurek Eszter édesanyja, Pusi néni vett a szárnyai alá. Az első magyar bajnokságomon, még jászberényiként, tök utolsó helyen végeztem. Egy évvel később megnyertem az újonc kategóriát. Mindenki döbbenten nézett. Onnan kezdve egy kivétellel végignyertem a korosztályos műkorcsolya-bajnokságokat, és 16 évesen már a felnőttek közt indultam, ám hiába, mert elöntött a tesztoszteron. Egyik edzésen megjelent a nemrég elhunyt György János nagypályás gyorskorcsolyaedző, én meg hagytam magam kicsalni a Városligetbe. Szabad levegő, macsó férfitársaság fogadott, rögtön megszületett a gondolat, "inkább ezt szeretném csinálni".

A művészetet, technikát cserélte fel a nyers erőre, a dinamikára és a kitartásra. Elég távol van a kettő egymástól.

Megjegyzem, 13-14 évesen már két-három triplám, dupla Axelem volt, és ezekkel lefutni egy ötperces kűrt borzasztó kemény fizikai követelményt jelent. Válogatott műkorcsolyázóként is úgy könyveltek el, hogy itt a gyerek, aki felmegy a jégre, ugrik, mint a gép, és kész. Csakhogy egyáltalán nem éreztem magam táncos alkatnak. Mindig is zeneiskolába jártam, a gimnázium elején elkapott a metál hevület - a Led Zeppelin filmre nyolcszor rángattam el édesapámat -, gitárt ragadtam, játszottam két kocsmazenekarban és valljuk be,

derékig érő hajjal Van Halen kűrzenére triplákat ugrani nem szokványos. Nem is váltam a pontozóbírók kedvencévé.

A gyorskoris közeg könnyen magával ragadott, és az is ment. Idővel vezettem az ötszázas férfi ranglistát, tízezren ezüst-, ötszázon bronzérmet nyertem a távonkénti bajnokságon, ott ismerkedtem meg Kútvölgyi Erzsébettel, feleségemmel, a lányom édesanyjával is. Egy idő után azonban már erre sem éreztem a késztetést. Kapóra jött, hogy '86 telén, alig fél évvel azt követően, hogy Erzsivel, aki akkor már a menyasszonyom volt, elkezdtük a Testnevelési Egyetemen a szakedzőit, Csizmadia Ferenc szaktanárunk, egyik edzői példaképem megkért minket, hogy a Budapesti Korcsolyázó Diáksport Egyesület segédedzőjeként tartsuk meg az első short track-toborzást.

Ugyanúgy a műjégen?

Ott toboroztunk, de a Budapest Sportcsarnok pincéjében tartottuk az edzéseket. Külföldön a short track ugyan már évtizeddel korábban megjelent, 1988-ban, Calgaryban a téli olimpián bemutatkozott, Magyarországon ekkor kezdtük az egészet.

Ezek szerint úgy vált olimpiai bajnokok munkáját meghatározó edzővé, hogy soha nem is művelte a sportágat?

Egy árva métert sem csúsztam rövidpályán. Ellenben minden szempontból univerzális vagyok, tán a hokikapusén kívül mindenféle korcsolya volt a lábamon.

A sportban a tudományos háttér egyre inkább felértékelődik. A short trackre mennyire igaz ez az állítás?

Miközben a sportág rohamléptekkel fejlődött, eleinte csak használt felszerelésekhez sikerült hozzájutnunk. '89-ben még a hollandok által levetett Viking-pengéket hegesztettük fel a standard korcsolyacipőkre. Gyors pengének számított, de könnyen tört, és emlékszem, a Műszaki Egyetemen kerestünk segítséget, hogy hogyan lehetne úgy felrakni a bakra, hogy a lehető legoptimálisabb nyomatékot hozzuk ki belőle. Most hirtelen nagyot ugrok az időben, de ahova a short track eljutott, az közel Forma-1-es technológia.

Ezt a hasonlatot nehéz elképzelni.

Pedig pontos. A lappengék századmilliméteres precíziós technikákkal készülnek, amelyeket aztán mindenkinek az individuális stílusához, képességéhez igazítanak. Meg kell találni a legmegfelelőbb pengét, aminek speciális hossza, íve és hajlítása van. Ehhez kapcsolódik az a biomechanikai, biofizikai követelményrendszer, amit az adott sportoló korcsolyázás közben produkál. A horizontális, vertikális, centripetális erő együtthatója adja a penge optimális dőlésszögét, hogy kanyarban éppen ne érjen le a cipő a jégre, és eközben mégis a létező legstabilabb maradjon, ne jöjjön ki a hajlítás a pengéből, ne törjön el. Én is csak csodálattal nézem a saját magunk csapatában lévő technikusainkat, Knoch Balázst, a székelyföldi Emil Imrét és a koreai Jae Su Chunt. Mindezek mellett az egyénre szabott beállítások figyelembevételével, tényleg, mint a Forma-1-ben, ha a szükség úgy hozza, elképesztő sebességgel, cirka harminc másodperc alatt cserélnek pengét versenykörülmények között.

Laptoppal ülnek és számolnak?

Hosszú-hosszú órák, napok kísérletezése után titkos, és tényleg század-milliméteres konkrét adatokkal rendelkeznek mindenkiről.

Kijelenthető, ha Ádó korcsolyájának az íve egyetlen századmilliméterrel másképp áll, valószínűleg nem nyer olimpiát?

Ezt így kell elképzelni.

Iszonyatos háttérmunkát sejtet mindez. Az imént felsorolt három technikuson kívül hány ember dolgozik közvetlenül a versenyzők sikeréért?

Nem fontossági sorrendben, csak sorolom azt a csapatot, akiket Telegdi Attila ágazati igazgató próbál egybefogni. Három edző - a kínai edzőnő Lina, a koreai Jae Su Chunt, aki technikus és edző is, és én - felel azért, ami a jégen történik. Egy szintén koreai videótechnikus - elképesztő, ha kell a NASA-t is meghekkeli. A kondicionális képességekért, az erőért felelős személyek, Juhász Bianka, Puskás Sándor, illetve a névrokonom, Bánhidi Bence, aki kifejezetten a gyorsaság, robbanékonyság területén nyújt extrát. Van három keretorvosunk, két és fél fizioterapeutánk, illetve Kovács Péter , akinek a terhelésdiagnosztika a szakterülete a sportkórházban. Végül, de nem utolsósorban a csodálatos asszisztensem, Kercsó Magos Zsuzsanna, aki a háttér mellett videotechnikával is foglalkozik, mert néha be kellett ugorjon és egyébként is, bármihez ér, az arannyá válik. Nagyon remélem, hogy nem hagytam ki senkit.

Hogyan ment mindez a hőskorban?

Kezdetben mindenki a saját maga egyesületében igyekezett nagyot alkotni, idővel a hoki árnyékában kialakult egy-egy fontos bázis. A tapasztalati információkat egymás közt megosztva mindenki a saját lehetőségeihez mérten próbálta fejlesztgetni a csapatát. Magyarországon azóta sincs egymás közt titkolózás, csak a nemzetközi szinten takargatjuk a tusát.

Az ordító különbség ellenére a nulláról másfél évtized munkával elég messzire jutottak: 2006-ban Huszár Erika 4., Knoch Viktor 5. helyen végzett a torinói téli olimpián.

Huszonhat évvel a Regőczy Krisztina, Sallai András jégtánckettős Lake Placid-i ezüstérme után újra téli olimpiai pontot szerzett Magyarország. Ez jelentette az áttörést. Az emberek felkapták a fejüket és azt mondták: "Hoppá, hát mi történt itt?"

Mióta dolgozik a válogatott mellett?

Nem sokkal azelőtt, amikor a kislányom 1995-ben megszületett, már válogatott edzői pozícióban dolgoztam. De a sportágban eleinte mindenki úgy vállalt szerepet, munkát, hogy mellette hetvenhét helyen dolgozott. Én is.

Rejtő Jenő könyvbe illene mi mindent csináltam. Ahogy mondani szoktam karmester és kórboncnok is voltam már.

Például?

Többek közt szakértettem a Sztárok a jégen című celebműsorban - ott ismerkedtem meg Nagy Feróval, akivel még egy Beatrice-koncerten is felléphettem, mint gitáros. Farmert angróztam…

…mit csinált?

A feleségemmel egy kereskedőnek szállítottuk ki az árut a boltokba. Így hívták ezt anno. Nagyon jól termelt. Aztán az egyetemi évek alatt visszatértem a műkorcsolyázó gyökerekhez, plasztik jégen léptem fel a Lidóban, és más szállodákban.

Ami lényegében jégrevü jég nélkül?

Az. A haknikorszak remekül fizetett. De voltam én kocsmáros, bedolgoztam személyi edzőként más válogatott versenyzőknek, vagy kluboknak. Aztán miután a lányom megszületett '95-ben, és a válogatott edzőjeként nem futotta arra, hogy a Marek József utcai kölcsönlakás villanyszámláját kifizessük, mindent elsöpört az apai felelősség. Azt mondtam, köszönöm szépen. Visszatértem a gyökerekhez, és két évig külföldön revüztem. Itthon akkoriban egy jó fizetés 30 ezer forint környékén mozgott. Ezzel meg minden héten 120 ezret, havi 500 ezret raktam össze. Akkor. Ez kellő alapot teremtett ahhoz, hogy hazajöhessek, és újra elkezdjek itthon tevékenykedni.

Tárt, vagy csukott ajtók fogadták a sportágban?

Nem szó nélkül léptem le, bejelentettem, hogy gyerek mellett így ezt nem tudom továbbcsinálni. Vagy nem vették komolyan, vagy nem volt annyira ütős a bejelentésem, mert amikor visszajöttem, nem nagyon akartak velem foglalkozni. Ezért egy-két évig vállalkozásokkal próbálkoztam, mígnem az osztrák szövetség tett egy ajánlatot. Az itthoni életemet nem feladva elkezdtem nekik dolgozni.

Ingázott?

Főleg Budapest és Graz között. Sikerült is fölhoznom őket. Az 500 méteren 51-es női versenyzőiket sikerült 47-46-másodpercre lehúzni, született egy Eb-negyedik helyük velem, amit azóta se nagyon tudnak megismételni. Azt hiszem jó emléket hagytam bennük 2001-ig, amikor elvesztettük a feleségemet. A lányom alig múlt ötéves, amikor beteg lett, és 2001-ben meghalt. Hazajöttem. Az évek alatt nem sokszor hagyott a szövetség magamra. Akkor sem. Elkezdtem újra a nagypályás válogatott mellett dolgozni, és emellett az ISU magyarországi nemzetközi táborainál kértek fel moderátornak. Később visszakerültem edzőként a short-track-válogatott mellé, hol vezető, hol edzői pozícióba, és ez így ment egészen azokig az időkig, amikről már beszéltünk, amikor már megjelentek a fiatal Liu gyerekek, elindult a nemzetközi kapcsolatfelvétel, majd a menedzseri felkérés.

Az első figyelemfelkeltő magyar short track sikerekben, a 2006-os olimpiai pontszerzésekben milyen szerepet vállalt?

Válogatott edzőként rengeteget dolgoztam az ott eredményes versenyzőkkel. Viszont a Gyakorló Jégcsarnokban az ünneplésnél már nem tartottak rám igényt.

Pontosan mi történt?

Egy keretbeszélgetésen kiejtettem a számon, hogy: "Amíg én vagyok megbízva a korcsolyázók válogatásával, addig egészen biztos, hogy a teljesítmény, és nem bármi egyéb alapon dől el az utazók névsora." Aztán azt vettem észre, hogy utána kevésbé vagyok megbízva ezzel.

Egy olyan fekete-fehérnek tűnő sportban, mint a short track, mi más szempont dönthetne a válogatásnál, mint a száraz tény, a jobb idő?

Nem feltétlenül fekete-fehér sport ez. Itt van a taktika, meg néhány dolog, amelyiknél lehet szerepe a szubjektivitásnak. Ezért ütközött nehézségekbe az általam erőltetett objektivitás kibontakoztatása, és valószínűleg az indukálta nálam az említett mondatot. Ez nem azt jelenti, hogy engem nem hagytak dolgozni. Mert hagytak, és ez volt a lényeg. Mégis megtörténhetett, hogy bár az évtizedek alatt nagyon sok short trackes versenyzőm járt már olimpián - sőt, még Szabolcsi Szilvi is, akit gyorskorisból lett pályakerékpárosként is edzettem és 2000-ben pontszerző ötödik lett sprintben -, de se 2006-ban, se 2010-ben nem utazhattam az ötkarikás játékokra.

Elég hihetetlen. Hogy lehet ez?

Ketten-hárman dolgoztunk a válogatottakkal, az utazóhelyek száma pedig véges.

Mikor járt először olimpián?

2014-ben jutottam ki először, akkor is a nagypályás gyorskorcsolyázó Nagy Konrád edzőjeként kaptam lehetőséget. Pont e végesség miatt. Ő nem vihetett edzőt, én meg örömmel segítettem neki is.

Ott volt az első kapavágásnál, 25 éven át válogatott versenyzők sokaságát készítette fel, rengeteget tett a sportágért, mégsem vitték ki egyetlen téli olimpiára sem. Gondolkodott már azon, mi ennek az oka?

Biztosan rajtam is múlt.

Ha van egy közös étkezés, ezer százalék, hogy utolsónak megyek az asztalhoz. Ahova engem nem hívnak, oda nem megyek, de nyomulni, hisztizni sem kezdek. De ez ne tűnjék önpolírozásnak. Ez van. Hozzá tartozik a karakteremhez. Így nézek ki.

Másrészt 2011-ben megváltozott a szövetség vezetése, Kósa Lajos lett az elnök és Orendi Mihály az ügyvezető. Érkezésükkel olyan emberek kerültek be a rendszerbe, akik szeretik azt a nyíltságot, versenyző-központúságot és - mondhatom nyugodtan - becsületességet, ahogy én gondolkodom.

A szövetség előző vezetése ezeket a tulajdonságait nem feltétlenül kedvelte?

Meglehet, ezt a részt túlnyomtam ahhoz képest, ami azokban az időkben divat volt. Ellenben dolgozni hagytak. És 2001-ben, amikor ott álltam az elárvult lányommal, mellém álltak. Teljes mellszélességgel. Csomó érdemük van az életem alakulásában, rengeteget köszönhetek azoknak az időknek is, ezért nem szeretnék senkire házat gyújtani.

A kínai edzőnő, Csang Csing Lina 2012-től dolgozik a válogatott mellett. Kinek az fejéből pattant ki a szerződtetése? Ki érzett rá arra, lehet, hogy a továbblépéshez, az utolsó három-öt százalékhoz importálni kell a tudást.

A short trackesek mindig is nyitottan álltak a világhoz. A torinói negyedik és ötödik helyet például erősen köszönhetjük azoknak a magyarországi ISU-táboroknak, amelyeknek köszönhetően olyan kanadai edzők tudását kaptuk meg, akiknek szekérderéknyi olimpiai aranyuk van. Pár évvel később nyilván kapóra jött, hogy egy Liu testvérpár egyre érzékelhetőbben bontogatta a szárnyát a soraink közt, és óriási a kínai kötődésük. Az édesapjuk, aki egy igazi korcsolyás, megszállott élsportapuka, tudta, hogy a kínai edzésmetodika, az ottani morál a fiai hasznára válik. Nem vihette Mohamedet a hegyhez, ezért megfordította, és 9-10 évesen másfél évre Kínába költöztette őket. Jót is tett nekik. 2011-12 magasságában talán elsősorban tőle jött a gondolat, hogy szerződtessen a szövetség ázsiai edzőt a válogatott mellé. Linát akkor már ismertem, mert az akkori egyesületünkkel, a Sportország SC-vel korábban tanulmányúton és edzőtáborban is jártunk Kínában. Szóval valahogy az összes iránytű, az érdekek, a szövetség új vezetésének akarata is arrafelé mutatott, hogy ezt lépjük meg.

A magyar short track felismerte, hogy mit nem tud, ezért tudást importált?

A 2006-os olimpiai pontszerzés feljogosíthatott volna minket arra, hogy azt gondoljuk, "mi már aztán marhára tudjuk ezt". Ha az ember csak a saját teljesítményét figyeli, és azt hallja, hogy tőle két méterre jobban, szebben gitároznak, akkor óhatatlanul kérdőjeleket kell feltegyen magának. És kérdőjelek mindig lesznek. Ebben a játékban, aki úgy gondolja, hogy mindent tud, az már veszített. Aki kiszáll a fejlődés, az újítás kereséséből, annak a sportban vége. Most, két olimpiai arany után is azt látom, csomó terület van, ahol fejlődni lehet.

Meghatározható, hogy a short track milyen arányban technikai vagy fizikai sport?

70-30 az arány. Még akkor is, hogyha olyan képzett atlétáink vannak, hogy az elképesztő. Mert minden technikai sportnak az alapja, hogy biomechanikailag és biofizikailag elemezzük a mozgást. Ez különösen igaz a short trackre, ahol az egész arról szól, hogy a körülöttük lévő fizikai teret, az eszközt, a gravitációt, a centripetális erőt, a kanyar vonalából adódó gyorsulási tényezőt, az összes szegmens beállítását kell az egyén a korcsolyázótudásával úgy meglovagolja, hogy automatikusan, szinte izomerő nélkül is haladjon. Csak e tudás ismeretében lehet fejleszteni az eszközt, majd kialakítani a sportoló megfelelő technikáját, végső soron a fizikai felkészítését.

Ha egy tízpontos skálán az 1989-es, a 2000-es, a 2011-es és a jelenlegi, 2022-es feltételrendszert kell összehasonlítani, honnan hova jutott a magyar short track?

Ha a holland szövetséget vesszük tízpontosnak - mert ők a csúcs, csak amit nem álmodnak meg, az nem teljesül másnapra -, úgy a '80-as évek végén elindultunk a nulláról, 2011 környékén elértünk a 3-4-eshez, és jelenleg 6-7-esnél tartunk.

Mióta érzi úgy, hogy teljes mértékben helyén van?

2018 áprilisában megszületett a kisfiam és ez akkora harmóniát és váltást hozott az életemben, ami a legnagyobb békességgel tölt el. Örök rockerként világéletemben szaladtam hülyeségek után, de azóta érzem, hogy megtaláltam önmagamat, lehorgonyozhatok.

Azt hittem, az elmúlt évtizedet említi, amikor már nem kellett másod-, harmadállás után loholnia, abból élhet , amit a legjobban szeret, amihez leginkább ért.

Szakmailag természetesen az összes nehézségével együtt az utóbbi évtizedet nagyon komoly sikerkorszaknak élem meg. 2018-ban egy álom vált valóra. Olyan, hogy amikor a történelmi csapat olimpiai arany után szédelegtem ki a csarnokból, mintha egy lassított felvételt néztem volna, úgy jött szembe mindenki a folyosón. Olyan állapotba kerültem, mint amikor fölébredsz és azt mondod: "Hú, de kár, hogy csak álmomban repültem, mert fantasztikus érzés volt!"

No, én 2018 óta folyamatosan ilyen álomban élek.