Vajon mi áll inkább Magyarország érdekében: az, hogy a kormánya sikeres legyen külföldön, vagy az, hogy a szövetségek, amelyeknek tagjai vagyunk, megakadályozzák, hogy a tőlük kapott támogatásokkal és bizalommal visszaéljünk? Tehát az-e a nemzeti érdek, hogy a Fidesz képviselői fontos posztokat töltsenek be az Európai Parlamentben, vagy az, hogy ne tudják ellopni az Európai Uniótól kapott támogatásokat, és ne tudják leépíteni azt a demokratikus rendszert, amelynek köszönhetően ennek az uniónak tagjai lehetünk, és amely ennek az uniónak az ideológiai alapját jelenti?
A válasz bonyolult, mert mindkét elméletnek van igazsága. A magyar állam, és ezzel közvetve a magyar nemzet is jól jár azzal, ha elismertek, sikeresek és népszerűek vagyunk külföldön. Persze kérdés, hogy öt bizottsági alelnöki poszt az EP-ben sikert és megbecsülést hoz-e. És az is tény, hogy 2019-ben a magyar kormány úgy építette át a pályát, amin a késői magyar demokráciát játsszuk, hogy nemcsak feléjük lejt, de az ellenfél kapujáról minden labda befele pattan, és a bíró nem nézhet oda, ha ellenzéki szabálytalanságot lát, miközben a fideszes játékosok egyre agresszívabban rúgnak sípcsontra.
Ezért a magyar ellenzéknek, és annak a körülbelül ötmillió magyar választópolgárnak, aki nem szavazott a Fideszre, nincs sok lehetősége. A kevés megmaradt opció egyike, hogy megpróbálják kihasználni azokat a szövetségesi rendszereket, amelyek még korlátot jelenthetnek a Fidesz számára. Elvégre érdemes lenne azt is belátni, hogy az a pénz, ami az uniós támogatásokból a fideszes vállalkozók magánvagyonává alakul, a mi pénzünk. Mármint az állampolgároké, és azért adják a nálunk gazdagabb, nyugati tagországok, hogy Magyarország jobb, versenyképesebb, élhetőbb hely legyen. Ehelyett a gyakorlatban néhányszáz ember gazdagodik brutálisan belőle.
Itt merülhet fel az a kérdés is, ami régóta foglalkoztathatná a magyar közvéleményt: jó-e az Magyarországnak, ha a jogállamisághoz kötik az uniós támogatások kifizetését. Ilyenkor ugyanis elvben az történik, hogy ha a magyar kormány nem tartja be a demokrácia szabályait, akkor büntetésből a magyar állampolgárok és cégek fejlesztési lehetőségeit nyesik vissza. Ebbe az elméletbe csak az zavar bele, hogy az uniós támogatások lehívásának rendszerét rég foglyul ejtette a magyar állam, és úgy alakította át, hogy azok eleve a megfelelő zsebekbe kerüljenek. Lehet tehát, hogy jobb lenne, ha hagynánk, hogy a Fidesz a német adófizetők pénzét tegye zsebre, mert akkor később fanyalodik rá a magyarokéra.
A Momentum rájött, hogyan kell Brüsszelben Orbán ellen politizálni
Az EP-képviselők nagy részének fogalma sincs semmiről. Ezért oda kell menni hozzájuk, és elmondani, amit tudniuk érdemes. A Momentum rájött erre, és az első sikerük már meg is lett vele.
De érdemes visszatérni a cikk elején említett konfliktusra. A történetet, és azt, hogy miért fontos, megírtuk már hosszabban. Röviden összefoglalva az történt, hogy a Momentum két képviselője rávette a liberális pártcsaládot, hogy vétózzák meg a fideszes jelölteket a parlamenti bizottságok alelnöki helyeire. Később a DK is rávette ugyanerre a szocialistákat (Gyurcsány Ferenc legalább négy közlemény adott ki arról, hogy ők vették rá a szocialistákat erre, nem az MSZP-s Ujhelyi, ami élénkülő versenyt mutat a baloldalon).
A Fidesz öt embert jelölt bizottsági alelnöknek. Ebből hármat sikerült elgáncsolni, de még nem végleges, hogy nem kapták meg a posztokat. Két régi motoros tudta csak behúzni az amúgy többnyire lefutott meccsként kezelt szavazásokat: Deutsch Tamás és Gál Kinga. Az, hogy az új EP-képviselők buktak el, és a tapasztaltak nem, azt jelenti, hogy Deutschnak és Gálnak hosszú évek alatt felépített személyes kapcsolatokat kellett mozgósítania, hogy ne bukjanak el.
A Fidesz kommunikációs gépezete az ügy után azonnal elkezdte a kormánypártot azonosítani a magyar nemzettel, és közölték, hogy az ellenzéki képviselők hazaárulók, mert fideszes képviselőket akadályoztak meg a tisztséghez jutásban. Valami hasonló történt akkor is, amikor a momentumos képviselők szóvá tették képviselőtársaiknak, hogy Járóka Lívia bizony elhallgatta, hogy magyar és fideszes, amikor az EP alelnöki posztjára pályázott. Itt is lehetne persze azon vitatkozni, hogy az-e a hazaáruló, aki az előrejutásáért letagadja a hazáját, vagy az, aki ezt szóvá teszi.
A fideszes média még tovább ment. Pilhál Tamás a Pesti Srácokban azt írja,
Lehet bámészkodva várni a következő orvtámadásukat a magyar nemzet ellen, és majd újra megdöbbenni rajta. Javaslom, ne tegyük. Semmi meghökkentő nem lesz benne. Kezeljük őket úgy, ahogyan ők minket: ellenségként. S ennek megfelelően viszonyuljunk hozzájuk. Bármilyen eszköz megengedett a védekezéshez.
Ami egyrészt közelebb van stílusban a Milosevics-éra végnapjaihoz, mint egy keresztény, konzervatív kormány lapjához, másrészt már az indulatokból megmutatja, hogy mi itt a Fidesz problémája: a vereség.
A Fidesz ugyanis elszokott a pofonoktól. És ha valaki elszokott a pofontól, akkor a kisebb is sokkal jobban fáj.
Az, hogy megakadályozták három fideszes jelölt alelnöki kinevezését lényegtelen parlamenti bizottságokban, tényleg nem egy nagy pofon. Érdemes ezért kontextussal együtt értelmezni, hogy megértsük, miért csíp ennyire.
A Fidesz magabiztosan megnyerte az EP-választást Magyarországon. Bár a győzelmük messze nem volt olyan magabiztos, mint azt korábban remélték volna, és némi reményt adott az önkormányzati választára készülő ellenzéknek. Amit viszont a Fidesz nagyon elvesztett, az Európa.
Orbán Viktor annyira rossz lóra fogadott az EP-választáson, hogy szegény még a cél előtt hasraesett. Az euroszkeptikusok erősödtek ugyan Európában, de nem feltétlenül az az oldal, amellyel Orbán jó kapcsolatot ápolt, ráadásul megosztottak maradtak, messze a hatalomtól. A Néppárt, amelynek a Fidesz még mindig tagja, sokat vesztett az erejéből, erősödött viszont a liberális pártcsalád, ahova csatlakozott Emmanuel Macron pártja is. Az Európa leendő vezetőiről megkötött dealt a magyar kormány igyekezett sikerként bemutatni, miközben még a választásnál is nagyobb bukás volt.
Hatalmas bukásnak tűnik Orbánnak az új Európai Unió
Leült a por, kiderültek az erőviszonyok. Orbán korábban utalt már arra, hogy szeptembertől más bizottság lesz, de azt ő se gondolhatta, hogy ennyivel keményebb és ellenségesebb lesz Magyarországgal szemben. Ahogy a külügy, a tanács és a parlament is.
Alapvetően tehát nem kellene fájnia egy ilyen kis pofonnak, de a Fidesz számára most tényleg fontos lehet, hogy minél fajsúlyosabb szerepe legyen az Európai Néppátban, és számít, hogy néhány bizottságban mekkora szerepe van a fideszeseknek. Ilyen apróságokból adódik ugyanis össze egy párt valódi befolyása, és ebben eddig a Fidesz nagyon ügyes volt Brüsszelben, hála leginkább Szájer József és Gál Kinga munkájának.
Igazán azt lesz érdekes megnézni, hogyan reagál erre itthon a kormánypárt. Brüsszelben sokat nem tudnak tenni, a hangulat annyira magyarellenes (és lengyelellenes), hogy védekezni tudnak csak. De Kocsis Máté máris bosszúval fenyegeti a DK-t a magyar parlamentben.
Annyit azonban még a legobjektívebb értékalapú elemzés végén is érdemes megjegyezni, hogy a Fidesz továbbra sem egyenlő Magyarországgal, és nem lesz valami automatikusan nemzetellenes, ami a Fidesznek árt. Még akkor sem, ha tényleg fáj.
