Az őszi sorozatok tele vannak meglepetésekkel

Aranyélet

Miklósiék története véget ért, a közönség és a kollégák többsége pedig aléltan ámuldozik, hogy milyen csodás, bátor, okos, emberi véget írtak a sorozatnak, ami napokra lesokkolja a nézőt, és így tovább. Ezen a ponton a szerző megáll, körülnéz, majd suttyomban ellenőrzi, hogy jó helyre kattintott-e az HBO GO-n, mert mintha teljesen más történetet követtünk volna. Innen nézve - miközben az HBO-s sorozatok kiemelkedő ízlésük, valamint arány- és realitásérzékük miatt olyan nagyszerűek - az Aranyélet lezárása kapkod, csapong, ködösít, és üzenetében csaknem szappanoperai szintre rángatja azt, amit idáig felépített. Az utolsó évad egésze nagyon nagy lépésekkel halad, ám ez addig megbocsátható, amíg nem sérül a valószerűség, vagy az emberi motivációk nem kezdenek triplaszaltókat dobálni össze-vissza. Ez ugyan meg-megesik a befejezés teljes hosszán át, azonban az évad első felében még többségben vannak az izgalmas, pikírt aranyéletizmusok, csak az utolsó részekre kapcsol teljes sebességbe az irrealitás.

Hosszan felépített emberi konfliktusok oldódnak meg egy csapásra azzal az olcsó indokkal, hogy XY meggondolta magát, a karakterek egyszerre olyan döntéseket hoznak, olyan dolgokat tesznek, amik tökéletesen szembe mennek mindazzal, amit a sorozat két és fél évad alatt felépített a személyiségükről. Az pedig, hogy "megjött az esze" nem elég indok, ha a miértek tisztázása elmarad. Ilyen módon az Aranyélet - a mai magyar életnek ez a meghökkentően érzékeny, lényeglátó krónikája - a lezárásával átváltozott valamivé, ami leginkább a török szappanoperák hangulatát idézi macsó üldözés-lövöldözéssel, semmiből felhorgadó úgynevezett családcentrikussággal és melodrámával. Mindezen a korona a didaktikus, vásári erkölcsi tanulság és az epilógus, ami nyitva hagy néhány nyomasztó kérdést. De legalább kiderül belőle, hogy a fiatalok harminc évvel ezelőtt is kínosan divatjamúlt frizurákat kezdenek el hordani, amint a felső tízezerből a középosztályba "süllyednek".

Aranyélet, HBO, 2018, 3. évad, 8 rész, 24.hu: 6/10 (BJL)

Fülledt utcák (The Deuce) S02

A második évad elején írtunk arról, mi a Fülledt utcák egyik hatalmas bravúrja: úgy képes bemutatni a New York-i pornó kialakulását, hogy minden érdekesebb benne, mint maga a szex. Pedig David Simonék sorozata egyáltalán nem szégyenlősködik, sőt, a bevett filmes kettős mércével ellentétben nemcsak a női, de a férfi nemi szervet is bátran felvillantja, ha arra kerül a sor. Ám közben olyan plasztikusan térképezi fel a szexipart körbeölelő függelmi viszonyok, előítéletek, erőszak és kizsákmányolás sűrű hálóját, hogy a nézőnek eszébe sem jut a szex, mint élvezeti cikk. Inkább hatalmi eszközről van szó, amellyel stricik, prostik, alvilági figurák, öltönyös üzletemberek és egyszerű kuncsaftok jelölik ki pozíciójukat a nagyvárosi dzsungel táplálékláncában.

A második évad 5-6 évet ugrik az időben, és 1977-ben veszi fel a fonalat: a pornó már akkora biznisz lett, hogy a kétségbeesett stricik megélhetését fenyegeti. De hiába a koszos motelszobák helyére lépő vörös szőnyeg és a csillogás: a kiszolgáltatottság nem vész el, csak átalakul. A Drót alkotói ezúttal sem okoznak csalódást, a Fülledt utcák egyszerre érzékeny dráma és tűpontos társadalomkritika, ugyanolyan hatásos az egyéni történetek, mint a rendszerábrázolás szintjén. Számos cselekményszálon bontakozik ki az alvilág, a bordélyok, a törvényes szórakozóhelyek, a rendőrség és a szexmunkásokat segítő aktivisták tevékenysége, és ez évad végére szemernyi kétségünk nem marad afelől, hogy ebben a hálóban vergődve milyen pokoli nehéz feladat valódi reformokat és esélyegyenlőséget elérni, ahelyett, hogy trendi ízlés szerint újrafazoníroznánk az évszázados kizsákmányolást.

Fülledt utcák (The Deuce) HBO, 2018, 2. évad, 9 rész, 24.hu 9/10 (JM)

Kemping (Camping) S01

Lena Dunhamről még a végén kiderül, hogy mennyire túlértékeltük a Csajok (Girls) alatt, és másodjára a siker közelébe se tud férkőzni. A csajokos alkotótársával, Jenni Konnerrel jegyzik a Kemping című - egy angol változaton alapuló - sorozatot, ami nem is olyan rég ért véget az HBO-n. Érthetetlen, hogy minek készült el a Kemping, és a színészek miért vállalták el Jennifer Garnerrel az élen. Aztán ott van a meztelenkedés: ezért az évadért teljesen fölösleges volt Juliette Lewis és Ione Skye ruháit levenni. A Kempingben minden perccel egyre nagyobbra dagad a kérdőjel a fejünk fölött, és abszolút megérdemelt a 4,6 pont az IMDb-n, ami egy HBO-s produkcióhoz képest egészen kínos.

A Kemping egy szomorú 40. szülinapot dolgoz fel: Walt (David Tennant) felesége, Kathryn (Jennifer Garner) szervez egy erdei hosszú hétvégét, ahol senkit nem hagy pihenni. Kathryn komoly nőgyógyászati műtéten esett át vagy öt éve, és azóta a szerencsére már nem létező betegsége megszállottjává vált. Egy kontrollmániás hárpia, aki nem engedi, hogy azt egyél reggelire, amit akarsz, oda menj, ahova akarsz. De a kempingező társaság többi tagja is unalmas és zavaros. Van egy gyógyuló drogfüggő (Chris Sullivan) és az elvarázsolt nője (Ione Skye) tappancsos zokniban, egy nimfomán homeopata (Juliette Lewis) az ideggyenge pasijával (Arturo Del Puerto) és egy igazi pc pár, akiknél nincs féltékenység, mert az nagyon nem felvilágosult. Nincs igazi konklúzió, mindenki idegesítő, és csak azt nézzük nyolc részen keresztül, hogy ezek tízen (négy pár plusz két gyerek) borzasztóan rosszul érzik magukat. Arra pláne ki kíváncsi, hogy egy csapat idióta két epizódon át drogozik (na, nem olyan Patrick Melrose-osan)? A legjobb az egészben, hogy két gyereket is magukkal hurcolnak, és ebből az egyik, Kathrynék fia (Duncan Joiner) végig egy élő tuja marad. A legtöbbször a csapat úgy viselkedik, mintha az a szerencsétlen Orvis ott sem lenne, az agymenések közepette néznek át rajta. Szóval gonosz emberek gyűlnek össze a Kempingben, és bármennyire is jól játszik Jennifer Garner, erre a sorozatra egyszerűen nincs mentség. A két pont is csak szigorúan a színészeknek szól.

Kemping (Camping), HBO, 2018, 1. évad, 8 rész, 24.hu: 2/10 (JV)

Le Bureau des Légendes (A legendák hivatala) S02

Negyedik évadához ért minden idők legnagyszerűbb francia tévésorozata, a Le Bureau des Légendes, mely most már magyarul is látható a közmédián, A legendák hivatala címmel (legalábbis az első évad). Tavaly már emlegettük az év legjobb nem angolszász sorozatai között, igaz, azzal a megjegyzéssel, hogy mintha egyet lépett volna a Le Carré-regények világából a James Bond-filmek felé, ami, tekintve, hogy egy meglehetősen realisztikus kémsorozatról van szó, nem biztos, hogy a legjobb irány. Szerencsére az idei évad újra kicsit visszalassult, ami lehet, hogy az akcióthrillerek kedvelőinél rossz pont, de nekik ott van például a Jack Ryan, a Bureau viszont továbbra is egész hitelesen mutatja be, mivel is foglalkozik manapság a hírszerzés és a kémelhárítás.

Ebben az évadban a fő hangsúly Oroszországra és a kíberhadviselésre helyeződik, de egy cselekményszálban a Szíriából Franciaországba hazaszivárgó terroristák felkutatása is téma. De legalább ilyen fontos, hogy odahaza, a hivatalban is a feje tetejére áll minden, egy új biztonsági igazgató, JJA (Mathieu Amalric) miatt, aki a fejébe veszi, hogy megszabadítja a DGSE-t a mindenkire nézve veszélyt hordozó szuperkém, Malotru (Mathieu Kassovitz) káros befolyása alól. A több titkosszolgálat (de elsősorban a francia) elől is menekülő Malotru ezúttal Moszkvában keres menedéket, és ott tervezi meg a következő lépését, miközben ugyanoda szólítja a küldetése Marinát (Sara Giraudeau) is. A sorozat eddig is előszeretettel kalandozott külföldre, de az oroszországi jelenetek (Ukrajnában forgatták őket) legalább olyan erősek, mint amikor Iránba vitt bennünket a sorozat a második évadban. Most is láthatunk példát a magánélet és a hivatás kereszteződésére (talán nem spoiler, hogy ezekben szinte sosem a szerelem a győztes), újra megtudhatjuk, milyen kiszolgáltatott dolog lehet kémnek lenni, és a szíriai káoszból is többet érthetünk meg, mint megannyi újsághírből. Ez utóbbi jelenetek főhőse, az íróasztal mögül terepre kényszerülő elemző, az egyébként komikus Artus (mi a Legénybúcsú Bt.-ben láthattuk bohóckodni) tökéletes ebben a drámai szerepben, a többi főszereplő szokás szerint kitűnő, csak Kassovitz karaktere egy kicsit passzívabb ebben az évadban a megszokottnál. Ritka az, amikor egy sorozat egyszerre van logikusan és a körülményekhez képest valószerűen felépítve, és közben nemcsak szórakoztat, de segít kicsit megérteni a zűrzavart, ami látszólag körülvesz bennünket.

Le Bureau des Légendes, Canal , 2018, 1. évad, 10 rész. 24.hu: 9/10. A negyedik évad csak angol felirattal hozzáférhető, magyarul egyelőre csak a sorozat első évada látható a közmédián. (IB)

Chilling Adventures of Sabrina

Nem kell ősi Sabrina-rajongónak lenni ahhoz, hogy meg tudjuk ítélni a Netflix új sorozatát. Akik ártatlan csínyekre számítanak, azok óriásit koppannak, hiszen a macska nem beszél, és élet-halál kérdése minden varázslat sokkal több jumpscare-rel, mint kéne. Akik viszont szerették a Riverdale-t, nagy valószínűséggel imádni fogják Sabrinát (Kiernan Shipka), illetve a Buffy, a vámpírok réme című sorozattal is van közös halmaz. A szokásos young adult elemeket mind kipipálta a Netflix: szex, jó pár szerelmi szál, bosszú, gonoszság, iskolai zaklatás és rejtély szép emberekkel, ködös boszorkányokkal. 2018-hoz igazodva az alkotók írtak egy meleg boszorkány-karaktert, és egy transzszexuális diák megsegítésére is alakul egy egyenjogúságot hirdető csoport.

A modern szellemiség és a Sabrinát alakító Kiernan Shipka bája viszont még messze nem elég egy jó sorozathoz. Erőltetett minden üzenet, és mintha kijelölték volna a kötelező pc elemeket, hogy csak ennek mentén fűzzék össze a történetet. A sátánista boszorkányok vonala szintén béna, a kamu vallási vonalról nem is beszélve. Túl komolyan veszik magukat a sötét úr papjai és papnői.

A Chilling Adventures of Sabrina legtöbb mozzanata egymás elfogadására, a gyengék védelmére és a sokszínűség éltetésére hívja fel a figyelmünket, de sok a kínlódás.

A történet pedig hasonló az eredetihez, Sabrina Spellman 16. szülinapja előtt járunk, csak az új változatban egy szigorú beavatáson kénytelenek részt venni a tiniboszorkányok. Sabrina meg ugye kilóg a sorból, hiszen félvér: anyja halandó, apja főpap volt a boszorkány-iskolában. A családi háttér miatt rengeteg támadást kap, de azért próbál egyensúlyozni a földi élet és a fekete mágia között. A varázsgimiben egyből kipécézik, szétszedik, de Sabrina Spellmant olyan fából faragták, aki semmitől sem ijed meg. Minden erejével védi a rémunalmas barátját, akivel legalább kedves és erős a szerelmük. A Chilling Adventures of Sabrina nem tud többet, a jelmezek és a szörnyek sajnos rettentő nyomorultak, de legyen ez annak a gondja, aki többet várt a tiniboszorkányoktól.