Amikor a németek 1941-ben veszélyesen megközelítették Moszkvát, a szovjeteknek nem volt elég hatékony, tankok ellen bevethető, páncéltörő fegyverük. Így kétségbeesett lépéshez folyamodtak: kutyákat küldtek az ellenség megsemmisítésére.
A második világháború első éveiben a szovjet tankelhárító kutyák komoly szerepet játszottak a német előrenyomulás megállításában. Robbanóanyagot erősítettek rájuk, és az ellenség közé szalajtották őket. Manapság az állatvédők (és a jóérzésű emberek) a szívükhöz kapnak, de akkoriban ez tűnt a legjobb megoldásnak.
A kutyák ellen nem sok mindent lehetett tenni: a német tankokra szerelt gépfegyverek túlságosan magasan pozícionáltak voltak ahhoz, hogy a kutyákra lőjenek velük, a szovjet tüzérség pedig egy idő után, mint értékes harcostársakat, fedezni is kezdte őket, így a németeknek nem volt egyszerű előbújniuk a tankokból, hogy a négylábúakra célozzanak.
Olyan hírük lett, hogy a német harckocsiegységek gyakran már akkor is beszüntették a támadást, ha meglátták a kutyás tankelhárító egységeket a harcmezőn.
A német erők más alkalmakkor minden szemük elé kerülő kutyát lelőttek: lövészárkokból, sőt a levegőből, repülőkről is céloztak rájuk.
A kezdetek
A Szovjetunióban már jóval a Nagy Honvédő Háború előtt, a harmincas években elkezdték a kutyák harctéri kiképzését, de akkoriban leginkább mentési és humanitárius feladatok ellátására szánták őket. Később azonban stratégiai szerepük lett:
Ehhez napokig éheztették őket, a gyakorlásra használt páncélozott járművek alá pedig húsdarabokat rejtettek, így a kutyák azt hihették, hogy minden tank alatt finom falatok várják őket. Ugyancsak hozzászoktatták őket a fegyverropogás hangjához, és ahhoz, hogy a tankokat hátulról közelítsék meg, mintegy láthatatlanul.
Az első tankelhárító ebek 1939-ben jelentek meg a Vörös Hadseregben, majd először két évvel később próbálták ki őket élesben a harcmezőn.
Katasztrofális kezdet
Moszkva közelében, az 1. számú speciális zászlóalj részeként vetették be először az állatokat. A hadtesthez 212 kutya és 199 kutyakiképző is tartozott.
Az első nagyobb támadás katasztrofálisan végződött, egyrészt azért, mert a szovjet tüzérség akkor még nem fedezte a kutyákat, a németek így könnyedén lepuffantották őket. Ráadásul a kiképzésük során komoly taktikai hibát vétettek: a gyakorláshoz szovjet tankokat használtak, amik dízellel működtek. Az állatok ennek a szagához szoktak hozzá, a németek azonban benzint raktak a tankjaikba.
Az első 30 kutyából csupán 4 hajtotta végre a küldetését, és semmisített meg ellenséges tankokat, 6 pedig szovjet tankokat robbantott fel. Azok a katonák, akik életben maradtak, megadták magukat a kutyáikkal együtt, és a vallatások során elárulták a németeknek az ebek kiképzési módját.
Minden fronton harc
Bár az 1. számú speciális zászlóaljat megsemmisítették, a Szovjetunió továbbra is bevetett kutyákat a németek ellen, de változtattak a kiképzésükön. 1941 végére a fronton „harcoló” kutyák száma meghaladta az ezret, a következő évben pedig a kétezret.
1942. július 21-én az Azovi-tengernél az öngyilkos kutyáknak nagy szerepük volt egy fontos csata eldöntésében. Csehov szülővárosánál, Taganrognál 40 ellenséges tank átjutott a tüzérségi ütegen, és a haditengerészeti gyalogos dandárt veszélyeztette.
Ekkor 56 kutya hatolt be az ellenség soraiba, és sok ellenséges tankot megsemmisített. Az állatok nemcsak megállították a németek előrenyomulását, de visszavonulásra is kényszerítették őket.
Később, egy leningrádi csata során pedig egy csapat kutya ellenséges tankokat és sáncokat robbantott fel. Ravaszul kikerülték a szögesdrótot, azonosították az ellenség tartózkodási helyét, és a bunkerek felé szaladtak, ahol emberi jelenlétet éreztek. Számos bunkert és egy lőszerraktárat is felrobbantottak.
Oroszlánrészük volt a győzelemben
1943 közepére fordult a kocka: a Vörös Hadsereg immár jelentős mennyiségű páncéltörő fegyverhez jutott, így aztán a kutyák öngyilkos akcióba küldésére már nem volt szükség.
Összességében a kutyák 304 ellenséges tank megsemmisítésében segédkeztek, ezzel hozzájárultak a Szovjetunió fölényéhez, és végső soron a nácik legyőzéséhez. Ahogy a győzelem elérhető távolságba került, a maradék harci kutyát aknakutatásra képezték át, és sokan közülük meg is érték a háború végét.
(Via Rbth, History Defined)
