Egy szociális munkás emlékére, a szociális munka jelenlegi helyzetéről. Ma temetik Andreát. Ő jár a fejemben.
Egy rövid visszatekintés a szakma indulásáról.
Az 1980-as években, a változás éveiben egy maroknyi csapat készült egy új szakma, a szociális munkás szakma meghonosítására Magyarországon: szociális munkások egyetemi képzésére, új intézmények létrehozására, melyek célja többek között a válságba került családok hathatós, sokoldalú megsegítése, úgy, hogy minél gyorsabban változtathassanak életükön, továbbléphessenek a súlyos gondok megoldásában.
Amikor elkezdtem ezt a munkát az egyik legelsők között létrejött családsegítő központban, a névválasztás meghatározó volt számomra: Esély nevet kapta a VII. kerületi Családsegítő Központ, mert akkor valamennyien hittük, hogy a legfontosabb feladatunk az esélyek növelése egy jobb életre, sok-sok bonyolult helyzetből való kilábalásra. Együtt dolgoztunk szociális munkások, jogász és pszichológus munkatársak: mai napig, 25 év távlatából emlékszem munkaközösségünk minden tagjára, akik megküzdöttek a legnehezebb helyzetekkel: a lakást elvesztőknek otthont, de legalább szállást kerestünk, adósságot segítettünk törleszteni, a munkáját elvesztőknek újra munkát találni, családi tragédiákat megakadályozni, de legalábbis kezelni, éhezőknek, hajléktalanoknak konyhát működtettünk; azt akartuk, a gyerekek saját családjuk segítése révén otthonukban maradhassanak.
A munkánk nehéz, de reményt keltő volt, mert sikerült partneri kapcsolatot építeni az önkormányzattal, a fővárossal, a kormánnyal, úgy is, mint az ELTE gyakorlatot oktató intézménye. Viták persze voltak, de figyelmet kaptak az eseteink, és többnyire nem azzal a mondattal zártunk egy-egy esetet, hogy sajnos nem tudunk semmiben segíteni. Precedensértékű megoldások születtek az újonnan alakult intézményekben, a szakmában elterjedtek, meghonosodtak, egyre gyakorlottabb és elmélet területén is egyre felkészültebb stábok dolgoztak az egész országban. A képzés, és intézményfejlesztés együtt járt. A kilencvenes évek közepén adtam át az Esély Család segítő Központ vezetését Táncos Évának, és 2010-ig minden megszorítás ellenére az egyik legjobb közösségként működött ez s a többi valóban kiváló intézmény nemcsak Budapesten, de Debrecenben, Miskolcon, Nyíregyházán, Pécsett, és kisebb városokban, ahol kiváló szakemberek dolgoztak.
Nincs külön számítás arról, hogy a szociális munka hány család kilakoltatását akadályozta meg, hány család rendezte segítségükkel konfliktusait, mennyien kaptak tényleges támogatást életük jobbra fordulásához, gyerekeik felneveléséhez. A bizonyítás és az érdekvédelem elmaradt. Politikai szinten 2006-t követően elhangzott: a jól-léti politikát fel kell adni, pedig pont erre nem jutott még a korábbi években sem elégséges költségvetési forrás sem. A szakma lehetősége egyre szigorúbb feltétekhez kötötté vált, hatósági funkciók kerültek előtérbe, csökkent a költségvetés.
2010-től a társadalom mélyszegénységbe jutott rétegei kitörési lehetőségei tovább csökkentek, a 2. világháborút megelőző politika elvei kerültek középpontba: még az "érdemes szegények segítésére" sincs elegendő eszköz, de szakember sincs, mert a bérek ebben az ágazatban a legalacsonyabbak. Akik mégis megmaradtak eszköztelenek, kistelepülésen egyedül dolgoznak, szakmai hátterük kevés, szakmai tudás központok, mint korábban a Forrás Központok, Módszertani Intézetek nincsenek.
Mára az erőszak lett a szimbólum: az elkeseredett ügyfelektől fél a hatóságot képviselő munkatárs, arról kell tudást szereznie, hogyan védheti magát, ha gyereket emel ki a családból, ha nem tud segíteni a családok sorsán, de még temetési segély megszerzésében sem sikeres. Ha nem képes támogatást nyújtani a legkézenfekvőbb helyzetekben, mert a jogszabályok és a munkaeszközök hiányoznak, a kommunikáció ellenségessé válik, s a szakma alapja: a bizalom veszett el. Az inárcsi ügyfél bűne nem menthető, de érthető: kilakoltatása négy gyerekkel, köztük egy fogyatékos kisgyerekkel hajtotta az indulatos tettéig, de kollégánk halála is rendszerbűnre utal: ha korábban tud beavatkozni különböző problémamegoldásokkal, adósságkezeléssel, gyerekek neveléséhez adott támogatással, szállással, gyerekekkel, de legalább a fogyatékos gyerekkel való szakszerű foglalkozással, a végrehajtás megakadályozásával… Ha az önkormányzat, a védőnő, az orvos, az ügyfelet védő jogász, a gyerekeket tanító pedagógus, a szociális munkással együtt dolgoznak ki már sokkal korábban beavatkozási célt, ha lenne védőháló, a tragédia talán elkerülhető lett volna.
Ma arra gondolok, hogy 44 évet, ennyit élt egy szociális munkás: életét adta másokért, miközben árvák maradtak a saját kisgyermekei. Ügyfelére börtön vár, s a gyerekek állami gondozásba kerülnek. Meghalt a szociális munkás, és mindenki helyzete nehezebbé vált Inárcson. Két család gyerekei jövője vált szomorúvá.
Rázzon fel ez az eset: küzdjünk a szakma megbecsüléséért!
Nehéz azt leírni: Nyugodj békében, Andrea! Nem felejtünk, és mindent megteszünk, a szakmánkért küzdeni fogunk, gyerekeidre odafigyelünk, és Téged emlékezetünkben megőrzünk!
Fotó: Mihádák Zoltán / MTI
