Karrierjét annak köszönhette, hogy sokszor volt jókor, jó helyen. Kevés emberre illik jobban az „ellentmondásos figura” jelző.
Már-már azt lehetett hinni, hogy mindenkit túl fog élni. Fizikai és politikai értelemben egyaránt. Jó néhányszor temették már az olasz közéletben, de szűnni nem akaró széles mosolyával, sokszorosan kisimított arcával, öröksötét hajával és nem utolsósorban múlhatatlan ambíciójával újra meg újra megjelent, és élete utolsó percéig vonatkozási pont volt személye és a hozzá való viszony. De a leukémia alakjában megjelenő Kaszást ő sem tudta becsapni. Silvio Berlusconi 87 évesen fejezte be rendkívüli földi pályafutását.
„Harcos volt” – e szavakkal búcsúzott tőle Giorgia Meloni miniszterelnök, akit a rossz nyelvek szerint a Lovagként (Cavaliere) emlegetett Berlusconi nemcsak támogatott, hanem irányított is. „Igazi barátom volt, kevés olyan politikus van a világon, mint ő” – méltatta őt Vlagyimir Putyin orosz elnök. Ferenc pápa az energikus, határozott politikust látta benne, de még Maurizio Landini, a baloldali CGIL szakszervezeti szövetség vezetője is elismerte Berlusconi bátorságát, és felidézte kiállását mellettük, amikor szélsőjobboldali támadást hajtottak végre székházuk ellen.
„Az ősolasz vezető, aki kitalálta a populizmust” – írta a Repubblica, mely mindenekelőtt azt emelte ki karrierjéből, hogy a II. világháború utáni olasz történelemben egyedülálló hatalmat összpontosított a kezében: először gazdasági-pénzügyi potentát lett, majd a legnagyobb médiacézár, egy patinás futballcsapat régi dicsőségének visszahozója, és mindezek nyomán futott be szédületes politikai karriert.
A torinói Stampa egyenesen azt írja, hogy Berlusconival vége a II. olasz köztársaságnak. Massimo Giannini főszerkesztő szerint a néhai kormányfő bizonyos értelemben egyszemélyben testesítette az olasz vállalkozói, politikai és kulturális értékeket, pozitív és negatív oldalukról egyaránt. Miután felépítette magát sikeres üzletemberként, mindezt átvitte a politikába: létrehozta a „cég-párt” fogalmát a Forza Italiával és bevezette médiabirodalmán keresztül az „infokráciát”, szintén kihangsúlyozva a megkérdőjelezhetetlen egyszemélyi vezetést, a populizmus alapvető elemét.
„Dúsgazdag volt és a szegények szavazataival került hatalomra. Milánói létére Szíciliában robbantott bankot. Így sikerült neki elérnie, hogy az olaszok többsége vele azonosította magát. Nem akarta őket megváltoztatni, csupán megosztotta velük azt az érzésüket, hogy nem viselik el a szabályokat és mélységesen bizalmatlanok a politikával szemben” – olvassuk a Corriere della Sera Berlusconi igazi vállalkozása című írásában.
Silvio Berlusconival kapcsolatban igaz az a rockefelleri mondás, mely szerint „csak az első millió eredetét ne firtassuk”. Máig tartják magukat azok a szóbeszédek, mely szerint a fiatal vállalkozó már az 1970-es években alkut kötött a maffiával, de ezt ugyanúgy nem tudták rábizonyítani, mint szinte semmit, kivéve azt a bizonyos adócsalást, amiért a nevetséges egy évi közmunkát rótták ki rá. Tény viszont, hogy sokszor volt jókor, jó helyen. 1980-ban egy kis helyi milánói csatornából indította el a Canale 5-t, amely az olasz kábel televíziózás elindítója és a későbbi Mediaset médiakonszern alapja lett. A Canale 5 szellemében, frissességében, az addigi erkölcsi tabuk lazább kezelésében is megújította az olasz televíziózás, később csápjai átnyúltak Franciaországba és Spanyolországba is. Immár a Fininvest pénzügyi csoportba tömörítve vagyonát Berlusconi 1986-ban megvásárolta a csőd szélén álló AC Milant, majd mindenki meghökkenésére szerződtetett egy szinte ismeretlen edzőt, Arrigo Sacchit, csapatába pedig három holland világklasszist, Marco Van Bastent, Ruud Gullitot és Frank Rijkaardot szállított olyan hazai klasszisok mellé, mint Carlo Ancelotti, Roberto Donadoni, Franco Baresi és Paolo Maldini. Az Ördögök a világ első számú csapatá váltak néhány év alatt, bajnoki címmel, két BEK-és két Interkontinentális Kupa-győzelemmel.
A Cavaliere azt a politikai űrt célozta meg, amelyet az 1940-es évek óta a kereszténydemokrata párt (DC) és szövetségesei hagytak széthullásuk után. A piros-fekete szurkolók harci kiáltásából – „Forza, Milan” – született meg a „Forza Italia” (Hajrá, Olaszország) mozgalom, amely 1993-94-ben olyan villámgyorsan szerveződött párttá, hogy az 1994-es választásokat már meg is nyerte. Népszerű lett a „levitézlett pártok” elutasításával, miközben kezdettől fogva úgy tekintette a parlamentet, mint felesleges időtöltést és igyekezett a kollektív történelmi emlékezetet is minél jobban lerombolni.
Arcorei villája valóságos uralkodói palota volt, egyetlen embert tartott igazi vetélytársának, Gianni Agnellit, a Fiat és a Juventus mindenható tulajdonosát. Kényesen ügyelt eleganciájára, szexuális botrányai szinte még csak erősítették őt a köznép körében, hiszen elvégre a férfiasság hatvanon túl nemcsak erény, hanem tiszteletre méltó cselekedet is. Imázsépítésének és politikai gyakorlatának számos követője akadt azóta Nyugaton és Keleten egyaránt.
Alig másfél éve a köztársasági elnöki posztra is pályázott, végül azonban nem volt komoly esélye az addigi államfő Sergio Mattarellával szemben. Még a fociban is nyomot akart újra hagyni: 2018-ban megvásárolta a Monza csapatát, amely tavaly felkerült az első osztályba, és sokan már egy új Milant láttak az egyesületben. Kérdés, hogy a Cavaliere nagyravágyó tervei nem szállnak-e sírba vele ugyanúgy, mint olaszországi örökös nélküli politikai hagyatéka.
