Nyakunkon a várva várt életrajzi film, nem árt felidézni a történelmi alakot sem. A tudós, akinek nem az atombomba volt a legérdekesebb az életében. Portré.
Mit gondoljunk egy olyan emberről, aki puszta ellenszenvből, különösebb más ok nélkül mérgezett almát tesz oktatója asztalára? Aki puszta kézzel esik neki barátjának, csak azért, mert nem tud uralkodni indulatain? Nyilvánvalóan az ilyen ember már csak a gyilkossági kísérlet miatt sem tartható alkalmasnak vezető pozíció betöltésére, bármennyire is zseniális amúgy a szakmájában. Pedig erre a labilis lelkületű emberre nem kevesebbet bíztak, mint a világ első atombombájának megépítését.
Ki is volt Robert J. Oppenheimer?
Kai Bird és Martin J. Sherwin „Amerikai Prométheusz: J. Robert Oppenheimer diadala és tragédiája” című életrajzi könyvükben, mely nem mellesleg a most debütáló film forgatókönyvének is az alapja, így jellemzik őt:
Mintha a történelem lett volna a legnagyobb kompozitor, amikor a világ egyik valóban sorsfordító történését egy ilyen sokoldalú ember irányítása alá rendelte, aki egymaga képviselte az időtlen morált és a legmodernebb tudományt.
Oppenheimer különleges képességű ember volt, sokak szerint zseni. De a zsenialitása mellett, ami sok kollégáját éppúgy jellemezte, ami igazán különccé tette, az az öntörvényűsége volt.
Előzmények
A fiatal Robert elkényeztetett milliomoscsemete, csillapíthatatlan tudásvággyal. Szinte minden érdekli, és ez a minden nemcsak kezdő szinten. Bölcsészetet, irodalmat éppúgy magas szinten tanulmányoz, mint ahogy a kémiát és a fizikát is. Tizenhét éves korára már leérettségizik, egy év egészségügyi kihagyás után egyetemre megy.
A Harvardon töltött évei alatt igyekszik a lehető legtöbb kurzust felvenni, ám miközben briliánsan teljesít, labilis idegrendszere miatt többször kerül az idegösszeroppanás szélére. Ekkor történik meg a bevezetőben említett mérgezett almás incidens, amely folyományaként, bár sikerül befolyásos apjának elérni, hogy nem jelentik fel, de
Ha orvos nem is, de Proust valamit segít enyhíteni kínjain: regénye, Az eltűnt idő nyomában, amit a fiatal Oppenheimer ebben az időben olvas, segít részben megérteni saját lelkét.
Egész életében filozófiai és spirituális szövegeket tanulmányoz, nem túlzás állítani, hogy ezen attitűd mind morális megalapozottságát, mind szakmai ambícióit alapvetően befolyásolja.
Miközben egyetemi tanulmányai után a kaliforniai Berkeleyn kezd tanítani, megtanul szanszkritül csak azért, hogy elolvassa a hindu szent könyvet, a Bhagavad-gítát.
Tudományos munkássága kiteljesedik, sorra publikálja tanulmányait. Azonban csapongó, mint amilyen a személyisége is: bár évekkel korábban megsejti a fekete lyukak létezését, de nem folytatja ezt a munkát, így végül másnak tulajdonítják ezt a tudományos eredményt. Az egyetemen viszont rajongás és rettegés övezi:
Feljegyeznek olyan diákot is, aki ötször veszi fel kurzusát, csak azért, hogy a közelében lehessen.
A Manhattan-projekt
Így érkezik el az a bizonyos nap, amikor felkérik a Manhattan-projekt tudományos vezetésére. Ez nemcsak a korábbi előélete miatt rendkívüli, de azért is, mert bár Oppenheimert addigra szakmailag széles körben nagyra tartják, az általa vezetendő csapatban számos Nobel-díjas tudós van, azonban neki nincsen ilyen elismerése. Továbbá, a labilis idegzetű humanista atomfizikust sok egyetemi pozícióban el lehet elképzelni, de egy ilyen kormányzati program esetében nem ő az, akire kapásból bárki gondolhatott volna.
Egy fontos szálat ne felejtsünk ki. Robert Oppenheimer az idők folyamán közel kerül a baloldali, sőt a kommunista szimpatizánsokhoz is. Bár a nagy gazdasági válságról fél évvel később értesül, mert egyszerűen nem olvasott újságot, de a nácizmus megerősödésével már feladja apolitikus nézeteit,
Évekkel a bomba elkészülte után Oppenheimer egy későbbi interjújában úgy vall, hogy a Bhagavad-gíta sorai jutottak eszébe: amikor Arjuna herceg vonakodik harcolni, Krisna megmutatja magát neki úgy, ahogy halandó nem láthatná, ezerkarú alakjában, s így szól: „Én vagyok a halál, világok elpusztítója”.
Persze nem csupán felszínes szöveg szintű megfelelésről van szó. A Bhagavad-gíta, amely egy arisztokrata család két ága közötti háborúra összpontosít, erős filozófiai alapot adott Oppenheimernek, hiszen Arjuna könyvbeli konfliktusa közvetlenül alkalmazható volt az ő vivódásaira is, amellyel a projektben szembesült.
Márpedig a következmények ismeretesek. Az atombomba ledobása ártatlanok halálával járt, ugyanakkor Oppenheimer már két héttel a bombázások után felismeri, hogy ez a fegyver lehetetlenné és értelmetlenné teszi a háborút.
Támadások
Ha nem Oppenheimer lett volna a bomba első számú megalkotója, a történetnek itt vége lehetne. De az érzékeny, humanista, bölcsész alkatú tudós akkorra, amikorra Orwell definiálja a hidegháború fogalmát, már továbblép. Felismerve a fegyver veszélyességét, egyre radikálisabban emeli fel szavát saját kreatúrája ellen. Truman elnöknek egyenesen azt mondja, vér tapad a saját kezeihez.
A hatalom sehol a világon nem szereti a morális megalapozottsággal bíró embereket. S ha az illető ráadásul labilis lelki alkatú, könnyen kerül támadások kereszttüzébe. Bár tudjuk, hogy Oppenheimerre már 1941-ben rááll az FBI, de végül csak 1954-ben csap le rá.
Ehhez már csak fel kellett melegíteni azt az incidenst, amikor kiderült, korábban nem mondott igazat azzal kapcsolatban, hogy az oroszok megkeresték-e, együttműködési ajánlattal. Noha később (halála után jóval), minden kétséget kizáróan kiderült, hogy tisztességes hazafi volt és nemet mondott az oroszoknak, mindezek miatt könnyű célponttá válik a mccarthizmus éveiben. Az ellene lefolytatott vizsgálat során, amelynek mélypontja Teller Ede vallomása, Oppenheimert alkalmatlannak nyilvánítják az Atomenergia Bizottság vezetésére, melyet megalakulása óta igazgat, pedig nem találják bizonyítottnak a vádakat.
Ha belegondolunk, a vallomás igaz volt: Oppenheimerrel valóban nehéz volt időnként együtt dolgozni. Addigra azonban már más mozgathatja Tellert. Ő a hidrogénbomba első számú szószólója az Egyesült Államokban, a vallomástétel pedig kapóra jött neki, hogy leszámoljon szakmai riválisával.
Bár kilenc évvel később, John Fitzgerald Kennedy elnök Enrico Fermi-díjban részesítette, sem tudományos, sem közéleti pályáján már nem mutatott fel eredményeket. A zseniális humanista, az öntörvényű tudós négy évvel később, 62 évesen gégerákban meghalt.
