Az Olvasóhoz
Ez a regény Kelet-Európában játszódik. Utazókról és utazásokról szól. Franz Kafka utazásáról, aki nem azonos Franz Kafkával. És az egy helyben maradásról, amely nélkül értelmét vesztené az utazás. Valamint a sétákról, amelyeknek az útvonala mindig visszatér önmagába. És a terekről, amelyek tanácstalanul figyelik mindezt. Követik és kísérik azt, aki sétál. Az embert, aki sétál, és aki nem jut el sehová. Csak a térnek ad szerkezetet mozgásával, és a tereket kapcsolja össze. A tereket, amelyek Kelet-Európában minden zsúfoltság ellenére éppoly magányosak, mint az ember, aki sétájával metszi őket.
A gyermekkorról szól tehát, és arról a dologról, ami a tér megkérdőjelezése, vagyis az ikertestvérről, aki ugyanolyan. Arról tehát, hogy mindenkinek van egy ikertestvére, aki vele együtt születik a világra. A legfontosabb éveket mindenki együtt tölti ezzel a hasonmásával. Minden játékot együtt játszanak. Aztán elválnak útjaik. Mindenki elveszíti az ikertestvérét, akire aztán már csak az anya emlékszik. Az apák erről nem tudnak semmit. Az apák ilyenkor távol vannak, málló falú munkahelyeken hánynak másnaposan, zúgó füllel, szédülő fejjel; kocsmák cigarettafüstjébe merednek kifejezéstelen arccal, harctereken vonulnak Kelet-Európa változatos domborzati viszonyai közepette, és kiábrándítóan hamar meghalnak, vagy kétségbeesetten életben maradnak, de mindarról, amiről most szó lesz, az égvilágon semmit sem tudnak.
Mi az a Matiné?
Vasárnap délelőttönként, valamint ünnepen egy-egy regényből mutatunk részletet, jobbára kortárstól, remek szövegeket, történeteket. Ha tetszik, az oldal alján ott a kötet szerzője, címe, kiadója, irány a könyvesbolt vagy a könyvtár.
A Matiné eddigi termését itt találni.
Erről a szakadatlan vonulásról szól ez a könyv, ahogy a fiúk apák lesznek Kelet-Európában, és elfelejtik a szemrehányásaikat, amelyeket az apák világa ellen gyerekként, majd kamaszként megfogalmaztak. Elfelejtik a fiatalkor ökölbe szorult kezét, amelyet az apák világa ellen emeltek fel és szitkok kíséretében ráztak. Aztán nem sokkal később ezekkel az öklökkel verték véres húscafattá azokat, akik ellenük rázták az öklüket, amikor az övék már kisimult és alázatosan fogadta a baksist, amelyet mindenkori uraik vetettek nekik oda. A szavakról tehát, amelyeket kopott garasként cserélgetnek egymással. A felejtésről szól tehát. Vagyis rólam, a könyv szerzőjéről, aki nem azonos velem, vagyis az ikertestvéremről. Arról, hogy miért kelt útra egyszer a szavak szárnyán, noha erre semmi sem ösztönözte őt. Inkább az ellenkezőjére: az otthon szótlan elveszítésére egy olyan országban, amelyben ő sehová nem tartozik. Öntudatlanul történt ez, még mielőtt tudta volna, hogy kicsoda is ő, és micsoda az írás és az írás népe. Miután otthontalansága egy nem várt, ám annál törvényszerűbb tragédia nyomán véglegessé vált, azért kelt útra, hogy megértse azokat, akikhez éppúgy nincs köze, mint saját jövőjéhez. És hogy elviselje lelkének fájdalmát, a képzeletébe menekült, hogy újraírja azt a múltat, amely nem volt sohasem az otthona, ahogy a szüleié sem, akiket elveszített. Akikért pedig egy idő után, egyre erősebben érezte, el kell mondania ezt a történetet. Az anyáért és az apáért. Az apáért és az anyáért; Julie-ért és Hermannért; akiknek immár csak múltjuk van, és akik már csak a jövőben élnek mindörökké. Omén.
*
Amikor ez a könyv kezdődik, még nem tudtam, hogy életem egymáshoz nem illő szakaszok sorozata lesz. Figyeltem a vizet, amely az árkokban folyt. Figyeltem az udvart, amely megkelt tavasszal, mint a kovásztól a tészta, és a földje tocsogós lett. Akkortól fogva nem léptünk rá, pallókon jártunk. Aztán hamarosan zöld moha jelent meg rajta, mintha egy nagy bársony volna leterítve a trágyadomb és a kapu közé. Méregzöld volt sokáig, néhány napig szinte foszforeszkált, aztán hirtelen eltűnt. Ami maradt utána, az megfeketedett és visszataszítóan büdös lett. A talaj pedig felcserepesedett, a földtányérok szélei felszakadtak. Aztán azokkal játszottunk. Össze lehetett őket szedni. Valahol Kelet-Európában vagyunk tehát, ahol a mocsaras, vizek szabdalta, járhatatlan vidéken libanyájak gágogását lehet hallani, szárnyak csapkodását, ahogy sziszegve, gágogva, csapkodva, maguk körül hatalmas porfelhőt kavarva bukdácsolnak mindig megrettenve valamitől, egyik pánikból esve a másik pánikba, egymást letaposva menekülnek ezek a kedves fejű, buta állatok.
Ezt a képet nézve mindig elszorul a szívem. Ismerem ezeknek a libáknak a sorsát, amelyek felnőnek minden tavasszal, de alig van köztük olyan, amelyik megérné a karácsonyt. A Márton-nap a hagyomány szerint életük határpontja. A boldog tavaszi napok után, amikor vágott csalánnal és kukoricakásával kényeztetik őket, a kövér kora nyári legelők, a hatalmas fürdéseket hozó tavaszi záporok után elérkezik az ősz, amikor a nagyra fejlődött libákat pici helyre szorítják össze, de a léckerítések résein még kidughatják a fejüket. Aztán eljön a sárral, a dérrel, az ördögszekérrel és az ökörnyállal az ősz, amikor már elnehezülnek ezek a büszke tartású szárnyasok is, amelyek azonban, mármint a házi ludak, képtelenek repülni. Csak futni tudnak, meg úszni, de már nem emlékeznek a repülésre, ezért amikor Kelet-Európában beköszönt az őszi esők ideje, ezek a madarak úszóhártyás lábaikkal még mindig könnyedén lépkednek át a saras utakon, amelyek pedig minden más teremtményt örökre magukhoz vonnak, és ezzel lehetetlenné teszik számukra, hogy valaha is elmenekülhessenek innen.
Az ősz elhozza számukra a téli tollazatot, amely védeni fogja őket az éjszakák komisz hidege ellen. De az ősz elhozza a karámot is, amelyet lécekből, ágasokból eszkábálnak össze, napraforgókóróból, amelyben a libák nem tudnak járkálni, leszoknak róla, aztán ahogy a friss kukoricát beáztatva, már megdagadva megkapják, hogy könnyebb legyen emészteniük, és apróra vágott almával ízesítik nekik, már nem is akarnak és nem is bírnak többé mozdulni. Csak ülnek a sáros, libaszaros, egykor szalmával behintett ketrec földjén. A ketrec résein ki tudják nyújtani a fejüket, nem kell felállniuk sem, hogy inni tudjanak, a dagadt kukorica pedig ott a szemük előtt. Unalmukban csak esznek, esznek. És amikor már enni sincs erejük, vagy megcsömörlöttek, akkor jön el a tömés ideje. Az asszonyok combjaik közé szorítják a libákat, csak a fejük nyúlik fel magasra, épp kézmagasságba, hogy az apróra vágott almával elkevert, jól beáztatott, dagadt kukoricával megtömhessék őket. A libák hosszú nyakán az asszonyok kézzel nyomják le az ennivalót a begyükbe. Egyre kövérebbek lesznek, hörögnek, fuldokolnak, az asszonyok örülnek, mert tudják, hogy egyre nagyobb és hízottabb lesz a májuk. Aztán eljön a Márton-nap vagy néhánynak a karácsony, amikor levágják őket. Mert Kelet-Európában ez a sorsa a libáknak. De nem csak a libáknak, ha jobban meggondolom.
***
A szellentés
Kafkát látjuk, amint halad át az Óvárosi téren. A kockakövek raszteresen rajzolódnak ki. Délután lehet, őszi délután. Egész pontosan késő ősz lehet. A fények élesek, és mintha szél lenne, kristályosan tiszta levegő. Az Óvárosi tér olyan, mint egy fotó, amelyen halad át a doktor úr, ahogy a Hivatalban szólítani szokták. Langaléta alakja imbolyogni látszik a szélben. Kabátját gondosan begombolta, hogy mellkasát, pontosabban a mellkasa alatt anatómiailag szabályosan elhelyezkedő tüdőket óvja.
"Franz, gombold be a kabátod", szólt utána reggel Hermann, miközben gondolatai már az üzletben jártak. Elégedetlen a segédekkel, máris elégedetlen, pedig még otthon van. Ha belép majd, az ajtó feletti kis csengettyű hangjára abbahagyják a röhögcsélést, de nem mernek feléje nézni. Szó nélkül fogadják a szitkokat. Hermann szavai mögött, hogy "Franz, gombold be a kabátod", ezek a szitkok már ott lapulnak. Sütnek, mint a parázs. Franz most érzi, hogy túl szűkre gombolta a kabátját. Szorítja a nyakát. Mintha a szél sem volna olyan éles, gondolja, mint reggel volt, amikor a Hivatalba tartott.
"Jó reggelt, doktor úr", és összecsapja a sarkát a portás, egyenruhája szorosra gombolva, de pocakja feszíti az anyagot. A biztosító portása cseh, azonban figyelmességből neki, de csak neki németül köszön. Franz csehül válaszol, szintén figyelmességből. Ekkor már a portás is csehül érdeklődik a doktor úr hogyléte felől. Franz ilyenkor viccel üti el a kérdés élét, amelyet, meglehet, csak ő érez ki belőle, nevezetesen, hogy ha beteg a doktor úr, ahogy már évek óta méltóztatik állítani, és időnként hosszabb időkre szanatóriumokba vonulni méltóztatik, ahonnan egy-egy szép hegyi képeslapot küld a Hivatalba, megemlítve benne a portást is, vajon miért nem vonul nyugállományba. Ez a ki nem mondott kérdés hangzik ki a portás kérdéséből, hiszen ő is tudja, ahogy mindenki a hivatalban, hogy a doktor úrnak a családja, mondhatni, biztos egzisztenciális alapokon áll. És amennyiben a doktor úr nem kívánna ingatag egészségét újra és újra próbára tevő hivatali teendővel bíbelődni, ez a családi háttér, ahol épp szép reményekre jogosító gyárat indítottak mostanában, szóval ez a háttér biztosítaná a betegeskedő doktor úrnak a megfelelő hátteret a nyugodt szemlélődéshez.
"Kímélnie kellene magát, doktor úr. Sálat sem ártana ebben a komisz időben már kötni", fűzi még hozzá a portás, mire Franz érzékeli, hogy talán óvatlansága miatt, hiszen átlépte a kollégái által a portással való társalkodásra szánt időkeretet, bizalmaskodással kísérletezik a portás. Franz ekkor megpróbálja gyorsan lezárni a hivatali érintkezés meghatározott rendjét átlépni készülő beszélgetést.
"A papa ragaszkodott hozzá, hogy felvegyem és begomboljam. Pedig szerintem egyáltalán nincs még olyan hideg, ami indokolná a pelerin viselését. Főként pedig a nyakig gombolását vélem a magam részéről még korai és elhamarkodott lépésnek", szövi a beszélgetés fonalát Franz. A magam részéről még korai és elhamarkodott, micsoda körmönfont választékosság ez egy ilyen beszélgetésben, írja este naplójába Franz, nem tudok tekintélyt tartani, ez pedig a testem nyurgaságának köszönhető. Egy ilyen pirospozsgás, sörhasú bajuszos alak összezavar azonnal.
A portás csehül szokta elzavarni a biztosító ügyfeleit. A makacs és reménytelen eseteket néhány keresztkérdéssel kiszúrja, és ezeket nem engedi tovább. Ezzel a titokzatos képességével tette magát nélkülözhetetlenné a Hivatalban. A főnökség azóta kényezteti, mivel számukra ez hatalmas megtakarítást jelent. A portás vajon csak köszönni tud németül, vagy elképzelhető, hogy mindent ért, merült fel benne ez a lehetőség is. Miért is ne volna ez lehetséges, görgeti tovább magában a kérdést. Ezen gondolkodik, amíg áll előtte, bizonytalanul latolgat, hogy menjen-e tovább, vagy még itt kell állnia kicsit, szótlanul is szolidaritásáról biztosítva a portást. Talán még mondania kellene valamit ennek az embernek, aki katonásan összeüti a sarkát előtte, az alázat tiszteletteljes tartásában, amelytől mindig félni kezd. Vajon mások mit szoktak ilyenkor mondani, teszi fel magában a kérdést, talán arra gondol épp, hogy kollégáit elfelejtette meglesni, hogy ők ilyenkor miként viselkednek.
"A doktor úrnak jól áll ez a kabát, és kétségkívül nagyon hasznos ilyen időben."
Ez az ember nyilván volt katona, talán ilyesmi fut át Franz gondolataiban. Olyanfajta. Ezek a férfiak egyformák. Meg egyébként is, jól tudja ő, hogy efféle állásokat, a közbeszéd által úrias és kényelmes állásokat, ahol az alsóbb néprétegekkel naponta kell találkozni, csak valamilyen szolgálatért lehet kapni. Ki kell érdemelni. Ami azt jelenti, hogy a fennálló rend igazságtalanságainak, kíméletlen gépezetének a szolgálatába kell szegődni, lemondva a személyes véleményről és a személyes érzelmekről, vagyis arról, amit a filozófusok szeretnek az énnek nevezni. Azt a fajta világot, amelynek a kulcsa az én, azt sosem szabad többé kinyitni, gondolta Franz. A portás jó ember, jegyezte fel este a naplójába, ezt a mondatot szokta hallani attól a néhány panaszostól, akik valamiféle tévedés vagy a portás megingása, esetleg megvesztegetése révén feljutnak nagy ritkán a szobájába. A portás jó ember, meg közülünk való is, ismeri az életet, mondják azok, akiket előzőleg már sokszor eltanácsolt a portás, hangja ilyenkor nyugodt, de szigorú. A szavait mint ítéletet fogadják el, lehajtott fejjel, szótlanul nézik a cipőjük orrát az özvegyek, férfikorú gyerekeiket elveszített idős apák. A portás ismeri az életet, nem akar nekünk rosszat, de csak nem tudtunk belenyugodni, mondják.
A portástól fél Franz, szeretne már szabadulni tőle. Ezt érzi a portás is, kicsit nyújtani próbálja a pillanatot, hogy tovább élvezhesse a doktor úr zavarát. A lábain most is, mint mindig, a csizma makulátlanul fényesre van bokszolva. A derékszíja is fénylik, feketén csillan. Az arca is fényes a ráeső napsugárban. Feszes és pirospozsgás, mint az alma. Valami fényes réteg van az almán is, viaszos, zsíros, ragacsos anyag. Franz nem szeretné, ha hozzáérne, nem szeretne vele kezet sem fogni, iszonyodik a gondolattól, hogy le kellene húznia a kesztyűjét. Ha kezet kellene rázni ezzel az emberrel, azonnal rohanna a szobájába, a kézmosótálkába az odakészített kancsóból vizet loccsantana, és a megnedvesített bőrt hosszan és alaposan szappanozná. De valamilyen előtte is tisztázatlan okból szeretné megérinteni. Az almákon és a portás arcán fénylő rétegnek az eredete kezdte el érdekelni.
Vajon valóban ragacsos-e, tette fel magának gondolatban a kérdést. De nem merte volna megérinteni. Sőt, ha jobban meggondolja, még csak gondolni sem mert erre igazából.
A portás ugyan sosem mondta, nem is utalt rá, hogy tudja ő, kivel áll szemben. De amikor Franzhoz németül beszélt, mármint a köszönés és az azt követő néhány fordulat kiejtésekor, amikor hogyléte felől érdeklődött, kicsit mindig furcsán kérdezett, ahogy most is, amikor itt áll előtte Franz, furcsa, madárszerű testtartásban, hórihorgas alakja végén fejét lelógatva, előrehajolva lógatja fejét a portás felé. A portás kicsi, tömzsi ember, azzal a fajta hízékonysággal, amely akkor szokott jelentkezni a férfiak testén, amikor a nők, vagyis az ágy okozta örömöket már szinte teljesen feledtetik az asztal, vagyis az ételek örömei. A hús ekkor csak főtt vagy sült formában érdekli a portásokat többé. A baráti társaság asztala köré vágynak, a helyiségek nyitható és csukható nyári székeinek kényelmetlenségeit is könnyű szívvel elviselik, csak a habzó sörös pohár, az előzetesen jég közé helyezett, gyöngyöző pohárba töltött aranysárga nedű öröme vonzza őket. A bajuszok alján megül a sörszag egész nap, a kemény habot látjuk fehéren az alálógó, csapzott szálakon.
Franz emlékszik egy ilyen képre, egy emlékképre emlékszik, amikor a császár születésnapja tiszteletére fél napig tartott a hivatali idő, a biztosító alkalmazottainak társasága átvonult a közeli sörmérésbe. Franz nem kívánta, de húzódzkodása kezdett gyanússá és kényelmetlenné válni, talán a császár, talán a főnökei iránti tiszteletlenségnek tűnhetett fel.
Franz apja sosem tűrte a tiszteletlenséget, azonnal megtorolta. Kezdetben veréssel, később, amikor Franz már nagyobb lett, a rövidnadrágos kort felváltotta a hosszú nadrág, a lányos hangot a kongó, szétcsúszó krákogású, mutáló hang, a sima és puha bőr helyén a fertelmes, kinyomkodott, elkapart, nedvedző kelések hepehupája jelent meg, az orra megnyúlt, és az egész fej valamiképpen egy újabb születés deformációját sejtette, ekkortól kezdve az apa, nem tudni, talán az undor miatt, de többé nem emelt rá kezet. Bizonyára vele is ekképpen járt el az apja, gondolta Franz, mert nem feltételezett semmi eltérést az apjában ahhoz képest, amiképpen vele bántak a felnőtt férfivá válás során.
Amikor Franz már felnőtt férfi volt, és magassága meghaladta az apjáét, Hermann pedig lassan öregebb és öregebb, idővel alacsonyabbnak tűnt a hirtelen megnyúló Franzhoz képest, meglepően olyan lett, mint Franz egyik gyerekkori játéka, jegyezte fel egyszer a naplójában Franz. Öreg, kopott medvém, mondja ekkor Franz, ahogy elhalad mellette, teljesen olyan, poros a kabátja, a cipője nyikorgása és csúszkálása a macskakövön olyanféle hangot ad, mint az öreg mackóját megtöltő szalma nyekergése. És ahogy egy bizonyos kor után már lenni szokott, Franz hallja a távolodó apát nagyot, elnyújtottat szellenteni. Abban a ritmusban, ahogy súlypontját áthelyezi lépésenként a jobb lábáról a balra, akkor kicsit megnyugszik, majd fordítva, a balról a jobbra, és párpillanatnyi szünet telik el közben. Mintha egy duda sétálna az Óvárosban, keresztül a Vencel téren. Néha egy picit tovább nyugszik a test súlya az egyik lábon. Még ilyenkor nem ment mind ki. Ekkor egy kicsit megmerevedik, és gázok távoznak, ellenoldali válla lesüllyed. Az apa teste, egy öreg macié, aki régen Bubunak szólította, néha fiamnak, ünnepélyes alkalmakkor, az őszi ünnepek idején Kádisomnak. Több pohár bor után. Tőle kapta egyszer a macit is.
"Nem tudom, mondta, mire való ez a babázás, rendes zsidógyerek nem babázik, nem épít betlehemet sem, de anyád mondta, hogy erre vágysz a legjobban. Nesze", mondta, és a kezébe nyomta a színes masnival átkötözött kalapdobozt, amelybe valamelyik beosztottja csomagolhatta a régi fajta macit.
Borbély Szilárd: Kafka fia
Jelenkor Kiadó, 2021
