Már jó ideje nagyokat nyelek, amikor munkába menet meglátom kedvenc plakátomat:
„Szülőnek lenni életre szóló kaland. Ne hagyd ki!”
Ugyanazzal a lendülettel, a nyelés mellett, próbálom visszafojtani magamban az egyre fokozódó hányingerszerű indulatot, ami nemhogy csillapodna bennem a plakát immár rutinná vált olvasása során, hanem ellenkezőleg: már nem vagyok messze a vulkánkitöréstől. Na, ezért inkább kiírom magamból.
Szerintem tízből tíz.
Mármint az öklendezési faktor. És még mielőtt megköveznének a leendő gyermekvállalók vagy a felső középosztály boldog, elégedett szülőpárjai, nagycsaládos lévén igencsak autentikus forrásnak tekintem önmagamat. Legalábbis ennek a mély értelmű, erősre sikeredett, családalapításra buzdító kampánynak a megítélésében.
Na, de hogy jön ide a hányás? Hiszen a búzamezőben szökellő, repkedő hajú harmincas szuperanyuka és sármos, erőtől duzzadó élete párja, valamint mosolygó, életörömtől kicsattanó szöszi tündérlánya, továbbá foghíjas, ennivaló fiacskája minden, csak nem hányingerkeltő.
Mármint ha ilyen etaloncsaládot látunk egy joghurtreklámban, nyilván nem szaladunk el a vécébe zöld fejjel. Ilyen famíliában valóban kaland (lehet) a gyermekvállalás is.
Apropó, hányás. A kisebbik lányom hetedik osztályos. Szeret(ne) olvasni, szeret(ne) többet sportolni, szeret(ne) zenét hallgatni. Ja, és bármilyen meglepő: kedvenc időtöltése a játék (lenne). Mint ahogy afféle gyereknek. Reggelente gyakran hív fel telefonon - mivel lelkes ingázóként én már rég a vonaton ülök, amikor ő 6 óra 50 perckor indul a suliba -, hogy
„Anya, már megint öklendeztem. És fáj a fejem.”
Nem, nem allergiás, nincs állandó vírusfertőzése, és nem hajtjuk agyon különórákkal.
Mindössze folyamatosan ki van merülve.
Amin annyira nem is csodálkozom. Hiszen ha hazaér a hetedik óra után a suliból, ahelyett, hogy kicsit pihenhetne, nekiáll a házi feladatoknak. Mire végez a zongorázással is – amit legalább önként választott, nem mi erőltettük rá – többnyire már nincs kedve kimenni a kutyákkal futkározni. Ehelyett zombiként néz ki a fejéből, üveges szemekkel. Valahol persze ez is kaland. Hiszen így forgathatunk házilag horrorfilmet…
Itt jegyzem meg, hogy a gyerekek késői fennmaradását e ponton a nagyfokú fáradtság okaként felrovó polgártársak vegyenek most egy nagy levegőt: aki kicsit is foglalkozik a kamaszok biológiai sajátosságaival, tudja, hogy esténként nem azért maradnak fent későig, mert passzióból nem akarnak aludni. Átmenetileg kicsit felborul a biológiai órájuk, ami azt eredményezi, hogy éjjeli bagolyként funkcionálnak, ellenben kora reggel képtelenek úgy felkelni, hogy onnantól fogva ne aludnák végig az órák háromnegyedét.
Ezt fűszerezzük meg némi nehezített, életszerűtlen tananyaggal és még erőteljesebben nehezített iskolatáskával.
Amit úgy képzeljünk el, hogy amikor én cipekedek hazafelé az élelmiszer shoppingból, három liter tejjel, kilós kenyérrel, ásványvizekkel, és a lányom ugyanazon a vonaton utazik, inkább átadom neki a férfiakat is megizzasztó – ámde komposztálható – zacskómat, és a hátamra csapom a hátizsákját, mert azzal még nekem is kihívás hazáig elvonszolni magamat. Ez önmagában kaland!
Legalább annyira, mint a tizenhét éves fiam nyolcadik órája. Az persze alapból örömforrás, hogy mennyi időt tölthet osztálytársai körében.
Reggel nyolctól délután háromig, fél négyig élvezhetik egymás társaságát.
Hasznos időtöltés közben. Amit persze délután is folytathat. Hiszen a napi nyolc tanóra után otthon még vagy kettőt tanulással tölt. Persze edzés után, este kilenctől. Mert hát a testedzés is fontos, ezért is iktatódott be kötelező jelleggel az a plusz két-három tesi is az órarendbe. A hittan/erkölcstan mellé. Mert amúgy még nem volt elég a heti óraszám… Készen is van a zombifilm második főszereplője. Ámbátor, ha egy kamasz nem tud aludni, miért is ne tölthetné történelemtanulással az esti szabad óráit?
Ja, hogy amúgy nincs élete? Na, de kérem! Így készül fel a valódi felnőtté válásra!
Hiszen a felnőttség ismérve, hogy szorgos hangyaként dolgozol reggel nyolctól délután négyig, bevásárolsz, hazaérsz, vacsorát főzöl/eszel, lerogysz a fotelbe, bekapcsolod a tévét, és nézel ki a fejedből. Majd az este csúcspontjaként bevonszolod magad a hálószobába, és átalszod magad a másnapi mókuskerékbe. A gyerekeid meg nőnek, mint a vadvirág. Vagy mint a gaz. Vagy tévednék?
Ez csak a született lúzerek életmintája?
A nagylányunk éppen azon dolgozik, hogy ne váljon belőle lúzer. Egyetemista, vagyis ő már túlesett a kamaszkoron, és önként hajtja igába a fejét. Ő az egyetlen a családban, aki számára ez a kaland – egyelőre - tényleg kaland. Hiszen azt tanulja, amit szeret, és építi a jövőjét.
Iskola, család, karrier, gyerek. Ja, kocsi és kutya is kell. Mint a plakátokon.
Amúgy a szülők nagy részének maga az egyetem az egyik legnagyobb kaland. Legalábbis a tandíj befizetése. Bár arra ott a diákhitel. Hogy aztán az ifjú pályakezdőnek is jusson az élvezetekből, amit a visszafizetése jelent. Bár az okos, intelligens, nagypolgári családok sarjai nyilván bejutnak az állami képzésekre. Vagy mégse? Na, mindegy,
aki alapítványi iskolát fizet, az bírja az egyetemi tandíjat is. Mondanám ezt, ha rosszindulatú lennék.
De nem turkálok mások zsebében. Hiszen én is bérből és fizetésből élek.
Jut eszembe, fizetés. Próbáltam nemrég kikalkulálni, hogy mennyit kéne ahhoz a férjemmel közösen keresnünk, hogy ötfős családunk kellemesen, emberhez méltóan élhessen. Őszinte leszek. Nem merek számokkal dobálózni, mert az olvasók egy része agyvérzést kapna. Hogy képzelem ezt a képtelenül magas összeget?! A másik része fetrengene a nevetéstől. Hogy gondolom, hogy ők ennyiből megélnének?!
Sajna a maradék nem olvas online felületeket.
Mert három műszakban dolgozik, vagy három munkahelyén tölti a nyavalyás idejét, hogy a gyerekei lehetőség szerint ne haljanak éhen.
Ha már egyszer vállalta ezt az életre szóló kalandot…
