Salamon Sára és családja Tel-Avivban élte át a támadást, azóta is ott vannak két kisgyerekükkel. Beszélgetésünk közben is robbanásokat lehetett hallani, a rakétázás még mindig nem szűnt meg.
Soha senki nem szeretne arra ébredni, hogy megszólalnak a légvédelmi szirénák és rakéták robbanásai törik meg a reggel csendjét. Sajnos Ukrajna után már Izraelben is ez a valóság. Salamon Sára és családja Tel-Avivban várja, hogy a helyzet jobbra forduljon. De félő, hogy inkább csak rosszabb lesz.
- Két pici gyerekkel éltek Tel-Avivban, a várost nem kímélték a rakéták. Hogy viselik a gyerekek ezt a háborút?
- A pici észre sem vesz semmit, ő négy nap múlva lesz egy éves. Magamon altatom, egy kis hordozóban, és biztos érzi, hogy magasabb a pulzusom, mert nehezebben alszik el. A nagyobbik decemberben lesz 5 éves, ő már kérdez. Úgy látom, hogy nem nagyon fél.
és próbálunk neki a korának megfelelően minél pontosabb válaszokat adni. Amit érezhet, és ezt el is magyaráztam neki, hogy nekünk, felnőtteknek van talán egy kicsit kevesebb türelmünk. Stresszelünk, idegesebbek vagyunk.
- Mondtad, hogy a gyerekek nem félnek. Te félsz?
- Őszintén igen. A rakétáktól kevésbé félek, de attól, hogy bejöttek a terroristák az országba és nem tudod, hogy pontosan hol vannak, meddig jutottak, ez másmilyen érzés. A rakétázás is más volt most, mint szokott. Egyszerre annyit lőttek ki… de igazán akkor fogok félni, amikor északon, Libanonban lesz baj. Most még tartom magam. Nagyon sok barátom elment a magyar mentesítő repülőgéppel, amiről csak az utolsó pillanatban szereztem tudomást…
- Akkor így nem is tudtad megfontolni, hogy menj vagy maradj?
- Nem. Aztán azt mondtam, hogy ha tovább romlik a helyzet, és lesz még mentesítő járat, akkor elviszem a gyerekeket. De nem működött normálisan a regisztrációs rendszer sem, azt írta ki, hogy karbantartás miatt nem elérhető a felület. Hát mikor kell karban tartani az ilyen oldalt, ha nem akkor, amikor szükség lenne a használatára? Nem tudom, a nagykövetségnek miért nincs olyan listája, ami alapján értesíthetik azokat a gyerekes magyarokat, akik járnak magyar iskolába, óvodába… Kitettek egy Facebook-posztot és kész. Konkrétan úgy tudtam meg, hogy lenne lehetőség elrepülni egy mentesítő járattal, hogy jött egy barátnőm, aki mondta, hogy figyelj, most megyünk a repülőtérre. Én meg néztem, hogy milyen repülőhöz?
- Hogy éltétek meg az első napokat?
- Reggel fél hétkor kezdődött szombaton, a szirénákra ébredtünk, aztán napközben is volt néhány riasztás. Este már nagyon fáradtak voltak a gyerekek. Megágyaztunk a dolgozó szobában. Ászá már aludt a fal mellett. Elát próbáltam altatni. Beszéltünk róla, hogy mi történik. „Anya, amikor jön a rakéta akkor így csinálunk, jó?!” Nagyon közel bújt hozzám, az arcát a mellkasomba temette. Aztán folytatta: „és nem kiabálunk hangosan, hogy Á! Csak halkan. Mert itt alszik Ászá. Jó?” Persze pár percre rá jött a következő sziréna, a kicsi is felébredt és a nagy sem tudott aludni még sokáig.
A rakétázást úgy képzeld el, hogy lőnek, és egyszerre 20-30 városban van riadó. Megy a sziréna egy-két percig.
Persze a nagyokat Irántól kapják, azok tudnak eljönni eddig. Utána eltelik fél óra, vagy két-három óra is, amikor már visszazökkensz a hétköznapi életedbe. Főzöl, játszol a gyerekekkel, és akkor jön a következő hullám. És este a fektetéskor biztosan rakétáznak. Ébresztenek és altatnak. De így is borzasztó. Hogy a másodikon a kislányom barátjának az apukáját behívták, hogy az én szüleimnek nincs biztonsági szobája…
- Nektek van?
- A lakásunk északi fekvésű, és van olyan szobánk, aminek nem nagyon van külső fala. Oda megyünk be, ha baj van. Ezek a rakéták déli irányból, Gázából érkeznek, nem Libanonból, északról.
Tehát egy találattól nem robban fel az egész ház, az a lakás semmisül meg, amelyikbe becsapódik. Meg hát a repeszek végeznek óriási pusztítást.
- Mit látsz most ebben a pillanatban, ha kinézel?
- Óriási katonai készültség van. Minden tartalékost behívtak, 300 ezer embert mozgósítottak, nagyon sokan mentek úgy is, hogy nem hívták őket. Az emberek kimennek az utcára és ételt visznek a katonáknak, hiszen idő kell ahhoz, hogy az ellátást koordinálják, és a váratlan támadás miatt nem mindenkihez jut el elég étel például. Mi is próbálunk segíteni, még Elá is összeszedte a ruháit, a játékait, amit nélkülözni tud, vásároltunk higiéniai szereket, és elvittük adományként azoknak a családoknak, akiket felmenekítettek délről és most nincs semmijük, meg a katonáknak is.
Mert mindenki ki akarja venni a részét a védelemből. Nagyon érdekes, mert most is hallok robbanásokat, de nem nálunk vannak és a sziréna sem hallatszik el most idáig.
- Sok barátotok vesz részt a harcokban?
- Ez nagyon nehéz dolog, mert nem szeretnénk kérdésekkel bombázni őket, épp elég, ha a családjukat tudják értesíteni. De szerintem mindenki sérültként érkezik majd haza a frontról. Ha a testén nem is lesz egy karcolás sem, lelkileg sérült lesz. Van egy nemzet, ahol minden második embernek poszttraumája van.
- Mit tudtok a túszokról?
- Azon tanakodnak az emberek, hogy mi lesz velük. A pici babáktól kezdve anyák, fiatal nők, idősek… Egy leszerelt katona azt nyilatkozta, hogy az izraeli katonaságot most nem fogják érdekelni a túszok. Mert van százvalahány túsz, és van 9 millió ember az országban. Szóval mindenki csak találgat. De terrorista és terrorista között is vannak különbségek. Van olyan, aki bement a kibucban a házba, és az egész családot, kisgyerekestől lemészárolta.
És megint máshol ott volt egy anya a gyerekeivel, bement a terrorista, és mondta, hogy ő gyerekeket nem bánt, megkérdezte, hogy elvehet-e egy banánt. Ott ült két órát a lakásban, megevett pár banánt, megpihent, és elment. Annyira fura ez az egész.
- Semmi előjele nem volt ennek a támadásnak?
- Voltak olyan hírek, hogy szólt az egyiptomi hírszerzés 10 nappal a támadás előtt, hogy valami készül, de a figyelmeztetést nem vették komolyan. Hónapokkal ezelőtt beszélt egy volt katona arról, hogy fel kéne fegyverezni az összes határszéli települést, mert a hadsereg nem fog tudni odaérni időben, ha bármi történik. Nem tudják két pillantat alatt kiszabadítani az embereket, olyankor házról házra kell menni, mindent és mindenkit át kell vizsgálni… Többször figyelmeztetett erre.
- A lakosság nagyon aktív az ellátmány terén. Ez másban is megmutatkozik?
- Vannak csoda történetek is. Egy 62 éves magas rangú, leszerelt katonát felhívta a fia valamelyik kibucból, hogy ott vannak a terroristák, ők meg az óvóhelyen bújtak el. Az apa fogta magát, beült az autójába Tel-Avivban, magával hívta egy 66 éves katonatársát, útközben összeszedtek néhány fiatal katonát, ahogy mentek, a harcok helyszínén hagyott fegyverekkel, sisakokkal felfegyverezték magukat, odaérve megöltek 10 terroristát, aztán a 62 éves férfi bekopogott a vasablakon, hogy itt van apa. És felvitte Tel-Avivba a családját.
