"A feminizmus az a radikális eszme, miszerint a nő is ember." Amikor először hallottam ezt a definíciót (amelyet Mary Shear amerikai író alkotott a nyolcvanas években), szinte nevetségesen triviálisnak tűnt. Mára viszont odajutottunk, hogy újra el kell magyarázni.
Számítani lehetett rá, hogy a kormány "genderideológia" elleni háborúja a következőkben a feminizmus legalapvetőbb eredményeit veszi célba: felsőfokú tanulmányok, reprodukciós jogok; kíváncsi vagyok, hogy a választójog mikor kerül sorra. A "genderellenes" háború - ellentétben a feminizmussal, aminek vannak magyar hagyományai is - egy importeszme, ami a 2016-17-ben a kifulladó, illetve okafogyottá váló migránsellenesség szerepét vette át. (Azért az idézőjel, mert egy kreált ellenséggel harcolnak, és olyan jelentéseket tulajdonítanak a genderfogalomnak, valamint olyan célokat használóinak, amelyekkel azok nem rendelkeznek.) Áldozatul esett a társadalmi nemek tanulmánya önálló mesterszak, a kapcsolati erőszakot elszenvedő nőket védő Isztambuli Egyezmény, a transznemű emberek jogi nem- és névváltoztatási lehetősége, valamint (az azonos nemű párok kizárása érdekében) az egyedülálló személyek örökbefogadó szülővé válása. Ezek után jött a melegek aljas összemosása a pedofilokkal, és ennek örvén az iskolai szexedukáció szinte teljes ellehetetlenítése: civil szakértők nem mehetnek be az iskolákba, sok tanár nem mer (heteroszexuális kontextusban sem) kapcsolódó témákról beszélni.
Nyilvánvaló volt, hogy miután sikerült kellőképpen kitolni az LMBTQ-közösséggel, ismét a nők jönnek.
Noha az is az alapvető jogok megsértése, ha az állam nem védi meg egy nő élethez és testi épséghez való jogát, és kiszolgáltatja a bántalmazójának, a nők többségével könnyű volt elhitetni, hogy a kapcsolati erőszakban ők nem érintettek. (Valójában minden női állampolgár értékéről szól az, hogy a hatóságok mennyire védik meg a bántalmazottakat.) A kormány most próbálgatja, hogy meddig mehet el a nők jogainak megnyirbálásában, mi az a szint, amit még a társadalom tolerál. Ezért készülhetett el az Állami Számvevőszék tanulmánya az állítólagos "pink education"-ről, amit, miután még fel sem ocsúdtunk belőle, Pintér Sándor szívhangrendelete követett. Mindkettő egy irányba mutat: a nők ne mutassanak fel saját törekvéseket, saját akaratot, csak fogják be, és szüljenek.
4,5 százalék. Ennyi a nők többsége a felsőoktatásban, ami miatt egy állami szervezet megkongatja a vészharangot, és félteni kezdi a nemek alaptörvényben rögzített egyenlőségét. Ironikus annak fényében, hogy például a parlamenti képviselők körében jóval nagyobb nemek közti egyensúly-eltolódásról van szó: mindössze 14 százalék a női képviselők aránya. Ez az adat sok éve hasonló, és az állami szerveket egyáltalán nem aggasztotta. Részükről senki nem hiányolta az esélyegyenlőséget, a megoldást keresőket pedig gonosz társadalommérnökként máglyán akarták elégetni.
Erre most mi történik? 4,5 százaléknyi női "előny" van a felsőfokú oktatásban részt vevők közt, 10 százalék pedig a diplomát szerzők közt (azért az idézőjel, mert ebből munkaerőpiaci előnyök nem következnek a későbbiekben), és egy olyan állami szerv siet felkarolni ezt az égbekiáltó igazságtalanságot, aminek még csak nem is ez a funkciója. A számvevőszék aggódik, hogy a fiúk és a férfiak nem tudják kibontakoztatni a tehetségüket, sajátos képességeiket, annak ellenére, hogy a nemek munkaerőpiaci helyzete, vezetésben való jelenléte és így tovább egyáltalán nem ezt mutatja. Mikor szokás állami szinten amiatt aggódni, hogy a nők nem tudják kibontakoztatni a tehetségüket, sajátos képességeiket a szexista előítéletek, az anyasággal járó munkaerőpiaci szankciók, netán a büntetlen munkahelyi szexuális zaklatás miatt? Hát persze, nekik nem is kell: Novák Katalin még miniszterként eligazított minket, hogy ne akarjunk "versenyezni a férfiakkal" (mert ugyebár a női ambíció is csak a férfiak körül foroghat, mint a világon minden). Nyilván ezért érjék be a többségben nő pedagógusok az alacsony fizetéssel: pedig ha meghallgatnák a sztrájkolókat és emelnék a béreket, mindjárt megszűnne az ÁSZ által is rosszallott "elnőiesedés" problémája.
A nőknek azonban - sajnos - nemcsak személyes ambícióik és sajátos képességeik vannak, hanem saját akaratuk is. Ami miatt ők maguk akarnak a személyes életükről döntést hozni, és ebbe nemcsak a tanulmányaik tartoznak bele, hanem a testük, a szexualitásuk és a termékenységük is. Ők maguk akarják eldönteni, hogy mit tegyenek nem kívánt terhesség esetén, és az erre vonatkozó joguk (talán mert a Ratkó-korszak túl mély nyomot hagyott a társadalmi emlékezetben) széles körű támogatottságot élvez. Több évtizedes hagyománya van, amit például Lengyelországgal ellentétben még csak a széles körben elterjedt katolicizmus sem ellensúlyoz: a vallásukat gyakorlók aránya nálunk igen alacsony, és (lásd annak idején a lengyel templomokból mise alatt tüntetőleg kivonuló nők példáját) még ők sem biztos, hogy az egyház minden egyes dogmájával egyetértenek. Fogamzásgátlást például a tiltás dacára a katolikus hívek jelentős része használ.
Ahogyan a kötelező védőnői konzultációknak, úgy feltehetően a szívhangrendeletnek sem lesz érdemi hatása a nem kívánt terhességek megtartását illetően. A jelenlegi két konzultáció közt nagyon kevés nő gondolja meg magát, és esetükben sem bizonyítható, hogy a konzultáció miatt tettek így. A szívhang kötelező meghallgatása a pszichés nyomasztáson, büntetésen kívül semmire sem lesz jó - legfeljebb arra, hogy még többen, akik tehetik, inkább valamelyik szomszédos országban végeztetik el az abortuszt, ahol a pénzükért cserébe emberszámba veszik őket. Akinek meg nincs pénze, megoldja otthon valahogy - visszajöhet még a kötőtű, ha így folytatjuk.
Aminek lenne hatása az abortuszok számának további csökkentésében (merthogy a számuk egy ideje már most is csökken), az a társadalombiztosítás által támogatott fogamzásgátlás és az átfogó iskolai szexedukáció. Az előbbiért egyik korábbi kormány sem mozdította a kisujját sem, az utóbbit pedig épp most nyírta ki a Fidesz a homofób törvény nyomán. Pedig mégis ezekbe az irányokba kellene menni, mert
az állam csak azt tudja megakadályozni, hogy a nem kívánt terhességek létrejöjjenek. Azt, hogy a nők mit kívánnak, kénytelen tiszteletben tartani, ha nehezére esik is.
Jelen körülmények közt tehát valóban radikális eszme, hogy a nő is ember. Ember: egyéni képességekkel, vágyakkal, ambíciókkal, személyiséggel és akarattal. Akárhogy is erőlködik a kormány, hogy legalább száz évvel visszanyomja az időben, a nő nem akar két lábon járó méh lenni. Neki is csak egy élete van, amit nem akar a "princípiumnak" feláldozni. Ha ritkán nevezi is feministának magát, akkor is önmaga akar lenni, függetlenül attól, hogy az anyaság része lesz-e az életének. Ha igen, akkor is ő maga akarja eldönteni, hogy mikor, és milyen körülmények közt.
A nő önmaga akar lenni, nem pedig névtelen, hangtalan, arctalan háttérmunkás, vivőanyag a szabadon kibontakozó férfigenerációk közt. Jó lesz ezt a 21. században végre tudomásul venni.
