Soha nem volt még olyan elterjedt a tetoválás világunkban, mint a XXI. században és anélkül, hogy bárkit meg akarnánk bántani, a motiváció sem ennyire egyszerű: jól néz ki, én is akarok. A motívumok általában egy-egy aktuális életérzést, hangulatot, csoporthoz tartozást fejeznek ki, egyszerű díszítőelemek vagy átmulatott éjszakán fogant rossz ötlet eredményei.
Mindenkinek szíve joga, esetünkben a lényeg: ma már kevesen hoznak mélyről jövő, már-már spirituális döntést, amelynek bőrükbe varrt jeleit életen keresztül büszkén, meggyőződésből viselik. Márpedig őseink számára ez volt a tetoválás egyik alapja, de - és talán ez a legérdekesebb az egészben - csak az egyik. A bőrbe ágyazott tinta több évezrede a dicsekvés, gyógyítás, a test dekorálásának eszköze éppúgy, mint a csoporthoz tartozásnak vagy a hit kifejezésének.
Néha akár halálos eszköze, néhányan már magába a tetoválásba belehaltak, másokat a vérmérgezés vitt el, életveszélyes művelet volt évezredekig.
Fotó: Oleksandr Rupeta/NurPhoto / AFP
Gyógyító vonalak
Ősi tetoválások történeti, régészeti hátterét mutatja be a szegedi Móra Ferenc Múzeum gondozásában megjelenő Határtalan Régészet című folyóirat őszi száma. Ez alapján kérdeztük néhány érdekes részletről Keresztes Noémi Ninetta régészt, a Móra Ferenc Múzeum munkatársát, a tematikus lapszám egyik szerzőjét.
A legrégebbi ismert európai tetoválásokat Ötzi, az 1991-ben megtalált "jégember" viselte 5300 évvel ezelőtt. Összesen 61-et, de ez nem azt jelenti, hogy az egész teste tele volt varrva: néhány centis vonalakról van szó 17 mintacsoportba rendezve. Feltételezhetően mágikus oltalmazó szerepük volt, és emellett vagy ezen belül minden bizonnyal gyógyító funkciójuk:
Ma már egészen részletesen ismerjük Ötzi egykori egészségügyi problémáit, jól tudjuk, komoly ízületi bántalmak is kínozták. Tetoválásai egy része épp a problémás ízületeket fedő bőrön van, tehát nagyon is valószínű: mágikus gyógyító szimbólumok lehettek
- mondja a 24.hu-nak a szakember.
Ötzi rekonstruált alakja a Dél-Tirol Régészeti MúzeumbanFotó: dpa / AFP
Egyszerű és fájdalmas
A sok feltételes mód nem véletlen, hiszen az emberi bőr nagyon hamar elenyészik a halál után, mint régészeti lelet meglehetősen ritka: Ötzinél az örök fagyot jelentő gleccser konzerválta, ezen kívül erre csak az extrém száraz sivatagi körülmények és a mocsarak, lápok oxigéntől elzárt mélye képes.
A későbbi írott források megbízhatatlanok. Sokszor keverik a szezont a fazonnal, a testfestést a tetoválással, egyes krónikások hallomásból írták le az általuk soha nem látott motívumokat, majd egymást idézve többen többfelé ferdítették a történetet évszázadokon keresztül.
Nem egyszerű tehát a tetoválások történetét kutatni, de nem is lehetetlen, társtudományok összefogásából azért csak összeáll a kép. A motiváció és a motívumok kor és kultúra kérdése voltak, ahogy fent már említettük, utóbbit nagyban meghatározta a rendelkezésre álló vagy hagyományos technika.
Az ősi szimbolika a természet végtelenségig leegyszerűsített, elvonatkoztatott mintáiból állt össze hatalmas, bonyolult rendszerekbe foglalt képekké, ahol a kívülálló elveszti a fonalat: a háromszög például jelenthetett cápafogakat, a rombusz lándzsahegyeket, vagy a hálóminta halpikkelyeket. Ugyanakkor a tetoválást viselő személy tökéletesen tisztában volt a jelentésükkel.
Felejtsük el a mai fényképszerű ábrázolásokat, a pitypang pillangóvá váló lefújt ernyős magjait, lidocaint, és ha nagyon fáj, majd holnap folytatjuk. A régmúlt tetoválásai életveszélyes, brutális fájdalommal járó beavatkozások voltak, akár bele is lehetett halni.
Embercsonttal tetoválták, ha ölt
Japánban például köztörvényes gonosztevők bűnét jelző szimbólumot tetoválták az illető homlokára vagy karjára, szándékosan olyan helyre, amit nem tudott elrejteni.
Ugyanez volt a célja máshol a bűnözőbe égetett billog, a kézfej, a fül vagy az orr levágásának: fájdalmas legyen, és eltüntethetetlen, mindig és mindenhol látható, letörölhetetlen bélyeget jelentsen
- emeli ki Keresztes Noémi Ninetta.
Ennél sokkal véresebb indokból tetováltak a polinéz Marquesas-szigetek lakói, a környék legrettegettebb harcosai. Minden megnyert csata, vagy megölt ellenség után újabb minta került a testére, ahogy manapság kitüntetést kap a hős katona, vagy a lövész rovátkát vés a puskatusra.
Sok harcosnak már annyi »kitüntetés « volt a testén, hogy egész egyszerűen nem fért el rajta több. Ha ezek után is hadi erényekben tüntette ki magát, korábbi tetoválására tették rá az újabb és újabb jeleket. A háború végeztével emberáldozatot mutattak be, csontjaiból pedig tetoválóeszközöket készítettek
- jegyzi meg a régész.
Fotó:Florilegius/Leemage/ AFP
Nyikkanás nélkül kellett tűrni, néhányan belehaltak
Az elért dicsőség mellett az életkor vagy elvárt kötelességek teljesítése, pontosabban az ezzel megszerzett társadalmi rang jutalma volt a tintával tett "jelölés". Ne menjünk messzire, ezek elsősorban gyermekszülést, férfivé válást jelentettek.
Mint például a maoriknál, ahol a különleges, véséshez hasonló technika sok áldozatot szedett. Arctetoválásaikat néha olyan mélyre ütötték, hogy akár az arcüreg is átszakadhatott, külön segítők álltak készenlétben a vért törölgetni, vagy az alany kezeit és lábait lefogni.
A fájdalmat szó nélkül, higgadtan kellett tűrni. A polinéz kultúrkörben, aki jajgatott vagy félbeszakította a műveletet, annak tetoválását soha nem fejezték be: örök szégyenként viselte a félkész művet hitványsága jelképeként.
Általánosságban elmondható, őseink számára akár életveszélyt is jelenthetett a tetoválás. A már említett vérveszteség is komoly kockázatot rejtett, mások pedig később, az elfertőződött sebek okozta vérmérgezésbe haltak bele. Már csak ezért is volt fontos, hogy a beavatkozást szakemberek végezzék.
A mesterség apáról fiúra, anyáról leányra szállt, a közösségeknek megvolt a maga tetoválója. Emögött a spirituális és praktikus okokat is találunk, hiszen a kézügyesség mellett anatómiai és egészségügyi ismeretekre volt szükség, hogy ne csak a tetoválás legyen kifogástalan, de a páciens is életben maradjon.
Maori őslakos egy ünnepségen népviseletbenFotó: Christophe Simon / AFP
Szó szerint varrták
Érdemes kiemelni az eszkimó törzseket, náluk általában idősebb asszonyok tetoválhattak, pontosabban varrhattak. A tűbe rénszarvas- vagy bálnaínból készült cérnát tettek, ezt mártották tintába, majd úgy varrták a bőrt fel-le, ahogy mi óvodában színes fonallal mintákat "hímeztünk" a műanyag hálóba. Hosszú, vékony vonalakat tudtak így készíteni, a cérna persze nem maradt a bőrben, szerepe csak a festék bejuttatása volt.
Az eszkimótetoválásokat részben szépészeti okból, részben bajelhárító céllal készítették, utóbbi miatt pedig matrónák vizeletével keverték. Hitük szerint ugyanis a húgyhólyag a lélek székhelye, így a tiszteletreméltó, koros hölgyek tapasztalata, oltalmazó bölcsessége a tetovált lányokra is átszármazott. A vizelet a magas ammóniatartalom miatt egyébiránt fertőtlenítésre is alkalmas.
Európa újra felfedezte
Az ókori Görögországban és Rómában a rabszolgákat jelölték meg és büntették fájdalmas és megalázó tetoválással, ahogy azt fent Japán esetében már kifejtettük. Elképzelhető, hogy a vikingek és kelták is viseltek a testükön különböző jeleket, ábrákat, ám a középkori Európából eltűnt a tetoválás.
A középkori gondolkodás nem tűrte az átlagtól való eltérést. Abban az időben, amikor egy stigmának bélyegzett anyajegy miatt is bárki máglyára kerülhetett, nem volt érdemes kockáztatni
- fogalmaz Keresztes Noémi Ninetta.
Az 1700-as években aztán kalandvágyó hajósok sorra fedezték fel a polinéz szigeteket, Ausztráliát, megismerkedtek a tetoválás művészetével és divatként "hozták vissza" az öreg kontinensre. Maga a kifejezés is valószínűleg a polinéz tatau szóból származik minden európai nyelvben. Az első tetoválóközpontok az európai kikötőkben alakultak ki, ügyfeleik a Rejtő regényeiből jól ismert matrózok, kikötői alvilági figurák voltak.
Lassan elkezdett felsőbb társadalmi rétegekben is terjedni, a XIX. századra több arisztokratát is meghódított, a sorban ott találjuk Széchenyi Istvánt, Sisi királynét, Habsburg Rudolfot, Ferenc Ferdinándot és Horthy Miklóst is - itt írtunk róla bővebben.
A XX. század utolsó évtizedei aztán leszámoltak az előítéletekkel, mára pedig visszakanyarodtunk cikkünk első bekezdéseihez.
Kiemelt kép: Stephen Shaver / AFP
