A nyolcvanas évtized az osztrák popzene nagy korszaka volt: Falco nemcsak Ausztria, hanem az egész német nyelvű népesség legnagyobb popsztárjaként még Amerikát is meg tudta hódítani, a Live is Life az Opustól igazi világsláger lett, és még az Erste Allgemeine Verunsicherung is fel tudott kerülni a brit slágerlista alsó régióiba. Ezek létező, odahaza már egyébként is jó ideje sikeresen működő együttesek vagy előadók voltak, akik a tehetségüknek és/vagy a szerencséjüknek köszönhetően meg tudták méretni magukat külföldön is. Egész más volt viszont a korszak utolsó nagy osztrák slágerének, a hódító útját pont harminc éve, 1988 novemberében megkezdő Bring Me Edelweissnek a sorsa, amely egy rövid időre a popzene úttörőivé emelt egy osztrák együttest.
Ha játszol hangszeren, azonnal hagyd abba
Az a korszak egyébként is forradalmi jelentőségű év volt a poptörténetben, hiszen ekkor törtek be a mainstreambe az elektronikus zene aktuálisan legfrissebb mutációi, mint a house és a hiphop, és ezek túlzás nélkül rövid idő alatt teljesen átrajzolták a slágerlistákat. 1987-ben még a Hi-NRG-ből, szintipopból, italo-discóból összegyúrt kommersz pophangzás volt az egyeduralkodó (legjobb példa erre a Rick Astley és Kylie Minogue fémjelezte Stock Aitken Waterman-trió slágerdömpingje), ez egy-két év leforgása alatt szinte teljesen eltűnt. Addigra a hangminták használata is egyre általánosabb lett, 1988-ban pedig az Akai piacra dobta az MPC samplert, amely lényegesen megkönnyítette a hangmintázást, és hasonló fejlődést gyakorolt az elektronikus zenére, mint a Roland TR-808 dobgép vagy a Roland TB-303 szintetizátor.
Amikor 1987 nyarán a M|A|R|R|S nevű angol alkalmi kollektíva piacra dobja a Pump Up the Volume című kislemezét, még általános feltűnést kelt azzal, hogy kismillió hangmintából rakták össze a dalt, de miután jött a többi hasonló acid house sláger (Bomb The Bass: Beat Dis, S'Express: Theme From S'Express stb.), rövid idő alatt ez lett az uralkodó hangzás. Aztán 1988 nyarán a Timelords duó vitte el a falig a hangmintázás elvét, amikor a Doctorin' the Tardis című számában gyakorlatilag összegyúrta a Doctor Who című sorozat főcímzenéjét Gary Glitter Rock and Roll (Part Two) című slágerével (belekomponálva még a Blockbustert a Sweettől és a Let's Get Together Tonightot Steve Walshtól), és meg sem állt a brit lista éléig. A Timelords Bill Drummondot és Jimmy Cautyt jelentette, akik később KLF néven a nyolcvanas-kilencvenes évek fordulójának egyik legsikeresebb előadói lettek.
Az S.O.S. átírt refrénje mellett aztán még néhány egyéb dal is feltűnik a Bring Me Edelweissben hangminta formájában (Indeep - Last Night a DJ Saved My Life, egy hang a Rock Me Amadeusból stb.), kapott néhány akkor rendkívül menő italo-house alapot, egy akkoriban kötelezően ügyetlen rap- és szkreccsbetétet, és kész is volt a világsláger. Kellett ehhez még, hogy Münchenben a Giorgio Moroderrel és Harold Faltermeyerrel dolgozó Jürgen Koppers keverje, és mindehhez jött egy ötletes, már-már pop-artosan ízléstelen videoklip, melyben volt minden: alpesi háttér, régi filmbetétek, bajor szofszexfilmeket idéző, dirndlis/bőrnadrágos szereplők, nagymellű mulatt nők, figyelmesen az előtérbe nyomott dekoltázzsal; de főleg mindenféle koncepció nélkül, funkciótlanul összevissza ugráló fiatalok. A világ pedig mintha pont ezt várta volna Ausztriától.
Azt hittük, úgy fogadnak, mint Michael Jacksont
A '88 novemberében megjelent kislemez először az osztrák rádiókat hódította meg, gyorsan listavezető is lett a listán, majd jöttek a szomszédos, német nyelvű országok, és februárra már a Bring Me Edelweiss volt az egyik legnagyobb sláger Európában. A kislemez a brit lista ötödik helyéig jutott, de listavezető volt Új-Zélandon és még Amerikában is bekerült a Billboard top 10 dance slágere közé, úgyhogy túlzás nélkül világslágerről beszélhetünk. Az Edelweiss tagjai a kötelező tévés promóciós fellépéseken is hozták a klipben nyújtott színvonalat: "Csirketollakkal és gumicsirkékkel léptünk a színpadra, cukorüvegből készült korsókat vertünk szét a fejünkön. Egyes előadók nem is voltak hajlandók színpadra lépni utánunk, mert veszélyes volt, amit magunk után hagytunk" - meséli a már említett könyvben Werzowa, aki szerint a háromperces hírnevük legvalószínűtlenebb jelenete az volt, amikor a legendás impresszárió, Seymour Stein lejátszotta a dalt Madonnának telefonon, úgy, hogy közben ők maguk is a vonalban voltak.
A bécsi hülyegyerekek egy rövid időre tényleg sztárok lettek: ide-oda reptették őket a világban, sztárokkal foghattak kezet, és már kezdték is elhinni magukról, hogy valakik, amikor Párizsban rá kellett eszmélniük, hogy hol a helyük: "Eleve nem értettük, miért csak egy kisrepülőt küldtek értünk, és miért nem az első osztályon utazunk. A repülőtéren senki sem várt bennünket, és beletelt egy kis időbe, mire elértünk valakit a párizsi Warner irodában, aki azt mondta, hogy valami közbejött, menjünk be taxival a városba. Fogtunk hát egy taxit, és elmentünk a szállodába, ami nagyon kicsi volt, ezért mi, elbizakodott fiatal srácok, kezdtünk kiakadni. A kiadóból viszont nem értek oda az esti vacsorára sem, és csak utána ugrottak be pár percre, de még a kávéjukat se fizették ki. A siker nagyon a fejedbe tud szállni, mi pedig azt hittük, úgy fogadnak majd bennünket, mint Michael Jacksont. Hát nem így történt."
Werzowa azonban a mai napig hálás a francia kiadónak ezért: "Ez jó lecke volt a számunkra, és a megfelelő perspektívába tette az egészet - most először éreztük, hogy mégsem vagyunk legyőzhetetlenek." És erre szükségük volt, mert a sikernek nem lett folytatása. Következő kislemezük, a hasonló receptre épülő, de érezhetően profibb I Can't Get No… Edelweiss már bukás lett, hiába énekelt benne a kitűnő Jocelyn Brown. De valójában itt ütött vissza, hogy az Edelweiss tagjai (Werzowa, Gletschermayer és a harmadik tag, Matthias Schweger) nem voltak zenészek, és inkább érdekelte őket a felhajtás, mintsem a stúdiómunka. Werzowa szerint el is késtek a folytatással, és mire az I Can't Get No megjelent, már nem volt téma az Edelweiss.
Egyslágeres csodák
Az Edelweiss által feldobott labdát azért lecsapta valaki: a Vienna Lusthouse nevű kollektíva, amely még egyet csavart a koncepción, és úgy döntöttek, ha már lopunk, akkor osztráktól lopjunk. És mi lehetne osztrákabb Johann Straussnál és a Radetzky-indulónál? 1989 júniusában a Vienna Lusthouse az osztrák lista 4. helyéig jutott a Ready for Radetzky című kislemezzel, amely nagyjából ugyanazt a koncepciót vitte a végletekig - Sissi-paródiával, böfögéssel, még ügyetlenebb rapbetéttel. Ez már a határokon kívül nem hódított, de szép példája annak, hogyan lehet még egy bőrt lehúzni egy eredetileg is fokozhatatlanul cinikusnak tűnő ötletből.
Utólag nézve mégis irigylésre méltó az a felhőtlen jókedv, ami ezekből a dalokból jön: a korszak zenéinek ecstasy-fűtötte világbéke-hangulata összecsengett a hidegháború végét üdvözlő optimizmussal, miközben a house-forradalom úgy tűnt, hogy tovább demokratizálja az angolszász megasztárok dominálta popzenét. Rövid idő alatt olasz (Black Box), belga (Technotronic), német (Snap!) stb. producerek dalai tűntek fel a listák élén világszerte, és ezt a sort pont az Edelweiss nyitotta meg a kontinentális house-produkciók előtt.
Az Edelweiss aztán évekkel később visszatért, a Star Trek-tematikájú
Raumschiff Edelweiss című szám német nyelvterületen sláger is lett, de már közel sem tűnt annyira újszerűnek. Ekkor Walter Werzowa már nem is volt a tagja az együttesnek, mert Amerikába költözött, ahol egész komoly karriert futott be: ő szerezte például az Intel processzorral ellátott számítógépek bebootolásakor hallható szignált, de hollywoodi filmzenéken is dolgozott, így például a Különvélemény című Spielberg-filmben. Valószínűleg jobban járt így, mintha a popzenei karrierre tette volna fel az életét, már csak azért is, mert a novelty slágerek (vagyis a nagyban a humor és egyéb faktorra építő dalok) elkövetői általában megmaradnak egy, de maximum két slágeres csodának, mesélhet erről az O-Zone-tól Scatman Johnig sok mindenki.
