Ingyen jutnak ételhez, ruhához és gyógyszerhez is. Télen nem kell megfagyniuk, kéregetésből pedig annyi pénz összejön, hogy néhányan még az otthon élőknek is tudnak utalni. Úgy tűnik, ha az ember utcára kerül, jobban megéri Bécsben hajléktalannak lennie, mint Budapesten. Bár az osztrákokhoz képest kevés lehetőségük van, a Bécsben élő magyar hajléktalanoknak eszük ágában sincs hazamenni.
“Á, én csöves sört nem iszom. Csak ezt a sárgát” – mutatott Józsi a padkára kikészített dobozos Ottakringerre. “Akkor ez majd jó lesz nekem” – vont vállat az egyetemista Katinka, és visszacsúsztatta az olcsóbb sört a táskájába. Nem ez volt az első alkalom vasárnap délután, amikor kiderült, hogy a Bécsben élő magyar hajléktalanok nem érik be a rossz minőséggel. Egy sarokkal odébb két fiatal srác kéregetett a bevásárlóközpont bejáratánál. “Nézd, mi nem veszünk szart”.
Az osztrák fővárosban százával élnek magyarok az utcán, bár azt nem tudni, pontosan mennyien. A helyi hajléktalanellátást kézbentartó Bécsi Szociális Alap (FSW, Fonds Soziales Wien) közlése szerint 2015-16 telén 260, egy évvel később 310, a 2017-18-as téli hónapokban pedig 320 magyar állampolgár jelent meg valamelyik éjszakai szálláson. Ez azt jelenti, hogy
az elmúlt három télen a statisztikákban megjelenő bécsi hajléktalanok tíz százaléka magyar volt.
“Az FSW november és április vége között kibővíti a sürgősségi szálláshelyek számát, amelyeket a hajléktalan emberek igénybe vehetnek, függetlenül a státuszuktól. Senkinek sem kell megfagynia az utcán” – írták megkeresésünkre, és a következő mondatban kicsit oda is szúrtak a magyaroknak. “Magyarországon ez másképp van, hiszen ott tavaly télen több mint 100 ember fagyott halálra”. (A magyar állam mindent megtesz azért, hogy eltitkolja, hányan halnak meg a hideg miatt, de a rendelkezésre álló információk alapján a bécsieknek igazuk lehet. Erről a 444.hu írt bővebben).
A bécsi utcákon élő magyarok elmondása szerint a leghidegebb időszakban szinte lehetetlen elkerülni, hogy az embert meleg helyre vigyék a szociális munkások. Azt már csak sejteni lehet, hogy a nyári időszakban még többen lehetnek odakint.
Magyar hajléktalanok a Billa áruház előtt. / Fotó: Hajdú D. András
Bécsben széleskörű ellátást biztosítanak az utcán élő embereknek. Egy 2015-ös összefoglaló szerint – amely a Budapesti Módszertani és Szociális Ellátó Központ Intézményei honlapján érhető el – az FSW által összefogott rendszerben három nagy segélyszervezet, a Caritas, a Volkshilfe és az Arbeiter Samariterbund működik. Az általuk fenntartott intézmények közt vannak 24 órában nyitva tartó szállók, átmeneti szállók, ahová beutaló szükséges, valamint információs központok is. A városban rengeteg szociális bérlakás is van, és sikeres integrációs progamokat is működtetnek. Ezek a lakások viszont csak azoknak elérhetők, akiknek legalább két évig volt bejelentett bécsi lakcímük, vagyis az ott élő magyar hajléktalanoknak nem.
Dudás Katinka a bécsi egyetemen tanul szociológiát, és a terepmunkája során jó néhány magyar hajléktalannal kapcsolatba került már. Józsit például régóta ismeri, de jól jellemzi a helyzetet, hogy amikor együtt jártuk a várost, lépten-nyomon újabb magyarokkal találkoztunk. Az FSW tájékoztatása szerint, mivel ők nem rendelkeznek állandó lakcímmel, nem juthatnak állami segélyhez és a téli időszakon kívül rendszeres szállásszolgáltatás sem jár nekik. Az FSW ugyanakkor kiemelte, hogy a bevándorló hajléktalanok is hozzáférnek a napközbeni szolgáltatásokhoz, ráadásul 2011-ben megnyílt egy speciális tanácsadóközpont is, ahol kifejezetten EU-s országokból származó hajléktalanokkal foglalkoznak.
A magyar hajléktalanok kilátásai összességében azért Bécsben is elég rosszak, az FSW szerint mégsem akarnak hazatérni, mert ott még rosszabb sors várna rájuk.
De ha az ember úgyis az utcán él, miért jobb ezt Bécsben csinálni, mint Budapesten?
“Fogtam a szatyromat, kijöttem a semmire. Elmenekültem a világ elől”
Nézd meg, ez Tommy Hilfiger
“Hajléktalanként itt jobban él az ember, mintha otthon dolgozna” – mosolyogott Józsi. “Április 10-én vagy 11-én volt négy éve, hogy kijöttem”. Addig a családjával élt Budapesten, előbb a hetedik kerületben, majd Csepelen. A Magyarországon élő hajléktalan férfiak nagy részéhez hasonlóan az ő lecsúszása is a válással kezdődött. Azt mondja, újságeladással naponta 30-50 eurót is megkeres, nem is szorul kéregetésre. Ennyiből még arra is marad, hogy támogassa az otthon élő négy gyerekét.
Anita naponta 20-30 eurót tud összeszedni kéregetéssel.
“Aki itt éhen hal, az meg is érdemli” – mondta Anita, akivel a város egy másik pontján, a Westbahnhofnál találkoztunk. Azokra a gondozási központokra utalt, ahol a hajléktalanok mindennap ingyen ebédhez juthatnak. “Rántott hús, vajas lekváros kenyér, felvágott” – sorolta, mi mindennel lehet ott jóllakni, ő mégsem szívesen jár be. “Annyi idő alatt több pénzt keresek az utcán”. Anita naponta 20-30 eurót tud összeszedni kéregetéssel. “Kajára nem adnak, mert az úgyis ingyen van. Sörre viszont adnak, és ha kiülök reggel a bolt elé, hoznak ki túrós batyut is, meg ami kell”. Szerinte
aki otthon marad, “az vagy hülye, vagy a családja miatt nem akar eljönni”.
Anita mostanában egy barátjánál húzza meg magát. “Megyek, ledőlök egy kicsit. Van a barátomnak egy óriási kutyája, ott szokott feküdni mellettem, aztán arra ébredek, hogy már rajtam van” – nevetett a 43 éves nő, aki már otthon, Budapesten is hajléktalan volt. Akkor sokallt be, amikor kilenc éve a barátja késsel támadt rá. “Itt vágott meg” – mutatta a nyakát. Felszállt a hetes buszra, és meg sem állt a pályaudvarig. Aztán egy ideig Németországban húzta meg magát, majd Bécsbe keveredett. Azt mondja, esze ágában sincs visszatérni Magyarországra, legfeljebb Sopronig ment vissza, amikor személyi igazolványt kellett csináltatnia.
Amikor megérkezett Ausztriába, sokáig egy parkban sátrazott, nem is akárhogy. “Volt egy tizennégy fős katonai sátrunk. Abban laktunk. Nekünk aztán beszélhettek a rendőrök!”
Néhány, Budapesten élő ismerősével ma is jóban van, néha meg is látogatják őt Bécsben, olyankor együtt buliznak. Szerinte
Bécs a mindennap elérhető ingyen ebéd és az otthonihoz képest bőkezűnek számító adományok mellett azért is népszerű a magyar hajléktalanok körében, mert könnyebb kábítószerhez jutni, legyen szó akár keményebb drogokról.
Ezt aztán többektől is hallottuk. “Itt, ha meglátja a rendőr, hogy füvezel, legfeljebb megkér, hogy dobd el” mondta egy fiatalabb, arcpiercingekkel teli fiú.
Csöves sört nem isznak, márkás ruha az adományok között.
Józsinak azért is marad ennyi pénze, mert nem csak ételre, de ruhára és gyógyszerre sem kell költenie. Ezeket is mind ingyen kapja a gondozási központban. “Nézd meg, ez Tommy Hilfiger, de van Lacoste is. Persze aki olvassa, majd biztos azt mondja, hogy kínai. De szerintem eredeti” – bizonygatta. Ha ez túlzás is, a bécsi utcákon élőknek tényleg nem kell attól tartaniuk, hogy nem lesz mit felvenniük.
A kint élő magyarok elmondása alapján
nem kell aggódni az egészségügyi ellátás miatt sem,
Anitát például gerinc- és csontrákkal is diagnosztizálták, rendszeresen jár vele orvoshoz. Éppen tőle jött akkor is, amikor összefutottunk az aluljáróban. “Trombózisom volt, hiányzik egy rész a lábamból”.
Csak bemennek, és összedobnak egy párizsi szeletet
“Baba istenien főz!” – kiáltották annak az öt fős társaságnak a tagjai, akikkel a Friedensbrücke metrómegálló mellett találkoztunk. Baba, vagyis Matilde a csapat egyetlen női tagja gyorsan szabadkozni is kezdett. “A ruhámat ne nézd, az tiszta liszt!”
Nem véletlenül, hiszen pár órával korábban Baba még bőven párizsi szeletet készített az egyik gondozási központban, ahol nemcsak előre elkészített ebédet lehet kapni, hanem az emberek főzhetnek is a saját alapanyagaikból. “Van ott mosógép, szárítógép. Meg is lehet borotválkozni” – sorolták. Baba eredetileg szegedi származású, állítása szerint katona volt, Irakot is megjárta. Egy ideig mosogatott Bécsben, aztán ellopták a személyijét, és már évek óta az utcán él. Az öccse viszont most is Szegeden van, és ha minden jól megy, pár hónap múlva hazatér hozzá román párjával együtt. “Hajat fogok vágni otthon. Tegnap beszéltem Petyával, az öcsémmel. Sírt, hogy menjek haza”.
A társaság egy másik tagja otthon szakácsként dolgozott, de már akkor előjöttek az alkoholproblémái. “A barátnőm elvetette a gyerekünket, ezen sem tudtam túllépni. Fogtam a szatyromat, kijöttem a semmire. Elmenekültem a világ elől” – mondta. Próbálkozott ugyan dolgozni, de kevés sikerrel járt.
“Itt sokan utcaseprők, takarítók, de nem egyszerű bejutni, ismeretség kell hozzá. 26 eurót fizetnek nekik napi 4 órára, de kéregetésből 30 is összejön”
– mondta. “Most mehetnék dolgozni a húsiparba, igaz, az Hollandiában van”.
Egy másik férfit, aki Magyarországon segédmunkás volt, egy haverja vett rá, hogy menjenek ki. “Be voltunk kokainozva, aztán mondta, hogy jöjjünk, hát jöttünk. Magyarország nekünk nem adott semmit, nem segített semmit. Hát én se segítek. Ausztria többet ad”.
“Magyarország nekünk nem adott semmit, nem segített semmit. Hát én se segítek. Ausztria többet ad”
Néhány lépéssel odébb, a bevásárlóközpont tövében ült az a két fiatal fiú, akit a cikk elején már idéztünk. “Elegem lett a melóból” – mondta egyikük, aki korábban brigádvezető volt. “A csajaim mind átbasztak, kiraktak a lakásból.
De jobban élek itt, mint otthon. Akár napi ötven euró is összejön tarhálásból, de nem mindig van kedvem hozzá”.
Ők nem szívesen mennek be a szállóra, inkább odakint alszanak egy hálózsákban. “Nemsokára megyek Münchenbe, le kell ülnöm két hetet, mert jegy nélkül utaztam Németországban”.
Kényelmesnek kényelmes, de jövőkép nincs
Ha kéregetésből tényleg ennyit össze lehet gyűjteni, az alapvető dolgok pedig ingyen is elérhetők, felmerül a kérdés, miért nem tudnak a Bécsben élő magyar hajléktalanok egyről a kettőre jutni. Ha csak a számokat nézzük, ennyi pénzből akár ki is lehetne fizetni egy olcsóbb lakást, vagy legalább egy szobát a városban. De akkor miért maradnak mégis az utcán?
Egyrészt azért, mert az albérlethez 2-4 havi kaucióra van szükség, ennyi pénzhez pedig soha nem férnek hozzá egyszerre. Másrészt a tulajdonosok erősen megválogatják a bérlőiket, és nem szívesen adják ki a lakásukat olyasvalakinek, aki eddig az utcán lakott. Harmadrészt azok a magyar hajléktalanok, akikkel Bécsben találkoztunk, többnyire maguk is letettek már arról, hogy jobbra forduljon a sorsuk.
A családban vagy a munkahelyükön elszenvedett kudarcok után úgy tűnt, teljesen hitehagyottá váltak, és elfogadták a mostani, a körülményekhez képest kényelmes életüket. Ráadásul a helyzetüket sokszor súlyosbítja az alkohol és a kábítószer is, amelyek végképp olyan spirálba lökik az embereket, ahonnan nehéz kikeveredni. Józsinak, akinek az újságeladás még valamiféle munkát is biztosít, szintén semmilyen terve nincs a jövőre nézve. “Ahogy esik, úgy puffan”.
