Paul Thomas Anderson mindig tudott meglepetést okozni. Először, amikor néhány szereplős, szomorkás szélhámosfilmje (A szerencse forgandó) után nagyszabású tablót festett a hetvenes évek kaliforniai pornóvilágáról (Boogie Nights), majd azzal, hogy Tom Cruise-ból (Magnólia) és Adam Sandlerből (Kótyagos szerelem) is karriercsúcs alakításokat hozott ki.
Az utóbbi években Anderson - akit ötvenedik születésnapján némi elfogultsággal, de nem alaptalanul neveztünk napjaink legizgalmasabb filmrendezőjének - többnyire manipulatív, elnyomó férfiakról készített hidegrázós portrékat, új filmjével, a három Oscar-díjra jelölt Licorice Pizzával azonban megint irányt váltott.
Még azt is csak fenntartásokkal mondhatjuk, hogy visszatért valamelyik korábbi rendezésének modorához vagy témáihoz, mert a - talányos címében a vinyllemezekre utaló - Licorice Pizza oldottabb és naposabb, mint bármi, amit korábban láthattunk tőle. Vagyis alighanem sokkal többen fogják szeretni.
Anderson a San Fernando-völgy lokálpatrióta filmese, rendezéseinek bő fele Los Angelesnek azon a részén játszódik. Ezúttal a hetvenes évek elejére röpít: a rádióban a Doors meg Sonny és Cher slágerei szólnak, megnyílik a környék első szusiétterme, a benzinkutakon pedig kígyózik a kocsisor, mert az olajválság miatt fogyóban az üzemanyag. A nagykamasz Gary Valentine-t mindeközben csak a siker érdekli, ami az ő felfogásában annyit tesz, hogy be akar törni a szórakoztatóiparba - tévéműsorok gyerekkórusában lép fel -, esetleg vízágykereskedést vagy flipperbarlangot nyit. Gary veszélyesen célratörő fiatalember, ezért amikor az iskolai évkönyvfotózáson kiszúrja magának a huszonéves Alanát, mérget vehetünk rá, hogy addig nem száll le róla, amíg legalább egy randit nem présel ki belőle.
A Licorice Pizza Gary és Alana döcögősen induló, majd egyre szorosabb kapcsolatáról szól, amibe belefér, hogy ők ketten üzlettársak legyenek, aztán barátok, ellenségek, esetleg szerelmesek. Ám Anderson hagyja elkalandozni a figyelmét a történet középpontjában álló románcról, és ráérős epizódokkal térképezi fel Los Angeles-külsőt, ahol minden kicsit unalmasabb, mint Hollywoodban, váratlanul mégis mágikus és szürreális helyzetek adódhatnak. A rendező utóbbi években készített, könyörtelen és nyomasztó filmjeibe, a Masterbe vagy a Fantomszálba is jutott egy-egy jelenet erejéig gyermeki viccelődés - olykor éppen ez tette igazán félelmetessé e történetek szörnyeteg férfihőseit. A Licorice Pizzában viszont az egyik pillanatról a másikra elszabaduló idétlenség nemcsak a gyerek- és felnőttkor határán billegő Gary jellemét árnyalja, hanem a különféle csodabogarak lakta kertvárosi kisvilágot teszi otthonossá.
Az otthonosság kulcsfogalom, elvégre nyilvánvalóan Anderson legszemélyesebb filmjéről van szó, azzal együtt is, hogy az 1970-es születésű rendező valójában nem a saját gyerekkorához nyúlt vissza, inkább mintha egy képzeletbeli, hóhányó nagybácsi élményeit dolgozta volna fel.
Nemcsak a történetek idő- és térbeli közelsége meg a nosztalgikus hangoltság rokonítja ezt a filmet a Volt egyszer egy… Hollywooddal, hanem az is, hogy Quentin Tarantinóhoz hasonlóan Anderson is minden szegletét aprólékosan ismeri az ábrázolt világnak. Ha megkérnénk, biztosan ő is kiselőadást rögtönözne az utolsó kellékvízágy eredetijéről vagy elmesélné, hogyan lenne egyórásra bővíthető a családi szédervacsora párperces jelenete.
Ám, megint csak Tarantinóhoz hasonlóan, alapvetően Anderson sem érzelgős alkat, és ez megmenti a Licorice Pizzát a párás szemű nosztalgia dagályos unalmától. Miközben a kitérőkkel és mellékösvényekkel bonyolított cselekmény egy-egy részlete komorabb vagy feszültebb hangot üt meg - néhány epizód, például a Bradley Cooper alakította, felfuvalkodott híresség jelenete önálló kisfilmként is parádés volna -, a rendező óvatosan áthelyezi a hangsúlyt Gary figurájáról Alanára. Amellett, hogy a lány kapja a legjobb szövegeket, Alana útja, hely- és identitáskeresése jóval bonyolultabb, mint Garyé, aki nagyjából végig tudja, mit akar: Alanát.
Anderson végtelen témaismerete ide, stílusának lezser eleganciája oda, a Licorice Pizza voltaképpen kimerülne más filmekből ismerős hangulatok és történetsémák színvonalas felelevenítésében, ha a két főhős karaktere, illetve Alana Haim és Cooper Hoffman játéka nem emelné eggyel magasabb szintre.
A rendező évek óta a Haim elkötelezett rajongója - több videóklipet is rendezett az értelmiségi csajpopot játszó, ugyancsak San Fernando-völgyi zenekarnak -, de rajta kívül kevesen vették volna észre, hogy Alana Haim színésznőnek is elsőrangú. Szinte nem is értjük, hogy Haim, valamint az élete első filmszerepét alakító Cooper Hoffman (a 2014-ben elhunyt Philip Seymour Hoffman 19 éves fia) hogyan hiányozhattak eddig a hollywoodi filmekből. Anderson előtt miért nem tűnt fel másnak is, hogy filmvászonra termettek?
A Licorice Pizzának tehát már csak azért is örülnünk kell, mert a mozinézőkkel is megismertette ezt a két kivételes tehetséget, de Anderson természetesen nem éri be ennyivel. Új filmje a fékezhetetlen életöröm és az elkerülhetetlen felnőtté válás története egyszerre. Stílusának vonzerejéről az árulkodik a legjobban, hogy hiába vitték már filmre kismilliószor kamaszkorunk legszebb nyarát, a Licorice Pizzát látva úgy érezhetjük, ez a nosztalgia még mindig nem unalmas.
Licorice Pizza (2021), 133 perc. 24.hu értékelés: 8,5/10.
