Donald Trump megválasztása után sokan mondták azt, hogy az egyetlen jó dolog az lesz az elnökségében, hogy a humoros műsoroknak lesz bőven muníció. Az ugyan akad bőven, de nagyobbat nem is tévedhettek volna. Jóformán teljesen felcserélhetővé és homogénné tette Trump elnöksége az országos csatornák késő esti talk show kínálatát, a sorba pedig szép lassan beálltak az olyan, egykor érdekesebb műsorok is, mint a Daily Show.
Ugyan akadnak visszatérő szegmensek, amik jók, viszont a vezető amerikai csatornáknál jelenleg a politikai humor nagy átlagban kimerül abban, hogy viccesnek szánt neveken nevezik Trumpot, elmondják, hogy rossz a haja és buta, a celebek meg beerpongoznak, vagy éppen unalmas játékokban vesznek részt, a legtöbb interjún pedig érződik az előre nagyon begyakoroltság. Ha meg az ember belenéz a Saturday Night Live elejébe, többnyire Alec Baldwin közepesen gyenge Trump utánzását kapja, ahogy picit eltúlozva előadja a hét történéseit nem túl viccesen, néha meg kap egy meglepetés celebet valamelyik politikai szereplő szerepében.
Miért lettek ennyire rosszak ezek?
Az egyik fő probléma a mostani late night talkshow-knak, hogy nem sok különbség van köztük. David Letterman humora talán egy picit apukásnak tűnhetett az utolsó éveiben, de amikor elkezdte a műsorát, akkor teljesen újszerű volt, amit csinált, rengeteget csavarva az akkori sztenderdeken. Johnny Carson konvencionális humorát agyament abszurditásra cserélte, ami akkoriban teljesen friss volt, még ha idővel aztán meghaladottá is vált. Craig Ferguson Late Late Show-ja gyakorlatilag folyamatosan vagy a late night show formulából űzött gúnyt, vagy éppen teljesen felrúgta annak szabályait, a humorának gyakorlatilag a műfaj értelmetlenségén való élcelődés volt az alapja. Az ilyen műsorokban megszokott, a díszlet szélén elhelyezkedő segéd műsorvezető egy folyamatosan flörtölő meleg robotcsontváz volt, Ferguson állandóan átkozta a műsor producerét, amiért nem káromkodhat a műsorban, a monológjai pedig rögtönözte. Az interjúk elején rendszeresen rituálisan összetépte az előre leegyeztetett kérdéseket, helyette pedig teljesen véletlenszerű dolgokról kérdezte a meghívottat.
Jon Stewart a készen kapott Daily Show-t teljesen átformálta, gyakorlatilag a komoly hírműsorok paródiájává alakítva, ami közben mégis érdekes politikai kommentárt nyújtott. Stephen Colbert pedig létrehozta a különböző konzervatív véleményműsorok tökéletes szatíráját egy fiktív republikánus karaktert alakítva (aki csak picit túlzás a Fox News műsorvezetőihez képest), csavaros duplefenekű humorral kommentálva az aktuális politikai történéseket. Ugyan már akkor is akadtak unalmas Jay Lenók, de azért elég sok, egymástól lényegesen eltérő műsor volt, ami viccesen reflektált a napi vagy heti történésekre. Jelenleg John Oliver műsora az egyetlen, ami igazán különbözik bármelyik hasonló műsortól azáltal, hogy mélyebb elemzést nyújt hosszabban, alaposan ráfeküdve egy-egy témára a napi történések kényszeres kommentálása helyett. Hozzá képest csak Seth Meyers műsora érdemel talán még említést a Closer Look című szegmense miatt, ami elég nyilvánvalóan Oliver hosszabb, elmélyülősebb szegmenseinek a rövidebb, kevésbé elmélyülősebb másolata, ami legalább egy fokkal viccesebb társai kommentárjánál.
Nincs lényeges különbség Jimmy Kimmel, Jimmy Fallon, Trevor Noah, Samantha Bee, vagy éppen James Corden között. Utóbbi egyetlen újítását, hogy a vendégek egyszerre vannak mind jelen a fotelben, a brit beszélgetős műsorokból vették át.
Miért ennyire unalmasan egyhangúak ezek a műsorok?
A MEL magazin újságírója utánajárt és sikerült is megszólaltatnia írókat névtelenül, akik látják belülről a problémákat, de nem igazán tudnak mit kezdeni vele.
Az emberek, akik a konkrét döntéseket hozzák ezeknél a műsoroknál mind öreg, fehér fickók, akiknek már nincs az ujjuk a történések ütőerén, de azt gondolják, hogy igen, és fel sem merül bennük, hogy bármi érdekeset kezdjenek a formátummal, ők csak fenntartják a status quót és követik a »szegmensek, amiket csinálunk egy híresség = siker« formulát.
Sőt, az egyik névtelen író szerint minden egyes ember, aki ezen a műfajon belül dolgozik, tudja, hogy lusta ötletek ostoba gyára, és már beletörődött, hogy sose lesz semmire büszke, amit alkot. Ugyanakkor a probléma túlmutat azon, hogy senki sem akar semmit sem kezdeni a formátummal. Az egyébként üde színfoltot képező, de sajnos egy év után elkaszált The Break Michelle Wolffal ennek jó példája volt, ugyanis bár nem újította meg a műfajt (és talán ez volt a veszte), a poénok pár szinttel mindig okosabbak voltak, kerülve a nyilvánvaló ziccereket, amiket mindegyik ilyen műsor elsüt. Sőt, egyszer elkészítették az összes ilyen műsor virális politikai szegmensének tűpontos paródiáját, gyakorlatilag vetélytársai orra alá dörgölve, mennyire fogatlanok, könnyen produkálhatóak, és úgy alapvetően teljesen haszontalanok ezek a szegmensek politikai értelemben, továbbá gyakran mennyire önismétlők.
A Break pedig pont azt bizonyította, hogy bár nem árt valamit hozzátenni a sok ugyanolyan műsorhoz szerkezetileg, de ha valaki képes nem pontosan ugyanazokat a könnyű lepattanókat elsütni poénok terén, hanem veszi a fáradtságot okosabb vicceket írni, akkor simán sokkal élvezhetőbb műsort képes letenni az asztalra, mint vetélytársai. Továbbá Wolf műsora abban is kitűnt, hogy volt egy sajátos, belemenősebb, vállaltan balosabb nézőpontja, amitől frissebbnek hatott. A megkérdezett névtelen írók is felhozták ezt a fajta lusta középszert, ami amúgy jellemzi a legtöbb late night írószobát, és amire pont a Break poénjai rávilágítottak.
A late night műsorok írói kitalálják a műsor elején a formulát, aztán pedig sose dolgoznak keményebben a szükségesnél.
Egyikük szerint gyakorlatilag automatizált poéngép módjára variálják ugyanazt az írók, picit alakítva az éppen aktuális történéshez, és azzal le is tudják a dolgot.
Monológszinten van egy rakás poénséma, amiket minden író használ a Trump-sztorikhoz. Beszélj arról, hogy Trump szereti a gyorskaját, dobj be egy fotót, amin rosszul néz ki, hívd narancsnak, említsd meg Stormy Daniels-t mindig valamilyen, a szexmunkát elítélő módon, mondd, hogy sokat tweetel, használd valamelyik visszatérő mondását, mint a fake news, satöbbi. Mindenki robotpilóta üzemmódban van.
Ráadásul a rendszer, amiben az országos csatornákon ezek a műsorok működnek, gyakorlatilag lehetetlenné teszik, hogy bárki bármi eredetivel vagy érdekesebbel próbálkozzon, mert valahol mindig elakad a számtalan szűrőn.
Az új ötletek, még ha kevés kockázattal is járnak, mindig egy halom akadályba ütköznek, és szinte mindig az a vége, hogy valamelyik producer sztornózza, mert nem ért egy utalást, amit az egész világ értene, vagy éppen már a gondolata is felborzolja, hogy valaki rasszról, genderről, nemről beszél bármilyen kreatív módon, ami nem elcsépelt panelekre épül, amiket megtalálsz bármelyik ruhaosztályon pólófeliratként.
Sőt, gyakran az íróknak kellő szabadságuk sincs rá, hogy bármilyen örökzöld témával foglalkozzanak, derül ki a cikkből. Mert a Trump-cuccok több reakciót váltanak ki, ami annak a látszatát kelti, hogy a műsornak van egy saját nézőpontja, annak ellenére, hogy valójában mindegyik John Oliver után lohol csak elkeseredetten. Ráadásul nem is igazán foglalkoznak azzal, hogy mire a nyilvánvaló poénok adásba kerülnek, addigra a közösségi médián már rég elsütötte olyan sok ember, hogy egyáltalán nem számít újnak vagy kreatívnak.
Meg sem próbálják legyőzni az internetet, megelégszenek az unalmas kollégáik felülmúlásában.
Emellett a cikkben elmondottak alapján kirajzolódik egy kollektív önhittség is, ami meggyőzi őket, hogy a covfefével viccelődés nagyon bátor, a liberálisságuk meg kimerül abban, hogy jobbnak gondolják magukat másoknál, mert nem redneckek, meg nem mondanak homofób dolgokat egymásnak - annak ellenére, hogyha Trump kapcsán képbe jön Putyin, mindig ugyanazokat a fáradt és bántó melegvicceket sütik el újra és újra. Ugyanakkor akad azért fény az alagút végén, bármennyire is lehangoló a helyzet.
Érdemes még bármit nézni John Oliveren kívül?
Természetesen igen, viszont gyakran a YouTube-ra kell menni érte. Bár nincs klasszikus értelemben vett late night talkshow, de találunk egy halom olyan műsort továbbra is, ami pótolja ezen műsorok különböző részeit egyenként. Aki például kifejezetten a celebekkel történő vicces interjúk miatt szereti a műfajt, annak erősen ajánlott a Hot Ones című széria YouTube-on, aminek a lényege, hogy hírességek úgy interjúznak Sean Evans műsorvezetővel - aki az egyébként mindig telitalálat Spill Your Guts or Fill Your Guts című, undorító ételekkel vallatós szegmensért is felel a Late Late Show-ban -, hogy közben egyre csípősebb és csípősebb szószokkal esznek csirkeszárnyakat. A hírességek nagyobb része rendszeresen látványosan szenved, amikor eljutnak a nagyon csípős szószokhoz, Evans pedig olyan teljesen váratlan, nagyon mély kutatással megszült kérdésekkel lepi meg a vendégeit, hogy azokat sokszor teljesen váratlanul éri, miközben éppen az életükért küzdenek a nyelvüket szétégető chili miatt.
Ha pedig pont amiatt szomorú, hogy ezek a műsoroknak beletörött a bicskájuk Trumpba, és nem is igazán viccesek, meg nem is igazán nyújtanak érdekes politikai kommentárt, annak mindenképpen ajánlott a Some More News, ami jóformán John Oliver YouTube-os kistestvére, ami jobban fókuszál az amerikai politika aktualitásaira, mint Oliver, időnként pedig több epizódon keresztül magyarázzák el a fasizmus működését, a fasiszta rendszerek kialakulását, majd vitatják meg, hogy Trump megfelel-e ezeknek, mindezt vicces és szórakoztató formában. A műsorvezető, Cody Johnston pedig Oliver jó értelemben vett infantilis stílusával szemben a viccesen frusztrált figura, ami hiánycikknek számít a tévében Jon Stewart visszavonulása óta. Pontosabban senki nem csinálja ezt jól azóta, Johnstonon kívül. Ráadásul az egész műsort két ember írja, beleértve a műsorvezetőt is, amitől extrán lenyűgöző, hogy mekkora köröket vernek nagy írószobával működő tévés verzióikra.
Ugyanakkor ha valaki kevésbé a politikára fókuszál, és inkább csak az elmúlt napok érdekes popkulturális történéseiről és virális furcsaságokról akar vicces kommentárt kapni, annak ott a Vicelandről a Showtime-ra költözött Desus & Mero. A műsor bája leginkább a két műsorvezető kiváló, sok éves gyakorlaton alapuló kémiája, ahogy folyamatosan egymást kiegészítve dobálnak egymás mondataira újabb és újabb vicces reakciót, miközben reagálnak a látottakra. Az egyetlen akadálya viszont az, hogy alaposan tisztában kell lenni a popkulturával, mivel a poénok rengetegszer arra épülnek. A műsornak ráadásul van interjús szegmense, ahol ugyanabban "az osztály két bohóca" stílusban beszélgetnek hírességekkel, az interjúkon pedig nem érződik az a megtervezettség, mint a late night talk show-k interjúin úgy általában.
Azoknak pedig, akik jobban bírják a bizarr, kevésbé konvencionális humort, és mindig is túl modorosnak tartották az ilyen műsorokat, ott van a legutóbb az új Oroszlánkirály egyik hiénájának hangját adó Eric Andre teljesen szürreális műsora az Adult Swimen, aminél néha bekonferálják Arnold Schwarzeneggert, helyette pedig egy civil jön be, néha pedig tényleg az a híresség jelenik meg, akit mondanak. Utóbbi esetben pedig mindig az a cél, hogy minél kellemetlenebb helyzetbe hozza segéd műsorvezetőjével, Hannibal Buressszel az adott celebet, különböző bizarr tréfákkal pokollá téve számukra az interjút. A mindössze 11 perces epizódokkal operáló műsor gyakorlatilag egy anti-late night talk show, aminél teljesen megtippelhetetlen, hogy mi fog történni a következő pillanatban, minden adás pedig azzal kezdődik, hogy Andre változatos módokon lerombolja az olcsó díszleteket, amiket aztán a főcím végére gyorsan visszaépítenek.
De ha valaki éppen a Saturday Night Live-ot cserélné bármilyen viccesebb szkeccsműsorra, annak még szélesebb a választék. Ott van például a Tűnj el! és a Mi író-rendezőjének, Jordan Peele-nek az öt évadot megélt Comedy Central műsora, a Key & Peele, vagy a nyolc évadot megélő Portlandia, ami Fred Armisennek, a Saturday Night Live egykori sztárjának a saját szkeccs show-ja, ami Portland városának furcsaságait figurázza ki. Ráadásul a Netflixen nemrég indult a szintén ex-SNL szereplő Tim Robinson többnyire valószerűtlen és kínos szituációkra építő, rövid epizódokkal operáló I Think You Should Leave-je.
Kiemelt kép: Jamie McCarthy/Getty Images
