Hát, természetesen Péternek
- válaszolta szomszédom, Péter, amikor annak idején megkérdeztem tőle, hogy hívják majd szintén Péter nevű fia hamarosan megszületendő gyermekét. És közben úgy nézett rám, mintha a világ leghülyébb kérdését tettem volna fel.
Miután egész gyerek- és fiatalkoromban "kistomiként" vagy "ifjabbik Tamásként" hivatkoztak rám a családban és a legkülönfélébb társaságokban, a magam részéről biztos, hogy előbb neveztem volna kisfiamat Principiusznak, Dzsasztinnak vagy Tonuzóbának, mint Tamásnak. Épp ezért mindig is furán néztem a családokra, ahol fel sem merült, hogy ne az anya vagy apa nevét kapja az egyik gyerek. De vajon miért csinálják ezt? Tudják egyáltalán, honnan indult ez a hagyomány? Meg sem próbált senki kitörni a középső- és kispetik világából? És ha mégis volt kitörési kísérlet, mit szóltak hozzá a rokonok? És az érintetteket (mármint a sorban valahányadik Lászlókat) nem zavarja, hogy nem lehet saját nevük? Megpróbáltam a lehető legtöbb érintettel beszélni ezekről.
Hogy mennyire ősi hagyományról van szó - és akkor most ne is beszéljünk az évezredes múltú királyi családokról, ahol meglehetősen felülreprezentált volt egy-egy keresztnév -, arra remek példa a Ráday család, amelynek tagja volt többek között Ráday Gedeon belügyminiszter (1872-1937), akinek az apja Ráday Gedeon hadügyminiszter volt (1841-1883), aki gróf Ráday Gedeon (1806-1873) főispán ötödik gyermeke volt. Akinek az apja ugyan már Pál volt, de ez ugyanaz a Ráday család, amelyiknek a leszármazottja volt Ráday Gedeon (1713-1792), a magyarországi felvilágosodás egyik vezéregyénisége is (akiről amúgy a fővárosi utca is a nevét kapta).
Ötödik Henrik
Rádayékkal ugyan nem beszéltem, de több olyan család tagjával is sikerült kapcsolatba lépnem, amelyekben az 1800-as évek közepe óta tartják a névtovábbadási hagyományt (vagy akár még régebben, csak nem feltétlenül tudnak róla).
A hároméves kisfiam az ötödik Henrik a családban
- meséli Henrik nevű beszélgetőtársam, hozzáteszi, hogy a családfa más ágain is felbukkan többször is ez a név. Sőt: az ükapai vonalon valaki kivándorolt Amerikába, és ott is megjelent a Henrik, pontosabban Henry keresztnév a későbbi generációkban. Henrik (a negyedik) azt mondja, sosem jutott eszébe, hogy ki kellene szállni ebből a láncolatból, mindig is az volt az elképzelése, hogy a fiát így nevezi el - annak ellenére, hogy nem volt semmiféle nyomás a család részéről. "Szeretem a nevem, szerintem kellően különleges, de nem hivalkodó. Megjegyezhető és karakteres." Henrikéknél az éppen legkisebb megkapja a "kis" jelzőt a neve elé, alsós iskolás koráig. A középső simán Henrik (esetleg apa, olykor nagy Henrik), a legidősebbet pedig papa néven emlegetik.
Szabolcs családjában a Dániel név száll az 1800-as évek közepe óta generációról generációra. Zólyomlipcséről származó evangélikus családról van szó (ezért is fontos a bibliai név), az első Dániel hét testvér közül a legkisebb volt, és a nagyapja után kapta ezt a nevet (korábban az András név öröklődött a családban). A Dánielek láncolata aztán megszakadni látszott, mivel Szabolcs bátyjának (a generáció aktuális Dánielének) nem lehetett gyereke. Ám Daniék végül örökbe fogadták Robit, aki második névként "felvette" a Dánielt.
Márton, egy budapesti ügyvéd elmesélte, hogy tágabb családjában 1859 óta váltják egymást a Péterek - de nemrég egy rokon váratlanul Balázsnak nevezte el a fiát. A szűkebb famíliában pedig 1919 óta tart a Mártonok láncolata:
Korábban apám volt a Nagymarci és én a kicsi, aztán amikor megszületett a fiam, ő lett a kicsi, én a családi becenevemen futottam egy ideig. Később én lettem a Nagymarci, apám meg Nagypapa. Apám halála óta is megtartottuk fiammal a kis-nagymarcizást, csak ez azért vicces, mert én 170 centis vagyok, Kismarci meg 196.
Eszterlánc
Nem volt komolyabb kavarodás a nagyobb családi rendezvényeken Eszteréknél sem, annak ellenére, hogy ő a negyedik a sorban.
Én Kiseszter voltam, anyu Nagyeszter vagy Eszter, nagymamámat mi Mamiztuk, anyuék Anyuzták, a dédi meg Dédi volt. Mióta anyu nem él, a Kiseszter is eltűnt, ami szívszorító, és egyet jelent a felnőttséggel is számomra. Mamival most ketten vagyunk Eszterek, de évekig éltem úgy, hogy négy Eszter ült a karácsonyi asztalnál. Bár az Eszter semmivel sem különb, mint a többi családtagunk által viselt nevek, mégis ajándék megélni azt, hogy ez a név ennyire összeköt minket
- meséli a budapesti újságíró-blogger, aki teljesen természetesnek tartja, hogy nem szakítja meg az "Eszterláncot": ha lánya lesz, mindenképp az Eszter nevet kapja majd. Egyelőre nagynéni lesz: most érkezik az első gyerek az öccse családjába, akik már jelezték is, hogy más nevet választanak, "meghagyják" neki az Esztert.
A legkülönbözőbb becenevekkel oldották meg a kavarodások és félreértések elkerülését egy másik családban, ahol 1903 óta minden generációban született egy Sándor: a megszólítások kor szerinti sorrendben Apus, Sanyi, Sada, Sadi voltak. Egy másik Sándor pedig azt mondja, a dédapjáig tudja biztosan, hogy elődeit is így hívták, és természetesen az ő fia is Sanyi, így ők egy ötös sorozatban vannak épp - ám az ő apjánál majdnem megszakadt a láncolat:
Nem fogadta őt el a vér szerinti apja, mire a dédapám 1923-ban azt mondta, »Adjátok ide a kis fattyút! Legalább nem hagyom kutyára a nevemet«. Így végül ő is Sándor lett, és nem szakadt meg a hagyomány. Aztán érdekes módon épp az apám szeretett volna szakítani a tradícióval - de a szülészeten először anyámat kérdezték.
Béláim az Úrban
Korábban sok esetben a tágabb környezet, mondjuk egy településen kialakult ősi szokás is szerepet játszott a név továbbviteléről meghozott döntésben - akár a Bélák lakta Rátóton, A legényanyában. Zsuzsanna például arról mesélt, hogy náluk például "jaj volt annak", aki nem tartotta magát a szokáshoz:
A mi falunkban, az ultra hagyományőrző Decsen ez egy rögzült hagyomány volt, és aki megpróbálta "meghekkelni", azt szájára vette a falu.
Ennek megfelelően náluk például a dédapa óta (1905) a János név az uralkodó, így hívják Zsuzsanna nagyapját, apját és az öccsét is. De lehet, hogy itt meg is szakad a sorozat.
Öcsémék most várják a babát, és amennyiben fiú lesz, a Dávid nevet kapja
- meséli Zsuzsa, hozzátéve, hogy ő azért nagyon szeretné, ha a baba legalább második névként megkapná a Jánost (már amennyiben fiú lesz). A János név egyébként az anyai nagyanyja családjában is domináns, ahol már az ükapját is Jánosnak hívták (igaz, ott is hiátus alakult ki, mivel a legifjabb János gyermeke már az Attila nevet kapta).
Fontos volt a vidéki háttér Orsolya családjában is, ahol ősidők óta mindenki a "József-István-László aranyháromszögben gondolkodott" (ő maga is Józsika lett volna, ha máshogy alakulnak a kromoszómák), és csak akkor kezdtek kitörni ebből, amikor Budapestre költöztek: azóta az összes születő gyerek Bence, Máté vagy Gergő lett. Orsolyáék azért kicsit trükköztek, hogy a párja ágán a dédapa óta öröklődő Istvánt valahogy visszacsempésszék a családi névtárba, így az egyik gyerek Gergő István, a másik a Zalán Vajk neveket kapta.
Akik megtorpedózták: sikeres és kevésbé eredményes hagyománytörők
Ami nagyon érdekelt ebben az egészben, hogy miért szakad meg egy ilyen láncolat. Az egyik ok nyilván prózai: ha nem születik olyan nemű gyerek - például generációkon át váltják egymást a Zsigmondok, de egyszer csak valamelyik Zsigának kizárólag lányai születnek, vagy egyáltalán nem lesz gyereke. De kik azok, akik megpróbálnak kilépni a sorból, és dafke máshogy nevezik el a gyereküket? És miért?
Krisztina arról mesélt, hogy náluk a család mindkét oldalán - hajdú-bihari mindkét ág - Sándornak neveztek el minden elsőszülött fiút. Neki azonban egyáltalán nem tetszett ez a név.
Engem baromira zavart, semmiképp nem akartam így hívni a gyerekemet. Amikor még terhesen kerestem neveket, a jelentés alapján választottam az Alexet, és akkor még nem is esett le, hogy igazából ez is a Sándor egyik változata. Egy ismerősünk sándorozta le Alexet babakorában, és akkor döbbentem rá, hogy a név mégis valahogy megtalálta az útját hozzánk is.
Orsi a férje családjának Lajos-vonalát torpedózta meg: az övék az első olyan generáció a családban, amelyikben nincs Lajos. Ennél érdekesebb azonban, hogy már a férje is majdnem "elveszítette" ezt a nevet.
A férjem Moszkvában született, édesanyja orosz. Mivel az Aljosa a leginkább Lajosra emlékeztető név, ezért így anyakönyvezték ott, de ez ugye becenév, tehát hivatalosan Alekszej lett. Mikor pár év múlva Magyarországra költöztek, és a papírokat honosítani kellett, az Alekszejt a magyar megfelelőjére, Elekre akarták lefordítani, de a párom apukája, aki természetesen szintén Lajos volt, kiverte a balhét a hivatalban: »márpedig ez a gyerek Lajos«! Így aztán, hálistennek, végül nem lett belőle Elek.
Ede, egy szombathelyi zenész a negyedik a családjában ezzel a - ma már ritkábban előforduló - névvel. Felmenői (dédapja, nagyapja, apja) az Edén kívül megkapták a nagyapjuk nevét második névnek. Amikor megkérdeztem, tud-e olyan emberről a családban, aki nem akarta továbbvinni a hagyományt, váratlan válasz érkezett:
Igen, az édesanyám.
Édesanyja ugyanis 1987-ben - amikor Ede született - kissé ódivatúnak érezte ezt a nevet, és az akkor modernebbnek hangzó Bencét választotta. Ede pedig a második neve lett. Tizennyolc éves koráig mindenki Bencének hívta, de egyre jobban tetszett neki az Ede, és egyre inkább érezte, hogy szeretné használni. "Amikor egyetemre kerültem és elkezdtem játszani az egyik első szombathelyi zenekaromban, többen is mondták, hogy jó ez a név, inkább így szólítanánk, én meg nagyon örültem ennek. És aztán a zenei életben már mindenki Edeként ismert meg."
Most már mindenhol, mindenkinek Edeként mutatkozik be, miközben otthon, a szülei még mindig Bencének hívják, hiszen ahhoz a névhez szoktak. És most már ő is szeretné tovább vinni a hagyományt: amikor rákérdezek, hogyha lesz kisfia, Edének nevezi-e majd, azt mondja:
Ha kislányom lesz, akkor is.
Pszichológus: nem a név a lényeg, hanem, hogy mihez kezdesz vele
Jót tesz a lelkünknek, a személyiségünknek, ha kislacik vagy nagyjutkák vagyunk? Ha kicsit is hiszünk abban, hogy a név kötelez, nem gondoljuk esetleg úgy, hogy mi csak egy folytatás, egy kopipészt vagyunk? Mennyire determinál minket ez az egész névöröklősdi? Gyarmati Rita pszichológust kérdeztük ezekről, aki először is kiemelt egy fontos szempontot: nagyon nem mindegy, milyen a kapcsolatunk a személlyel, akitől ezt a nevet kaptuk.
"Ha az apukám nevét kaptam, és vele nagyon jó a kapcsolatom, imádom őt, felnézek rá és tisztelem, akkor nem valószínű, hogy problémát jelent, ha ugyanúgy hívnak, mint őt." Érdekes kérdés ilyenkor, hogyha, mondjuk, ketten vagyunk testvérek, és csak egyikünk viheti tovább a nevet, az valamelyest "kiemeli" azt a személyt, aki a családi örökséget továbbviszi. "Lehet az örökséget tárgyakban, kutyabőrben is számon tartani, de a hagyomány a név továbbvitelében is megnyilvánulhat."
Az is lényeges, hogy miért kaptuk ezt a nevet. Ha hagyomány miatt - ami elég gyakori eset - akkor ott nemcsak rólunk és anyánkról/apánkról van szó, hanem már egy egész család identitásáról. Ennek lehet összetartó ereje, és az újdonságnak való ellenállás is lehet benne (ne törjük már meg a Józsi-láncolatot).
Gyarmati Rita említett egy extrémebb, de azért a praxisában már előfordult esetet is - a párkapcsolatok világából: amikor azért adjuk a párunk nevét gyerekünknek, hogy a gyengélkedő kapcsolatunkat erősítsük/megmentsük. Tegyük fel, hogy van egy pár, épp nem jó a viszonyuk, de születik egy gyerekük, és a nő ragaszkodik ahhoz, hogy a férfi nevét vigye tovább a kisfiú - úgy, hogy a pasi nem akarja ezt. Itt egy kötődést szimbolizál a dolog, azt fejezi ki vele a nő, hogy a párja annyira fontos neki, hogy még a gyerekének is ezt a nevet szánja. És ezzel (is) magához akarja kötni a férfit.
A pszichológus szerint az egész névöröklési kérdés egyik legfontosabb aspektusa, hogy soha nem az a lényeg, mi történik velünk, hanem, hogy mihez kezdünk vele: "Hogy Zolinak, Lacinak, Petrának neveztek el, már megtörtént, az azonban csakis tőled függ, hogy te hogyan viszonyulsz ehhez."
