Alig pár hónappal minden idők legrosszabb férfi kézilabda-Eb-szereplése után szemtanúi és szenvedő alanyai lehettünk a férfi vízilabda-történelem második leggyengébb magyar vb-teljesítményének. Az akkor még Gulyás-Chema-Nagy belsőhármas irányította férfi kézisek 15.-ek lettek januárban, míg korábban két 14. hely volt a leghalványabb produkciónk - 2010-ben és 2018-ban. Märcz Tamás csapata ugyanakkor a 7. helyen zárta a vasárnap befejeződött vb-t, márpedig világbajnokságon csupán egyetlen alkalommal, 1986-ban produkált gyengébben a magyar válogatott, amely akkor a 9. pozícióban zárt.
Kapcsolódó
Kézilabda-Eb: néztük, láttuk, okuljunk!
Bekövetkezett a rémálom: a magyar kézilabda-válogatott már a csoportkört követően búcsúzott az Európa-bajnokságtól és a 15. helyen végzett. A tény szomorú, a csalódás leírhatatlan, nekünk pedig nem maradt más hátra, mint hogy elemezzünk.
Kegyetlenül fájdalmas egybeesés, hogy mindkét esetben csodálatosan szurkoló és igen szép számú magyar közönség előtt teljesítettek alul a csapataink - az impozáns és 20 000 néző befogadására képes MVM Dome ugyebár erre az eseményre készült el, a margitszigeti Hajós Alfréd Uszodát pedig nemes egyszerűséggel csak a sportág Maracanájának tartják vízilabdás berkekben -, továbbá két olyan kiemelten kezelt és finanszírozott sportágról van szó, amelybe évek óta ömlenek a taomilliárdok.
Két eset lehetséges: vagy csupán véletlen egybeesésről és hatalmas dupla pechről van szó vagy… Vagy nem csupán. Lehetséges, hogy akiknek ez lenne a dolguk, feladatuk, kötelességük, azok nem sáfárkodnak elég jól, gondosan, hozzáértően a rengeteg pénzzel és tehetséggel?! Mert az napnál is világosabb, hogy hiány egyikből sincs…
A férfi kézicsapat kudarcáról temérdek elemzés, cikk és riport készült az elmúlt hónapokban, úgyhogy mi most fókuszáljunk a vízilabdára. Ismerve a szakág elképesztő sikereit és tudva, hogy hozzávetőlegesen egy tucat országban űzik igazán professzionális szinten a vízilabdát, kifejezetten lélekromboló ez a 7. hely. Illetőleg nem is a végeredmény az igazán elszomorító (hiszen a legeslegnagyobbakkal is előfordul, hogy nem jön ki nekik a lépés), hanem sokkal inkább az összkép.
Kiváló kollégám és barátom, Csurka Gergely, arról értekezett a minap az NSO hasábjain, hogy Varga Dénes ezúttal sajnos nem tudta betölteni a vezérszerepet, és miután ebből a csapatból (ellentétben a Kemény-féle arany garnitúrával) más nem alkalmas erre, szinte törvényszerű volt, ami történt velünk. Gergőnél jobban kevesen ismerik és szeretik a sportágat, így nem kérdés, hogy helytálló a lényeglátása, ugyanakkor van ennek az egész helyzetnek egy másik aspektusa is.
2017-ben, azaz öt évvel ezelőtt testközelből, sajtófőnökként éltem át a budapesti vizes világbajnokság történéseit. Sőt, emlékszem az előzményekre is, arra az időszakra mindenképpen, amikor pár hónappal a vb előtt még egyáltalán nem volt borítékolható, hogy a Hajósban végül medencébe ugrik majd Hárai Balázs, Hosnyánszky Norbert és Varga Dénes (aki már akkor is vezérszerepre volt kárhoztatva). Hosszú-hosszú egyeztetés és udvarlási procedúra után végül győzött a józan ész - azért az mégiscsak zsenánt lett volna, ha a hazai rendezésű tornát kihagyja a csapat három legnagyobb sztárja - és a magyar válogatott végül ezüstéremmel zárt. A soron következő világversenyét, a 2018-as barcelonai Európa-bajnokságot, viszont már a Hárai, Hosnyánszky, Varga trió nélkül és egy végtelen csalódást keltő 8. hellyel abszolválta a Märcz-csapat, amely nyomaiban sem emlékeztett az egy évvel korábbira.
Ott és akkor egyértelmű vált, hogy nélkülük nem megy. Vagy legalábbis nem úgy megy.
Négy esztendő telt a barcelonai kudarc óta. Hosnyánszky a tokiói olimpiai bronz után végleg kiszállt a medencéből - akárcsak Nagy Viktor -, de Vargára és Háraira most 2022-ben, 35 évesen is vezérszerep várt. Volna. Becsületükre váljék, megpróbálták, de nem jártak sikerrel. Hiába volt ott mellettük meghatározó emberként most is Manhercz Krisztián, Vámos Márton és a friss BL-győztes Zalánki Gergő, ezúttal ők sem tudtak maradandót alkotni.
Sorjáznak a kérdőjelek az ember fejében természetesen, hogy vajon miért nem, de akad ennél egy sokkal fontosabb kérdés is.
Mi lehet az oka annak, hogy egy ilyen kivételezett helyzetben lévő, gyerekek tömegéből merítő, kifejezetten felülfinanszírozott sportág nem tudott az elmúlt években olyan egyéniségeket kitermelni, akik átvehették volna a stafétát azoktól, akik már négy évvel ezelőtt is besokalltak egyszer?
Kapcsolódó
Märcz Tamás: Ebben a csapatban megvolt a lehetőség, hogy világbajnok legyen
A kapitány szerint a budapesti vb borította azt, hogy az olimpia felé kell építkezni.
Némileg persze árnyalja a képet Märcz Tamás vb utáni első nyilatkozata, amelyben végtelenül korrekten magára vállalja a felelősséget, a (le)szereplésért, majd hozzáteszi: "Ha nem Budapesten van a világbajnokság, és van erre felhatalmazás, akkor biztos, hogy más összetételű, vagányabb csapatot alkottam volna."
Érdekes, tanulságos, elgondolkodtató és önkritikus nyilatkozat, de egyáltalán nem vagyok meggyőződve róla, hogy ebből a csapatból elsősorban a vagányság hiányzik.
