A háborús trauma, a gyenge demokrácia és a gazdasági válság is a kezére játszott.
1933. január 30 tragikus nap Európa és az egész világ történetében. Ekkor kapta meg Németországban kancellári kinevezését Adolf Hitler, a nemzetiszocialista (náci) párt vezére.
A két világháború közti európai diktatúrák létrejöttét többnyire puccs előzte meg. Így volt ez Olaszországban 1922-ben Benito Mussolini Marcia su Romája után, 1923-ban Spanyolországban Miguel Primo de Rivera, vagy Lengyelországban 1925-ben Josef Pilsudski tábornok esetében, de ide sorolhatjuk Horthy Miklós 1919-es hatalomátvételét is.
Ma már politikai fogalomként ismerjük a „weimarosodást”, amely a szélsőségek erősödését jelenti egy gyenge demokráciában. A Weimari Köztársaság, amely az I. világháború után a Német Császárság romjain jött létre, éppen ilyen volt. Kormányai, pártjai, intézményrendszerei nem voltak képesek kezelni a háború okozta sokkot, a tartós gazdasági válságot, amit a vesztesekre kirótt jóvátételek is súlyosbították, a nemzeti önbecsülésen esett sérelmeket. Egész történetét átszőtték az erőszakos cselekmények, 1922-ben egy szélsőjobboldali szervezet megölte Walther Rathenau külügyminisztert, aki Szovjet-Oroszországgal kötött egyezményt a diplomáciai és kereskedelmi kapcsolatok helyreállításáról. Még ugyanabban az évben két kisebb puccskísérletet is felszámoltak, amelyben volt császári tisztek is részt vettek.
A revansista hangulat is segítette a kiváló szónoki képességekkel rendelkező névtelen frontharcos Hitler felemelkedését, aki hamar megtalálta a zsigeri gyűlöletbeszéd hallgatóságát. Már 1920-ban megalakította a Nemzeti-szocialista Német Munkáspártot (NSDAP) és rövid idő alatt maga köré gyűjtötte azokat, akiknek segítségével kidolgozhatta ideológiáját, (Rudolf Hess, Alfred Rosenberg, Joseph Goebbels) valamint azokat, akik megszervezték a párt fegyveres egységeit (Ernst Röhm lett az SA vezetője).
A hatalom megszállottja lett, Mussolini római bevonulása lebegett előtte. Bár a levitézlett tisztikar néhány tagjával, köztük Erich Luddendorffal 1923. november 8-án elindított dilettáns „müncheni sörpuccsot” még leverték, a kilenc hónapra bebörtönzött Hitler ebből is megerősödve került ki. Fogsága idején megszületett a nácizmus kézikönyve, a Mein Kampf (Harcom), amelyben meghirdette a vezérelvű államot, a fajok közötti harcot, az „élettér-elméletet”.
Pártja megerősödéséhez pedig Hitlernek sikerült megtalálni azokat a német nagyvállalkozókat, köztük a bánya- és acéliparmágnás Fritz Thyssent, vagy a fegyvergyáros Krupp-családot, akik benne látták Németország felemelkedését, a kapitalizmus védelmezőjét a kommunizmus terjeszkedésével szemben. De számos mai német és nem utolsósorban amerikai világcég múltjában is ott van a nácizmussal való lepaktálás sötét foltja az SS-egyenruhákat tervező Hugo Bosstól a Fordig.
Mindezek ellenére a náci párt az 1928-as választásokon még csak 810 ezer szavazatot kapott, 12 képviselőt küldhetett a parlamentbe. Két évvel később azonban, amikor már Németországot is elérte a 3 millió német munkanélkülit hozó világválság, amelynek rémével Hitler már évekkel korábban fenyegetőzött, egyre többen tekintették őt „látnoknak”. Ekkor Alfred Hugenberg sajtómágnással összefogva, szinte korlátlan anyagi és médiaháttérrel, az időközben 100 ezer fősre nőtt SA-rohamosztagok utcai, megfélemlítő akciói hatására már 6,4 millióan szavaztak a NSDAP-ra, amely 107 mandátumával a Reichstag második legnagyobb pártja lett.
És nem volt megállás. Bár az 1932-es államfő-választáson még alulmaradt Hindenburg marsallal szemben, aki kezdetben mélységesen megvetette őt. A köztársasági elnök a közrend helyreállítása érdekében betiltotta az SA-t és a Hitler személyes testőrségeként indult SS-t – ezt gyakorlatilag semmibe vették - de az egyre súlyosbodó helyzet miatt állandósuló kormányválság odavezetett, hogy abban az évben kétszer is parlamenti választásokat tartottak. 1932 novemberében, miközben Németország a polgárháború szélére sodródott, Hindenburg bizalmasa, a volt katonatiszt Franz von Papen kapott kancellári megbízást, az egyre agresszívebbé váló Hitler azonban úgy érezte: ha megelégszik az alkancellársággal, az politikai karrierjének végét jelentené.
Az 1933. január 30-i hatalomátvétel után Hitler nem vesztegette az idejét. Már másnap kijelentette, hogy semmisnek tekintendő az I. világháborút lezáró versailles-i békerendszert, vissza kell állítani az általános hadkötelezettséget, és modern hadsereget kell létrehozni, hogy új „életteret” hódítsanak meg Keleten. Új választásokat tervezett március 5-re, de közben február 27-én felgyújtották a Reichstagot.
Ennek körülményei máig tisztázatlanok, a terrorcselekmény (vagy náci provokáció) nyomán másnap szükségállapotot hirdettek ki, felfüggesztették a polgári szabadságjogokat, hajsza indult a kommunisták és a szociáldemokraták ellen. Az ilyen körülmények között tartott „választásokon” a náci párt csupán 43,9%-ot kapott, de ezt „forradalmi győzelemként” hirdették. Öt nappal a választások után feloszlatták a tartományi parlamenteket és kormányokat, és helyükre birodalmi biztosokat neveztek ki.
Hitler egyeduralma jogilag akkor vált teljessé, amikor 1934. augusztusában, Hindenburg halála után törvényben rögzítették „vezéri és nemzeti kancellári” címét, és az ő személyére kellett a hadsereg minden tagjának és valamennyi állami alkalmazottnak felesküdnie. De már 1933-ban megkezdődött a leszámolás valamennyi „ellenséggel” a baloldaliakkal, a szakszervezetekkel, és mindenkivel, aki nem értett egyet Hitlerrel. Márciusban megnyílt Dachauban az első kényszermunka-tábor.
.
„Adjatok nekem öt évet és nem fogtok Németországra ráismerni” – ez a kancellári beiktatásakor tett hitleri kijelentés akkor járta be a világot, amikor az angolszász szövetségesek egy táblát helyeztek el ezzel a szöveggel és fotóztak le 1945 februárjában Aachen felszabadításakor a rommá lőtt városban…
